Fertő vidéke
szerző: Vida József
Édenkert tüköre, gyönyörü szép tájék!.
A lemenő napnak sugára sűt rá még:
Bucsucsókját nyomja szeretettel rája,
Mint az édes anya alvó magzatára.
Előtem a Fertő szürkés zöld vizével
Mint nyugovó tenger fönséggel terül el;
Csónak lebeg tükrén, ketten ülnek benne:
Egy ifju s egy lányka, talán szeretője.
A part közelében egy sereg vadkácsa
Szeli a viz tükrét csendesen uszkálva;
Itt nehány elbukik, a vizet méri meg,
Ott egymást kergetik, mint játszi gyermekek.
A tó tulsó partján városok és falvak
Szürkülő falait világitja a nap;
Felettök uszkáló vékony felhő lebeg,
Mit a hanyatló nap pirosra feste meg.
Odább kéklő hegyek s óriás alpesek;
Havas tetejöket csak alig látni meg.
Kifáradott felhők pihennek meg rajtok,
Miket az üldöző szél kergetett, hajtott.
A déli part mellett kies halomláncz van,
Kecskék legelésznek bokros oldalában,
S virágot szed a kis lányka a nyáj őre;
Talán kedvesének köt füzért belőle.
Fenn az egyik halmon ferde fakereszt áll,
Környezete csupán egy csonka fenyűszál:
Már ez sem védheti, mert nincsen teteje:
Villámszekerczével az Isten vágta le.
Tiszta csermely fakad a halom tövébe,
Mintha zene volna édes csevegése,
Kicsi nefelejtsek mosolyognak szépen,
Mint kékszemü lánykák, a patak mentében.
Édenkert tűköre, gyönyörü szép tájék!…
Zöldelő halmait mintha csak látnám még,
Pedig csak a lelkem barangol felette
Édes emlékezet szárnyain lebegve.