Feri
szerző: Kosztolányi Dezső
1
Wilcsek egy budai földszintes házacskában lakott. Egyetlen szobájának két kis ablaka az elhagyott könyökutcára szolgált.
Amikor jött a tavasz, a szembe levő közvetlen járdára gyöpöt teregetett, afféle bozontos, bitang gyöpöt, melyet por lep, láb tipor, mégis egyre nő.
A gyöp a szegények szőnyege. Csakhamar birtokba vették a gyerekek. Az utca minden porontya idecsődült, iparosok, házmesterek, munkanélküliek apraja-nagyja, akiknek a tél múltán szűk lett a pincelakás négy fala. Fiúk hancúroztak itt, kisleányok altatgatták babájukat. Még az anyák is ezen a gyöpön adtak emlőt a csecsemőknek.
2
Nyár felé a fiúk a gyöpöt kinevezték labdarúgópályának. Röpült a labda, harsány ordítások hallatszottak:
- Gól. Bíró, hol a bíró? Gól.
Wilcsek a szobájában rajzolt, számolt, orrán zöld szemüveggel. Időnként föl-fölkelt, és kitekintett, kíváncsian. Tornainges, mezítlábas gyerekek kavarogtak előtte, mint a darázsraj, vagy tízen. Nevüket állandóan hallotta: Jancsi, Ottó, Gyuri, Tibor, Feri, Géza, Pisti, Károly, azután Béluska, egy nagy kamasz, akit, nem tudni, miért hívtak Béluskának.
Eleinte szórakoztatta a lárma. Addig nem is volt baj, míg meg nem szokta. Mihelyt megszokta, untatta, később pedig szerfölött bosszantotta. Valami mást várt, valami újat. A gyerekek csak a régi nótát fújták. Alighogy befejeződött egyik meccs, következett a másik:
- Gyerekek, fölállni. Ki a bíró? Gól, gól.
Hovatovább elviselhetetlenné vált ez. Wilcsek nem tudott munkájára figyelni. Sóhajtva járt föl-alá. Csodában reménykedett, mely majd véget vet ennek. Hiába reménykedett. A ricsaj egyre erősödött:
- Dugót neki, dugót, Pisti, nyomd bele, Feri, Béluska, szorítsd. Gól, gól, gól.
3
Wilcsek agglegény volt, de nyájas, nem emberkerülő. A szomszédi jóviszonyt mindennél többre becsülte, a gyerekeket sem akarta hiába zavarni. Több napig küszködött. Végre döntő elhatározásra jutott.
Egyszer, mikor a csöndháborítás tetőfokát érte, s a labdarúgók úgy bőgtek, mint a sziú indiánok, szelíden, majdnem anyai hangon kiszólt:
- Csöndesebben játsszatok, gyerekek.
Halotti csönd lett.
A gyermekek a játék álmából ocsúdva egy embert láttak az ablakban, egy szakállas öregurat, zöld szemüveggel, aki váratlanul kibukkant onnan, mint tréfás dobozból a krampusz. Csodálkoztak rajta. Talán kissé gyönyörködtek is benne - főképp a szakállában, a zöld szemüvegében -, mint minden újdonságban, mely az eseményekben szegény gyermekéletben történik.
Valamivel csendesebben játszottak.
A második félidőben több kétes helyzet támadt, "henc"-et jelentettek be, "tizenegyes"-t lőttek, s pogány harcizaj zendült föl, valahányszor a labda az ellencsapat őrjöngő tiltakozása közben begurult a képzelt kapuba.
Wilcsek most már keményen, érdesen figyelmeztette őket:
- Csönd legyen. Értettétek? Csönd legyen!
4
De mit ért mindez? Egy pillanatra csönd lett, s utána annál vadabbul zúdult föl a kánkán. Nem is gyermekek voltak ezek, hanem ördögök, valóságos ördögök.
Wilcsek szerette volna az ügyet barátságosan elintézni. Fölkereste a szomszédokat. Megmagyarázta a különböző házmestereknek, viciknek, foltozóvargáknak és szatócsoknak, hogy a pokoli lármában nem bír dolgozni, s arra kérte őket, hogy gyermekeiket küldjék máshová játszani, vagy intsék őket csöndre. Ezek nem fogadták őt ellenségesen. Csak sopánkodtak, hogy nyár van, a lakás kicsi, a gyerekek télen eleget kuksolnak otthon, játszaniok is kell valahol szegényeknek.
Ennélfogva tovább játszottak. Jancsi, Ottó, Gyuri, Tibor, Feri, Géza, Pisti, Károly, Béluska is, az a ronda, nagy kamasz, mindnyájan, akik eddig ott voltak, s az újak, akik közben hozzájuk csatlakoztak, mind a labdarúgás lelkes hívei, sivalkodtak, bömböltek, kornyikáltak.
5
Úgy védekezett, ahogy tudott.
Néhány napig megpróbálta csukva tartani ablakait. Ekkor valamit tompult a lárma. Fátyolozottabban hangzott be a győzelmi riadal és a levertek halálhörgése, de kis, penészes szobájában megrekedt a levegő, verejtékezett, azonkívül akarata ellenére is figyelni kellett, hogy mi történt ott künn.
- Szent isten - dohogott -, már megint tizenegyest lőnek. Ki kiabál ily élesen? Ez a Feri hangja, a Ferié. Ismerem.
Egy kábító, forró délután föltépte az ablakot, s rájuk rivallt:
- Takarodjatok innen. Tessék följebb vagy lejjebb menni. Ez itt nem játszótér. Én dolgozom - és mutatta vonalzóját, mellyel eddig hadonászott. - Nem halljátok? Kotródjatok, egy-kettő!
A gyermekek, akik mindent csodának tartanak, hamar megszokják a csodát. Egészen természetesnek vélték, hogy a közelükben ez az öregember állandóan dühöng. Mintha mi sem történt volna, tovább tombolt a lárma. Wilcsek pár pillanatig tűrte. Akkor megint az ablakhoz ugrott. Az izgalomtól remegve, a dühtől tajtékozva ordított:
- Orcátlan, neveletlen kölykei. Pimaszok. Csürhe. No, várjatok, ti taknyosok.
Ezzel el is tűnt az ablakból. A másik pillanatban megjelent a kapuban, hajadonfőtt, ingujjban. Gyorsan, ahogy rozoga öreg lábai bírták, elsietett valahová.
Egy rendőrrel tért vissza. A rendőrnek kardja volt, nagy, hosszú kardja. Egy kissé megszeppentek a gyerekek. De nem hagyták abba a játékot, csak lassabban adogatták egymásnak a labdát.
A huszadik század gyermekei, bármily társadalmi osztályhoz tartoznak is, tudatában vannak, hogy ők e kor bálványai, a felnőttek szeme fénye, a jövendő reménysége, s ehhez mérten önérzetesen is viselkednek, akár a trónörökösök.
Nekik se szállt inukba a bátorságuk. Látták, hogy Wilcsek tárgyalt a rendőrrel, de azt is látták, hogy a rendőr a vállát vonogatja és vitatkozik vele. Megvárták, amíg odajön a rendőr. Az valamit mondott nekik. Nyilván azt, hogy próbáljanak csöndesebben játszani.
6
A rendőr odahívása a hadüzenetet jelentette. Ettől a naptól fogva Wilcsek és a gyerekek között a diplomáciai viszony megszakadt, hadiállapotban voltak: a harc nyíltan kitört.
Maga a labdarúgás a gyermekek számára teljesen elvesztette fontosságát, a játék napról napra züllött. Csak az izgatta őket, milyen válogatott kínzásokkal gyötörhetik áldozatukat.
Szereztek egy fütyülőt meg egy okarinát. Ezeket reggeltől estig nyekergették az ablaka alatt. Változatosságból nyávogtak is. Feri csúfondárosan ijesztgette őket:
- Jön a rendőr. Jaj, itt a rendőr. Hol a rendőr?
Erre hahotázni kezdtek.
7
Wilcsek megadta magát a sorsnak. Hagyta, hogy a lárma beáramoljék szobájába, s mindent elborítson, mint az árvíz. Leheveredett díványára. Csöndesen dúlt-fúlt, nyelte a mérget. Munkáját abba-abbahagyta. Sokszor megesett, hogy egy rajzlapot elrontott. Újra kellett rajzolnia az egészet.
Hogy mi folyt itt napközben, azt csak késő este tudta meg, amikor váratlanul elcsöndesültek. Zsibbasztó enyhületként szállt le a nyugalom. De nem bírta élvezni. Füle még mindig csöngött, hallucinált.
Aludni sem bírt. A lezajlott jelenetek cifra moziképei újra lepörögtek előtte, s hangokat hallott, főképp Feri undok, kibírhatatlanul éles hangját.
"Gyalázatos - veszekedett vele az ágyában -, te vagy a leggyalázatosabb, Feri. A többiek csak műveletlen, vásott gyerkőcök, de te vezényelsz nekik, uszítod őket, ellenem hajszolod. Megölsz, elkeseríted utolsó napjaim, ízenként gyilkolsz meg, engem, szegény öregembert, aki sohase vétettem neked. Mit tegyek? Leönthetnélek, míg az ablakom alatt visongsz, hideg vízzel vagy valami piszokkal, vagy olajjal, forró olajjal, mint a várvívó törököket a vitéz egri asszonyok. Megérdemelnéd. Jaj, ha kezeim közé kaparinthatnálak. Cibálnám a két füled, este a sötétben, amikor senki se lát, addig cibálnám, míg vér nem bugyog belőle, míg le nem szakad mind a kettő, míg ott nem marad a kezemben, mint két rongydarab, melyet aztán ledobok a földre. A körzőm hegyével fúrnám ki istentelen koponyádat. Vagy a melledre térdepelnék, a hasadra gázolnék, a szemedre lépnék a két lábammal, a torkod fojtogatnám, lassan kiszorítanám gégédből a levegőt, s nézném, hogy sápadsz el, hogy kékülsz meg, te disznó. Mit számít az, hogy te vagy a gyöngébb. Te vagy az erősebb, mert visszaélhetsz azzal, hogy gyöngébb vagy. Elvetemült gonosztevő vagy. Gyilkos vagy, gyilkos."
Ilyen gondolatokkal aludt el, s kábultan, fájó fejjel ébredt. Akkor már állt a bál. Egyik nap a másikhoz hasonlított. Csak egyszer nézett farkasszemet ezzel a komisz fickóval, amikor egy nagy követ hajított a szobájába. Wilcsek az öklével fenyegette őt:
- Megállj, gazember, megállj. Te még megjárod.
8
Így múlt el a június, a július s az augusztus első fele. Egy borongós augusztusi reggel Feri a gyöpön feküdt, egyedül. Esőre hajlott az idő, cimborái késtek. Mellette a füvön némán hevertek lármaszerszámai, a fütyülő meg az okarina. Ő maga se zajongott. Nézte az eget, aztán lehunyta a szemét.
Wilcsek, anélkül hogy észrevehette volna, a szobájából hosszan szemlélte.
Verébtestű, vézna, mezítlábas kölyök volt. Még tornainget se viselt, csak seszínű vászonnadrágot. Kék nadrágtartói keresztben feszültek meg kiálló bordáin.
"Halj meg - gondolta Wilcsek a gyűlölettől részegen -, dögölj meg" - és ő is lehunyta a szemét, úgy kívánta neki, teljes szívéből, a halált.
Amikor kinyitotta a szemét, Feri még mindig mozdulatlanul feküdt. Nagyon sápadt volt.
Később - tíz felé - kezdődött el a cirkusz, és tartott, mint mindennap, este nyolcig.
9
Másnap vihar kerekedett. Szakadt a zápor, villámok cikáztak, több helyütt le is csapott. Az ég haragja egy kis fegyverszünetet hozott. Huszonnégy óráig szünetelt a játék.
A következő reggel kettőzött buzgalommal dolgoztak, ki kellett pótolniok, amit elmulasztottak. Azon mulattak, hogy a labda a pocsolyába loccsant, aztán felfröccsent, sárkoszorút vonva maga után.
Wilcsek, aki félszemmel mindig kisandított, ezen a napon hiába kereste Ferit. Másnap is hiába kereste. Egész héten nem látta Ferit.
- Hol az a rosszpénz? - kérdezte egy reggel a takarítónőjétől, aki a szobájában motozott.
- Hát nem tetszik tudni? - álmélkodott a takarítónő. - Meghalt.
- A Feri? - hördült fel Wilcsek.
- Igen, igen.
- A Feri? A Feri? - kiáltott Wilcsek oly rémülettel, mintha a saját fiáról volna szó, és hirtelen leült egy székre.
- Az, az - erősködött a takarítónő. - A viciék Ferije. Beszállították a klinikára, és meghalt. Tegnapelőtt temették. Azt hittem, hogy tetszett hallani.
10
Wilcsek a gyerekeket meg a szüleiket csak külön-külön ismerte. Vele szemben lakott egy vici. De annak, amint megállapította, csak lányai voltak. A mellette levő ház pincelakásában lakott egy másik vici.
Egyszer estefelé elsétált a pincelakás előtt. Az ablakban egy kis sovány asszony harisnyát foltozott. Nem szokott vele beszélgetni, mert a környéken az emberek nemigen köszöntek neki, még a házmesterek és vicik sem. Most lassította lépéseit, megállott az ablak előtt.
- Hallottam - mondta szomorúan bólintva. - Borzasztó, borzasztó.
- Bizony - szólt az asszony -, bizony.
- És mikor?
- Amikor az a nagy vihar támadt. Este már meg se ismerte az apját. Bevittük. Másnapra kiterítették.
- Mi baja volt?
- Láza - mondta az asszony szárazon, könnytelen szemmel. - Nagy láza volt. A fejét fájdította.
- Nem betegeskedett azelőtt?
- Nem volt annak kérem soha semmi baja.
- Borzasztó - bólintott Wilcsek -, borzasztó.
11
Szeptember elején megeredt az eső. Hetekig esett.
Sár borította el a kis könyökutcát, a járda sárga márgaföldjébe belecuppantak a cipők. A gyöp, mely a kánikulától megpörkölődött, kopaszodott. Aztán leesett a hó. Egészen eltakarta a gyöpöt. Senki se sejtette, hogy valaha nyáron itt labdát rúgtak és zajongtak.
Wilcsek a csöndes téli napokon rajzolgatott. Nem zavarta semmi.
12
Karácsony előtt a vici az öklét a felesége orra elé tartotta, majd hirtelen kinyitotta:
- Ide nézz.
Tenyerén egy húszpengős bankjegy hevert.
- Ki adta? - kérdezte az asszony.
- Wilcsek úr. Odajött hozzám, és csöndes karácsonyi ünnepeket kívánt.
Ezen csodálkoztak, mert Wilcsek sohase vette igénybe szolgálatukat.
- A Feriről beszélgetett - tette hozzá a vici. - Mindig róla beszélget velem.
- Velem is - mondta az asszony.
Egy darabig hallgattak. Az asszony a sötétben a vacsorát készítette. Hagymaszeleteket dobott a sercegő zsírba.
- Jó ember - szólt az asszony, tűnődve. - Szereti a gyerekeket. A Ferit is nagyon szerette.