Ferenczy Károly
szerző: Török Gyula
Tizenkét éves voltam, mikor először hallottam Ferenczy Károly nevét. Valaki, talán rokonom, Nagybányán járt, megismerte a művészt és előadást tartott róla:
- A képeit nem értem - mondta őszintén, - egészen új, egészen különös dolgok... De ő maga végtelen kedves úr, a nemes férfi megtestesítője. Csak azt sajnálom, hogy nem tudtam a képeit élvezni... minek is csinál revolúciót az ilyen finom ember.
A véletlen úgy akarta, hogy az első Ferenczy-kép, amellyel szemtől-szembe kerültem, a művész önarcképe legyen. Amint őszinte melegséggel vizsgálgattam a büszke fejtartású férfit, eszembe jutottak a nem is olyan régen elhangzott szavak: «végtelenül kedves úr, nemes, finom...». Úgy véltem, hogy ezek az egyszerű megállapítások találnak, de a forradalmárt sehogy sem tudtam fölfedezni a nyugodt, kissé zárkózott vonásokban. Utóbb aztán, mikor megismertem a művész életét, képei sorát, minden alkotását, beillesztettem a külföldi és magyar festők glédájába, arra a gondolatra jutottam, hogy sohasem volt a szó közönséges értelmében revolucionista, a forradalmat csak hordozta, magyarországi apostola lett a nemes és egészen új, csak nálunk merőben ismeretlen irányzatnak. Ne feledjük el, hogy mikor Ferenczy betöltötte ötödik életévét, Párizsban már kiállítást rendeztek Courbet, Manet, Monet és Pisaro újabb műveiből. Az ifjú magyar, aki a legelső hevülések korszakán túl, huszonnégy éves korában, tehát festőknél szokatlanul későn kezdte mesterségét tanulni, egy kis ingadozás, párizsi és müncheni kirándulás után, szinte meglepő nyugalommal, nemes ízléssel fogadta magába a nyugati irányzat minden értékes elemét. Első sikerei után bizonyára maga sem gondolt arra, hogy nemsokára forradalmárnak nevezik és a magyar művészettörténelemben az új irány zászlóhordozójaként fog mindenkor szerepelni. Még azt sem lehet mondani, hogy egyedül állott, mint az új irányzat eltévedt, korán jött, elkallódott, vagy idegenbe menekült magyar hívei. A hozzá hasonló hitvallású, nem is jelentéktelen tehetségek egész kis tábora tömörült körülötte és vívta meg a harcot a merőben iskolázatlan magyar kritikával, akadémikus festőkkel és a még iskolázatlanabb közönséggel. Sőt azt is hozzá kell tenni, hogy ő maga sohasem harcolt a művészetpolitikában, csak festett és a képeivel tett vallomást, vásznaival mutatott irányt és foglalt állást. E látszólagos ellentmondások után joggal kérdezhetjük meg, miért mondja a lexikon és a skatulyázó szellem Ferenczyt forradalmárnak és miért ismeri a legtöbb művészet iránt érdeklődő magyar ember a naturalista és impresszionista festés úttörőjének. A felelet egyszerű és körülbelül tökéletesen jellemzi a művészt. Ferenczy Károly sokkal több volt az új művészet forradalmárjánál: a legbecsületesebb művésznek és férfinak született, aki nem folytatta az újítást a dekadenciáig, nem csapott át újabb forradalmi irányba, hanem önmagával vívott vég nélküli küzdelmet. E küzdelemnek, nemes elmélyülésnek következménye az a néhány korszak, amelybe életműve szorítható, ha éppen skatulyázni óhajtunk. Maga volt az őszinte meggyőződés, a sohasem ingadozó, lelkiismerete elkábítására sohasem kapható egyéniség. Valóban nem törődött vele, mit írnak róla, mint vélekedik a közönség képei felől, csak festett, célját, vágyát, akaratát követvén, hasonlatosan a régi nagyokhoz, akik a legöntudatosabbak és legöntudatlanabbak voltak. Így hát természetes, hogy egy időre köréje csoportosultak a többiek. De még természetesebb, hogy az erős egyéniség vált ki közülük szinte legelsőnek. 1898 az új festők egyik legküzdelmesebb esztendejét jelentette és 1908 folyamán a modernek új alakulásának fiataljai nem tartották elég újnak a mester művészetét. Tíz esztendő sem múlt el és újabb mozgalmak keletkeztek, sőt Ferenczy régebbi társai közül is többen fordítottak a köpönyegükön és nyilván a meggyőződés lelkesedésével szegődtek a több zajjal induló újabb irányhoz, amely egyébként ismét nyugatról, ismét elkésve ért a magyar szívekig. Ferenczy azonban véges-végig hűséges maradt önmagához és piktori küzdelméhez. És ebben a szerepében rokonszenvesebb, kevéssé ismertebb is, mint munkássága első felében. A köztudat a küzdelmek előterében álló Ferenczyt ismeri, a komoly szemlélő ezenkívül egy másikat, a sokkal egyénibb művészt is méltatja. Korábbani vásznain mint mondani szokták, a naturalista kolorisztikus irányt egyénítette, későbbi műveiben megtaláljuk teljes egyéniségét. Első képei a múzeum faláról nyugodt szépségükben intenek felénk színeik derűjével, utóbbi művei a nemesen elmélyülő festő küzdelmének benyomását ébresztik. A kolorit üdítő változatai után megkezdi birkózását a színek egyszerűsítésével, a monumentális kompozícióval, a stilizálással, a természet szakadatlan tanulmányozásával, a mozgás és stílus problémáival. Ferenczy esztétikusa bizonnyal megkíséreli majd ennek a folytonos munkásságnak korszakokra való osztását. Nagybányai tájait, villogó cigányképeit, bibliai jeleneteit, monumentális Levétel a keresztről című vásznát, csendéleteit, akttanulmányait valóban sok külsőség választja el egymástól, de az átmenet alig észrevehető, időben pedig nem is határolható, mert a művész még legutóbb is festett tájakat, hol régebbi szerelméhez közeledik, viszont ugyanekkor alkotta új keresésektől teli aktjait is. Pályafutása minden küzdelme, szenvedése, sok munkában és tépelődésben eltöltött napja mellett is egységes, mint egy nagy regény. Nem irodalmi hasonlat ez, nem is való e sorok cifrázására, hanem tiszta igazság, őszinte vélemény. A magyar művészeti küzdelmek hátterével írott regényben a legrokonszenvesebb alakok egyike lehetne Ferenczy Károly. Akik közelebbről vagy csak futólagosan ismerték, könnyen el tudnák képzelni ilyen szerepben. Férfiasan, előkelően és könnyedén jelenne meg, ajkán a lelki arisztokraták szelíd mosolyával. Nem venne részt a többség huzavonájában, civódásaiban, nem szónokolna és tetszelegne, de mindenütt komolyan tisztelnék. Ilyen lenne külseje. De a regényíró követné munkássága színhelyére is, hogy leírja, mint dolgozik, épít, töpreng, vitázik önmagával, törtet előre az igazság keresése közben a csillagok felé. Elmondhatná a regényíró, mint örül kedves alakja a sikerült képnek és mennyire nem érdeklik a sikerek, az arany és ezüst medáliák, mint nézi kissé keserűen őszülő fejét, a fiatalabbak vad száguldását, ifjúságának tovatűnését és leírhatná, hogyan ébredt új erőre alkotó kedve az ötvenedik esztendő határán, hogyan koszorúzza meg a kései elismerés annak a férfinak a művészetét, aki nemesen félreállott mindig és aki igazán népszerű sohasem tudott lenni...
Eddig van.
Ilyen gondolatokat ébresztett egy érző magyar lelkében a kiállítás, melyet Ferenczy Károly rendezett nemrégiben gyermekeivel együtt. Azóta a valóságban be is fejeződött a képzelt regény kedves alakjaira vonatkozó rész. Az élet, amelyet igen kitűnő regényírónak szokás általában tartani, itt nagyon kontárnak bizonyult. Hirtelen elbánt, gonosz betegséggel végezett valakivel, aki nemrégiben még rugalmas volt nemcsak testében, de lelkében is, akit sokan szerettek, kitől sokat vártak, ki nem mondhatta el mindazt, ami a szívén feküdt. Március harmadik hetében csöndesen meghalt Ferenczy Károly egy pesti klinikán. Az érző magyar pedig keserű szívvel két kis keresztet rajzolt a művészről szóló jegyzetei fölé. Az egyik szól a nobilis férfinak, a másik a nemes alkotónak.