Ferenczi Sándor
szerző: Kosztolányi Dezső
Egy nagy magyar tudósról emlékezem meg itt, aki barátom volt. Engem is megkísértett a gondolat, hogy most «tárgyilagos» maradjak és ne engedjem magamhoz a megilletődést. De az emberek bennünk élnek. Kivülünk nincsenek is. Érzéseinkben olvadnak föl. Ha megfosztjuk őket érzésünktől, személyes voltuktól fosztjuk meg őket s pár évszám marad belőlük, pár adat és tény. Mért ne hirdessem, hogy jól esett rágondolnom, tudnom, hogy van és remélnem, hogy találkozhatom vele? Mért ne valljam be, ha merőben céltalanul is, hogy halálával oly veszteség ért, mintha valamimet, ami becses volt, elloptak volna? Mért titkoljam, hogy mikor a temetőben megpillantottam koporsóját, könnyeztem, mert hirtelenül azt érzetem, hogy koporsója kicsiny s az élet, melyet magába zár, nagy volt?
Igaz, lelkünk legmélyét búvárolta, érzéseinkbe, érzéseink mögé nézett. Leálcázta azt, ami ott túlzott, fölpuffasztott, hamis. Sok «nagy» érzés valóban csak azért nagy, mert beteg, mint a kórosan megnövekedett máj. Sok «szép» érzés pedig a gombák szivárványos rothadásához hasonlít. Vannak azonban érzések, melyek olyanok, mint a sarkigazságok és valóságok s hiába világítjuk át bármiféle bűvöslámpával, azért csak érzések maradnak. Ezeket az élet igazi értékeinek tartotta.
Ezért vonzódott a művészetekhez és a művészekhez. Azokhoz, akik érzésüket - idem per idem - egy másik érzéssel magyarázzák, az érzékit érzékivel s önelemzésük az, hogy ez az érzés a kifejezés mindig titokzatos-szeszélyes, a tudattalanból táplálkozó folyamata által tetté válik. Szerette az ősi érzéseket. Szerette az igazán «szép és nagy» szavakat is, melyek tovább nem oszthatók s az alkotás csodáját hordozzák magukban. Annakidején ő figyelmeztetett Lawrence-re, akit még csak kevesen emlegettek s ő hozta el nekem külföldi útjáról Crommelynck drámáját, a «Cocu magnifique»-et, melyről tanulmányt írtam ide s így voltakép neki köszönhető, hogy ezt a szerencsés remekművet, melynél azóta se termett különb, nálunk is előadták. Nem azokat az írókat kedvelte, akik a lélekelemzést népszerűsítik vagy alkalmazzák, hanem azokat, akik ösztönükkel, a természettel cimborálnak. Krúdy Gyulát bámulta.
Állandóan valami lázas nyugtalanság volt benne, valami gyermeki kandiság, valami mohó érdeklődés. «Összevont szemöld, hideg, éles tekintet, mely még a társaságban is figyeli az embereket». Jaj, mennyire nem illik rá ez. Ép az ellenkezője volt. A társaságban társasjátékot játszott. Érdekelte a nyelvészet, a színház, az ötlet, a pletyka, minden, ami emberi. Tudta ő, hogy megfigyelni a lélekelemző-órán és a társaságban csak szétszórt, laza figyelemmel lehet. Ha «szaktudós» volt, az élet szaktudósa volt. Mindig és mindenütt épannyira nem volt szaktudós, amint az igazi költő se «költői», csak akkor, ha dolgozik. Betegágyán az alkalmazottjával, egy vidéki leánnyal abban versenyzett, hogy ki tud több magyar nótát elénekelni és büszkélkedett, hogy ő győzött. Az embert - önmagát is - rejtélynek tekintette, melyet nem lehet egy-két lélektani képlettel kifejezni. Egyszer a jelenlétemben leesett szemüvege, utána kapott s úgy beleverte az asztalba homlokát, hogy kiserkedt rajta a vér. Nyilvánvalóan «tévcselekedetet» követett el. De vajjon Newton, aki annyira ismerte a nehézkedési törvényt, nem épúgy alá volt vetve neki, mint a többiek, akik nem ismerték? Egyszer rányitottam, a dolgozószobájában ült a kereveten, teljesen felöltözve és mezitláb s talpait simogatta a két tenyerével. A Babinkszky-reakciót próbálta ki önmagán. Mindent önmagán próbált ki, a testén vagy a lelkén, csak aztán hitte el. Nem közölhettek vele olyan valószínűtlennek tetsző állítást, hogy ne keresse benne a valószínűt s nem közölhettek vele régóta elfogadott, tankönyvekben szereplő «igazság»-ot, hogy edzett szellemével ne kételkedjék benne. Utóbb gyakran hangsúlyozta, hogy csoda a tudattalan, a léleknek az az óriási része, mely előttünk sötét, de a tudat, a léleknek az a csekélyke része, mely teljes fényben van, talán még nagyobb csoda.
Egyik fővezére volt a lélekelemzésnek, annak a ma még beláthatatlan szellemi forradalomnak, mely a három világtörténelmi csalódás közül az utolsót, talán a legnagyobbat mérte az önhitt emberre, aki miután Kepler-től megtudta, hogy a Naprendszernek nem a Föld a központja s Darwin-tól, hogy teste az állatokéval rokon, Freud-től - mély döbbenetére és érthető fölháborodására - arról volt kénytelen értesülni, hogy lelkét is könyörtelen törvények igazgatják. Ő is a nemi élet lelki visszahatásait kutatta, szóval azon a területen munkálkodott, melyen az emberek világ teremtése óta legtöbbet hazudtak önmaguknak és másoknak. «A lélekelemzésre hárult a föladat - írta -, hogy megoldja a nemiség kérdéseit, melyek századok óta porosodnak a tudomány méregszekrényeiben.» Kiemelte onnan és elfogulatlanul vizsgálta meg. Ha száma vesszük, hogy a középkorban tilos volt boncolni és sokhelyütt nemrég még orvos se lehetett főnemes, mert előkelő úr nem nyulhat afféle szennyes dologhoz, mint az emberi test, Ferenczi Sándor vállalkozása Freud után is hősi merészségnek tetszik. Alapvető munkájában - Tanulmány a nemiség elméletéről - magának a közösülésnek folyamatát taglalja és értelmezi. A biogenetikai alaptörvényt, melyet Haeckel állapított meg a méhmagzat fejlődésére vonatkozólag, kiterjeszti lelkünkre is, rámutat arra, hogy lelkünk miképpen fut végig a hal, a hüllő, az emlősállat fejlődési fokozatain, miképpen emlékezünk vissza - rázkódtatások alakjában - a jégkorszakra és a tengerek kiszáradására, azokra a világcsapásokra, melyek évezredek során érték a föld élőlényeit. Ne mérjük föl e könyvének jelentőségét. Bízzuk ezt a jövőre. Évszázadok mulva ámulva állapítják majd meg, hogy egy eredeti szellem már a XX. században pedzette azt a kérdést, melyről akkor talán többet, bizonyosabbat tudnak.
Mint orvos a lélekelemzés gyógyító módszerét és esettanát dolgozta ki a legapróbb részletekig. A szervező pedig megteremtette a lélekelemzés nemzetközi egyesületét, mely ma az egész világot behálózza. 1910-ben, a második, nürnbergi nagygyűlésen a harminchat éves fiatal orvos azzal az indítvánnyal állt elő, hogy a hivatalos tudomány támadásával, a lélekelemzés nevével-tekintélyével visszaélő kuruzslókkal szemben tömörüljenek hivatalos egyesületbe, dacoljanak még a megmerevedés veszedelmeivel is, hogy megmentsék az eszmét, mely forma nélkül elpusztul s a lélekelemzés őskorszaka után, melyet eladdig egyedül Freud jelentett a maga hatalmas munkásságával, kezdjék el harcos és alkotó működésüket. Egyedül az ő érdeme, hogy a lélekelemző egyesületek mindenütt egységesen alakultak ki, azon az elven, hogy csak az gyógyíthat, aki előzőleg már maga is meggyógyult, amint a sebész se nyulhat piszkos kézzel a sebhez. Így a lélekelemzők bizonyos egyházi rendje jött létre. Hatása világraszóló volt. Nevét Amerikában éppúgy ismerték, mint Indiában. Nemrégiben kezembe ötlött az a lélekelemző folyóirat, melyet a tokioi egyetem ad ki. A japán szövegben gyakran föltünik két név, latin betűkkel szedve: Freud-é és Ferenczi-é. Budapest az ő jóvoltából évtizedeken át egyik szellemi góca volt a lélekelemzésnek. Mindig éltek itt, sokszor huzamosabban, évekig is, amerikaiak, angolok, svédek, orvosok és betegek, akik hozzá jöttek tanulni és gyógyulni. Bécset és Budapestet az ő mozgalmukkal kapcsolatban együtt és egymás mellett emlegették, mint valaha az ókorban Athént és Rómát.