Ferenc császár éjszakája
| Ferenc császár éjszakája szerző: Krúdy Gyula |
A Dunában abban az időben még Ferenc császár áztatgatta a lábát vasárnap délutánokon, mint ez a bécsi polgárok divatja volt, és a császári kertek alatt messzirül virított az orgonabokrok közül az öreg Ferenc tarka napernyője, amelynek árnyékában a császár kolbászt evett, sört ivott, horgászott, és a lábát áztatta. Az arra tévedő bécsiek kedélyesen emelték meg a köcsögkalapjukat, mintegy integettek neki, mint egy kedves söröscimborának szokás vasárnapi délután a Práterban.
A kedélyes Bécs talán azóta se volt vidámabb, mulatságosabb és "brüderlich"-ebb, mint ebben az időben, amikor messze nyugat felé villámokkal terhes sötét felhők húzódoztak fölfelé az égboltozatra, és Párizsból nap nap után aggodalmas híreket hoztak azok a sötét arcú, bő köpenyes, kalapjukat mélyen a szemükbe húzó utazók, akik rendesen estefelé, csaknem kapuzárás előtt döcögtek be nehézkes útikocsikon a Három oroszlán-vámon, és szállást vettek a "Jámbor utazó"-nál vagy a "Piros almá"-nál. Mintha csak azt akarták volna megmutatni a bécsiek, hogy ők nem félnek a francia forradalmi széltől, a tornyosuló felhők nem érik el az István-torony keresztjét: már régen orgona nyílott a mödlingi kertekben, amikor Bécsben még egyre tartott a farsang. Az öreges császár akarta így, vagy óvatos tanácsosai? A sörös- és borospincéket akár éjfélig nyitva tarthatták a kocsmárosok, és a hatósági gyámkodáshoz szokott Bécs gyerekes örömmel élt a kínálkozó alkalommal. A zenekarok késő éjszakáig zengedeztek a pincékben, és Michl, a híres népénekes arról danolt a publikumnak, hogy forradalom azért nem lesz soha Bécsben, mert az asszonyok kiteregetik az alsószoknyájukat a Mariahilf úton, és ezek a bő alsószoknyák elnyelnek minden fekete jakobinust. Az öreg Ferenc császár egyszer gyümölcsárusnak öltözve, nagy kedvteléssel hallgatta végig Michlt egy mödlingi kocsmában, sőt még azért sem haragudott meg, midőn a népszerű énekes a császár lábairól énekelt, amelyek miatt a halak nem mernek Linz felől a Dunán leúszni.
- Átkozott kölyök! - dörmögött Ferenc császár, és a könnyei potyogtak a nevetéstől.
Gróf Saurau, a rendőrfőnök hiába rángatta hátulról a kabátját, a császárnak esze ágában sem volt elhagyni a sörházat. Pedig az idő már éjfélre hajlott, és a táncoló fiákeresek és diákok között kezdetét vette a szokásos verekedés a mosónők miatt, akik ez időben még korlátlanul uralták a szíveket Mária Terézia rendelkezése folytán. "Szép mosónő" nélkül nem élhetett legényember a bécsi falak között, hiszen a nagy császárnő mintegy privilégiummal ruházta fel a mosónőket a szerelem terén. A kapucinusok őrizték a halottakat, a mosónők táncoltak és énekeltek. Az öreg császár is kedvtelve nézegette a piros képű, fehér homlokú és belisztezett nyakú leányokat, akiken repkedett a frissen vasalt szoknya. Saurau gróf hiába súgta a fülébe, hogy véleménye szerint néhányan már felismerték a mulatók közül. Egy barettos, sötét köpenyes, piros orrú és nevető arcú férfiú, aki eddig látszólag semmivel sem törődött, csak a kancsójával, most lekapta a fejéről a barettot, és hangosan felkiáltott.
A barett alatt a császár saját szemével láthatta a hegyes jakobinussapkát. Hanem a félelmetes sapka csöppet sem volt ijesztő látvány a piros orrú, kövérkés uracska fején.
Inkább komédiának látszott az egész dolog, amint a pirosorrú háromszor jókedvűen az asztal lapjához verte az ólomkupát.
- Hidegvér, Saurau! - mosolygott a császár. - Mi, bécsiek, szeretjük a tréfát. Hadd mulassanak a polgárok úgy, ahogy nekik tetszik.
De ebben a percben elhomályosodott a nagy pincehelyiség, alig egy-két lámpás maradt égve, és a zenekar elhallgatván, a táncoló párok a falak mellé húzódtak. Mindenfelől jakobinussapkát viselő férfiak gyülekeztek a középre, és Michlt, az énekest, feltolták az emelvényre.
- Az eipeldaui dalt halljuk! - kiáltozták a forradalmi sapkások, és Michl habozás nélkül ütötte meg húros hangszerét.
És felhangzott az eipeldaui dal, amelynek különös zenéjében, vad szövegében már benne morajlott a közelgő forradalom zúgása.
Most nem kellett Saurau-nak a gyümölcsárust biztatni. Az olasz kabátos, papucsos narancskalmár magától felemelkedett, és ijedten tipegett az ajtó felé. Szinte sietve haladt az orgonavirágos kertek között, amelyekre szelíden borult a csillagos égboltozat.
Valahol fülemile énekelt, és az éjszaka enyhe szelídséggel ölelte át az István-torony kivilágított óralapját.
A hűséges Saurau három lépés távolságból követte a császárt, amíg az kimerülve megállott egy terebélyes fa alatt.
- A gyaloghintó a Vas-szűznél várakozik, felség - szólott tiszteletteljesen a rendőrfő.
A beteges császár keservesen felsóhajtott, és szinte könnybe lábadt a szeme, mint egy gyermeknek, akit legkedvesebb játékszerétől fosztanak meg.
- Ó, Saurau, minek hoztál engem erre a helyre? Nincs nekem elég fájdalmam, bánatom, álmatlan éjszakám? Saurau, te már nem szeretsz engem. Ugyan mire való volt nekem megtudni, hogy az én hűséges bécsi népem mulatozás közben azt az utálatos dalt énekli? Hát már elfelejtették Augusztin régi nótáit? És még a Michl is, akinek újesztendőkor húsz tallért küldtem?
- Még az éjjel elfogatom, felség! - felelt komoran a rendőr.
Az öreges Ferenc császár ijedt tiltakozással emelte fel a kezét:
- Azt nem szabad tenned, Saurau. Mit szólna hozzá a bécsi nép? Talán én énekeljek ezután nekik a sörházban? Nem, Saurau, nem szabad megrontani a nép mulatságát. Michl csak hadd énekelje tovább az eipeldaui dalt, de az újesztendei talléroktól örökre elbúcsúzhat.
A rendőr szárazon jegyezte meg:
- Tehát engedjünk szabad utat a forradalomnak?
- Ó, te bolond - kiáltott fel a császár -, hát azt hiszed, hogy Bécsben lehet forradalom? Tartsd reggelig nyitva a sörházakat, ha félsz balgatagon, és vasárnaponkint mulathasson újra a nép a medvéknél, amelyet eddig eltiltottunk. Csak mulassanak. Jöjjenek vissza a taliánok a színházaikkal, és a Kolosszeumban bált rendezzenek a "szép mosónők".
- Ezt már mind megengedtük - felelt konokul a rendőr -, a forradalom mégis a levegőben van. Engedje meg, felség, hogy emlékeztessem arra a piros orrú, kövér emberre, aki ólomkancsójával jelt adott az eipeldaui dalra. Az a Hebenstreit, aki midőn a sörözést abbanhagyja, hadigép feltalálásán töri a fejét. Már feltalált egy lándzsás szekeret, amelyet a lovasság támadása ellen akar felhasználni. Biztos tudomásom van róla, hogy a szekér tervét már közölte a francia konventtel. Délutánonként a Hackel boltjában, a Grábenen titokzatos emberek szoktak összegyülekezni, akik a Moniteur-t olvassák, és átveszik a Franciaországból érkező leveleket, amelyeket rejtélyes utazók hoznak a forradalmi Párizsból. Sőt a "barna Mici" révén, felség, akit mindnyájan ismerünk elragadó táncáról, énekéről és gyöngysor fogáról, azt is sikerült megtudni a rendőrségnek, hogy általános felkelés készül Bécsben. Egy reggelen jelvényes férfiak jelennek meg az utcákon, és felfordítják a városban a rendet és nyugalmat. Diákok és polgárok, magyar nemesek és francia összeesküvők suttognak éjjelenkint rejtett tanyákon. Felség, vannak kézszorítások, kopogtatások és titkos jelek Bécsben, amelyeknek a jelentőségét még a rendőrség sem tudja.
A császár, aki eddig némán ballagott, és látszólag egykedvűen hallgatta a Saurau izgalomtól remegő szavait, most fázósan burkolta nyakára a köpenyegét.
- Miféle rendőrség az, amely tűri a titokzatos dolgokat? - kérdezte ingerülten.
Saurau mélyen meghajolt:
- A rendőrség vigyáz felséged életére. És íme, jól vigyázunk.
Egy sípot vett elő, amelybe halkan belefújt.
A sípszóra a bokrok közül, kapuk mélyedéséből köpönyeges titkosrendőrök léptek elő, és acélok villantak meg az éjszakában.
- Jól, van, Saurau, látom, minden rendben van - mormogta fogvacogva a császár. - Idáig azt hittem, hogy úgy járhatok-kelhetek a bécsi utcákon, mint bármelyik békés polgárom. Sohasem hittem volna, hogy titkos szemek kísérik lépteimet, midőn vasárnap délután a Práterben sétálgatok. Többé nem szólítom meg alattvalóimat, hiszen bizonyos, hogy csak titkosrendőr kerül az utamba.
A csillagok már halványodtak az égboltozaton, amikor a Vas-szűznél váró gyaloghintót elérte a császár. Sóhajtozva, szinte búskomoran nézett a bécsi háztetők felé, amelyek szürke árnyakként emelkedtek ki az éjszakából. A régimódi hegyes háztetők felett könnyű hajnali felhők úsztak a messziség felé, a lilienthali országúton hosszú sorban döcögtek az álmos zöldségesszekerek a város felé. Szinte érzett a könnyű hajnali álom, amelyben Bécs szendereg, és az öreges Ferenc sóhajtva fordult a rendőrhöz:
- Nem, sehogy sem tudom elhinni, hogy az én polgáraim a sörükön és feleségeiken kívül mással is álmodnának ama csöndes háztetők alatt. Hiszen senki sem bántja őket!
A Vas-szűz, amely tulajdonképpen egy félig romba dőlt épület volt, amelyben néhány száz esztendő előtt a templomos vitézek laktak és mulatoztak, még ebben az időben is telve volt föld alatti rejtekhelyekkel, ahol könnyedén meghúzhatták magukat azok, akiknek ártalmas volt a napvilág. Saurau Ferenc gróf kitűnő rendőrfőnök volt. A Vas-szűz kazamatáit és annak lakóit éppen úgy ismerte, mint a titokzatosságot kedvelő kor bármely bécsi rejtekhelyét. Számos titkos társaság volt ez időben Bécsben, és a jakobinusok szépen elvegyültek a többi titkos társaságok közé, amelyek politikai céljaik helyett inkább az erkölcsi világ összeomlasztására törekedtek. Középkori orgiák elevenedtek meg az elhagyott házakban, és az emberek gyermekes és naiv szertartások között istentagadást űztek.
Saurau kézen fogta a császárt, és bevezette a Vas-szűz bokrokkal benőtt romjai közé. Valami mennyezet nélküli teremben leültette egy kőpadra, ahonnan az öreges Ferenc csupán a csillagokat látta, ő maga eltűnt, de néhány perc múlva visszatért egy talpig fehér köpenyegbe burkolt női alakkal, aki törökös turbánt viselt kígyózó hajfürtei felett. A nőalak leborult az álmélkodó császár lábai elé.
- Pardon szegény fejemnek! - rebegte idegenes németséggel, és megcsókolta a császár papucsát.
Az öreg Ferenc kényelmetlenül mozdult meg helyén:
- Mi ez, Saurau? - kérdezte haragosan.
A rendőr szárazon felelt:
- A policia kezei hosszúak. Ez a nő ismeri a jakobinusok főnökét. Nevezd meg őt, Borbála!
A nő zokogva túrta a fejét a császár lábához:
- Pardon szegény fejemnek! - ismételte.
- Beszélj, Borbála - szólt közbe fenyegető hangon Saurau.
- Akit én szerettem, aki engem egykor szeretett, aki engem elhagyott, és akit én örökké szeretek: az a főnök - zokogta a nő franciául, és a fejét a földre süllyesztette.
A régies Ferenc nem tudott egészen jól franciául, csak egyes szavakat értett meg a nő beszédéből. Saurau-hoz fordult.
- Mit akar? - kérdezte kényelmetlenül.
- Ez a hölgy egy francia leány, és foglalkozására nézve színésznő - felelt a rendőr. - És ösmeri a legerősebbet, a leghatalmasabbat a jakobinusok között. Nevezd meg!
- Nem, nem - zokogott a leány. - Amíg meg nem ígéri a felség, hogy kegyelmet ad neki.
A császár felállott helyéről, és fáradtan tipegett a fal mellett. Idegesen intett a kezével, és Saurau megragadta a leány vállát.
- Távozz! Holnap te is fogva leszel, ha nem beszélsz - dörmögte a fülébe. - Ki a főnök?
A leány hangosan felzokogott:
- Democrite Lamontagne - nyögte.
- Elmehetsz - felelt Saurau, és a fehér köpenyeges nő eltűnt a Vas-szűz romjai között.
A császár nagy felindulással hagyta el a romokat. Nyugtalanul, fáradtan nézett maga elé. Majd figyelmesen megvizsgálta a gyaloghintó hordárait, mielőtt elfoglalta volna helyét a hintóban.
- Saurau - mondta fáradtan a hintó belsejébül -, én nem szeretem a titkokat, rejtélyeket. Csinálj rendet Bécsben.
A rendőr levette süvegét, és mélyen meghajolt az uralkodó előtt.
A gyaloghintó emberei megindultak terhükkel a város felé.
...Mire megvirradt volna, már a bécsi rendőrség foglya volt Martinovics Ignác József, a szászvári apát, akit jó ismerősei Democrite Lamontagne néven is ösmertek.