Feminizmus
A mű őrzi az eredeti írásmódot, csupán az értelemzavaró nyomdai hibák kerültek kijavításra.
Panka lelkem,
tudod-e, hogy a te apukád nagyon megöregedett mostanában? Mosolyog mindenen és nem haragszik semmiért. Azért se, ha nagytakarítást rendeztek az íróasztalán, azért se, ha inkvizíciót tartotok annak kiderítésére, hogy ki hajigált már megint szivarvégeket a virágvázákba. Fütyörészve dobom a papírkosárba a gyászjelentést és majd sírva fakadok, mikor hazaérek délben és elejbem szalad a puli és sáros lábait a térdemre rakva, szeme ragyogásával azt mondja: »gazdám, szeretlek.« Igen, lelkem, apu úgy megöregedett már, hogy mindenre el van készülve, arra is, hogy a puli egyszer, nyaldosván a kezét, meg fogja harapni. A puli akkor dísz-porciót kap majd, egy egész csirkecombot, mert úgy viselte magát, ahogy értelmes lényhez illik és mert apu különben se szereti a csirkecombot.
Hát azt tudod-e, lelkecském, hogy apu mostanában, éjféli órák lélekzéstelen csöndjében sokszor motoz az asztala fiókjaiban és sokszor éleszti a kályha hamvadó parazsát titkos zugokból előszedett lim-lomokkal. Múmiákkal tüzelek, mint valaha az angolok Egyiptomban s bizony, ma-holnap üres lesz minden fiókom és könyveim átvizsgálása után arra az eredményre jutok, hogy semmit a kerek világon én nem hagyhatok rád, csak szívemnek minden édességét és elmémnek minden keserűségét.
Ezen pedig nem kell elpityeredned csacsikám, hanem nevetned kell rajta, mint mikor apu szügyébe vágott fejjel eldanolja a Kádár Ferkó nótáját, akinek »Csikországot el kelle hagynia, bumm, mert eladta a kövér malacot-e, bumm.« Látod, valahogy csak meg kell egyszer mondanom, hogy én nem vagyok ám olyan örökéletű, mint a nagymama Trupic macskája, akit csak az én tudtommal háromszor ütöttek már agyon, minden törvényes formalitás mellőzésével, kétszer legális uton fojtottak vízbe és most megint gyerekágyat fekszik. Az én életem úgy fog kialudni, mint egy szivaré. De nem úgy, mint egy királyi havannáé, amely gyors lélekzéssel lobban el illatos füstté és szép fehér hamuvá, ó, milyen szép halál lehet az! – én úgy járok, mint egy közpolgári fekete rövidszivar, amely először izzik szép-csöndesen, nyárspolgáros kötelességtudással, kormos-fekete füsttel s a közepén minden indokolás nélkül kialszik. Nem használ neki többet se kötőtüinjekció, se császármetszés, merev fekete csutkának kerül a hamutartóba, ahonnan utálkozva dobja ki a Mari a szemetesládába. Pfuj, még a kezét is megtörli utána.
Hát azt akarom mondani, Panka lelkem, – örökségednek egy része már ez, tedd el jól, túl a hajsütő vasak hatáskörén, – hogy majd mikor én belekerülök az istenke szemetesládájába, akkor tudod te meg, mi az a feminizmus, amiről az este olyan nagy vita volt az asztalnál. Volt, aki azt mondta, hogy a nyírott haj a feminizmus, volt, aki a cigarettázást találta annak, de az aranygaluska elégetése szintén feminizmusnak minősíttetett. Azt hiszem, ez a definíció ijesztett meg téged és ez mondatta veled, hogy te nem vagy feminista. Én magam nem szóltam bele a vitába, mivel mindenki egyetértett abban, hogy a feminizmus destrukció és tudod, hogy én ijedős ember vagyok.
Így négyszemközt azonban megmondhatom neked, kislányom, hogy én azt hiszem, ha akarod, ha nem, te magad is feminista vagy. Nagymama még csak elemi iskolába járó, anya már a képzőt is elvégezte, neked már érettségid van: hát ez a feminizmus, édes gyerekem. Nagymamát mikor föladták Kis Magyar Jancsihoz ábécét tanulni, igen körömködött ellene az egész atyafiság: hogy minek már az a nagy okosság fehércselédnek? Anyád, mikor a képzőbe ment, a családi tanács abban állapodott meg, hogy mégis csak jó az a diploma szegény lánynak. S hogy te filozófiát akarsz tanulni az egyetemen, nincs az az antifeminista szittya, aki azon megütköznék. Hát ez az a feminizmus, fiam, amit már nem lehet visszacsinálni.
De igazi stádiumaidat a feminizmusról majd altkor végzed, szívecském, mikor én már nem simogatom a hajadat. Majd ha megtudod, hogy az előszobánkon túl kezdődik az élet és az nincsen olyan melegre fűtve, mint a mi lakásunk. Majd ha fázol és nem találsz szívet, amin melegedj és kart, amire támaszkodj, mert szegény lány vagy és csak az özvegy anyád a hozományod. Majd ha tanácsos uraknál koldulsz a bizonyítványaiddal és nem eresztenek be hozzájuk, mert nő vagy. Vagy nem eresztenek ki tőlük, mert nő vagy. Majd ha okos szemeddel belátsz a világba és el akarod mondani, amit láttál és kinevetnek érte, mert nő vagy. Majd ha gondolatok és eszmék születnek a szívedben és agyadban és meg kell őket fojtogatnod egyenként, mert az emberek figyelmének kapui nem nyílnak fel előttük. Ha férfi volnál, megtapsolnának és azt mondanák, lángész vagy. Így megcirógatnak és azt mondják, szép a nyakad. Majd ha békességben élsz a kis szobádban, macskák, kutyák, kanárik és Meredith-regények közt, piros korallal a füledben és fájdalommal a szád szögletében, mert a szomszédék cselédje úgy igazítja útba a suszterinast, hogy »ott a sarokban lakik a vénkisasszony«, – és aggleánynak lenni szégyen, csak agglegénynek lenni dicsőség. Vagy ha feleség leszel, talán nagyon boldog feleség és nagyon boldog anya és asszonyi-voltod mégse engedi, hogy ember légy, – majd akkor tudod meg, kis szívem, mi az a feminizmus.
Persze, most még csak menyasszony vagy és az esküvődig még megtanulhatod a pujpunella-mártás receptjét. Tanuld is meg, Panka lelkem, mert az is fontos az életre, hiszen nemcsak igével él az ember. Te valamikor meg fogod írni azokat a regényeket, amiket nekem már nem volt időm megírni, mert hogy jutna az erdőültetéshez, akinek favágás a kenyere? – s én akkor, mikor az első regényed megjelenik, ha csak lehetséges lesz, meglátogatlak s legalább kóbor szellőcske formájában rálehelek az arcocskádra. De ha valamikor a tejbekásából kispórolod a mazsolát, egész bizonyosan megcibálom a hajad az urad helyett is. Tudod, azt a kis tincset, ott a füled mögött, amit puha aranykígyónak sokszor csavargattam az ujjamra ezelőtt, mikor te kisebb voltál és én nagyobb voltam még.