Fellegek

Fellegek szerző: Thury Zoltán

                                                      I.

       Balog Ádámról igazmondással nem lehet azt állítani, hogy rossz férj volt. Szerette az asszonyt, de utálatosnak találta azt, hogy ezzel minduntalan előhozakodjék, mintha bizonyítani akarná. Elfordult, ha csókolózó párokat látott, például a testvérét, egy nyalakodó kis cziczát, a ki mindig az ura nyakán csüngött s egy másik pár embert, fiatal házasokat, a kik a terített asztal alatt egymás kezét szorongatták, szerelemről pusmogtak és ugy összefolyt a pillantásuk, mint a nyulós czukor. Nem tudta megérteni, hogy mit tartozik az másokra, hogy szereti-e ő a feleségét vagy nem. - Az ágyamat se viszem a piaczra, azt se teszem hát a kirakatba, a mit érzek - ezt mondta az asszonynak egyszer, a mikor a sógornő példáján felbuzdulva, az ölébe ült és élőszóval, legalább sugva, akart feleletet arra, hogy szereti-e? - Meg kell érezni - mondta Balog. Vagy érzed, vagy nem. Ha igen, akkor nem kell mondani. Ha nem, hát hiába mondom. A leány anyja, egy igen összeaszott képü, kicsi, de csillogó szemekkel ellátott, magas, szikár asszonyság, ilyenkor csipős megjegyzéseket hallatott a régi időkről, a mik tudvalevőleg egészen más idők voltak. Balog azonban nem is vette észre, hogy beszél.

Általában a nagyerejü, izmos, vállas, magas testü emberek csendes nyugalmában élt. Keveset beszélt és sohase hiábavalóságot, éppen csak azért, hogy beszéljen. A mi érdekelte, ahhoz is ugy szólott hozzá, hogy meghányta-vetette magában előbb a dolgot. Ezért azt hitték, hogy lassan dolgozik az agya, holott csak a könnyelmüen kimondott szótól félt. Felületesség vette körül s huzódozott attól, hogy ő is léha legyen, mint a kik sokat és mindenről fecsegnek s a nyakkendőikkel együtt változtatják a véleményüket. A felesége meg is értette s másképpen beszélt hozzá még a közömbös dolgokról is, mint máshoz. Tudta, hogy ez a szép, nagy, erős ember bizonyos szalonformák között tartott szellemeskedő csicsergéssel nem vesztegethető meg. Be kell neki bizonyítani, hogy a szép, nagy, hullámos szőke haj alatt dolgozik az agy.

Azonban a mama sokat rontott a viszonyukon. Az izlésének sehogyan se felelt meg ez az ember s gyakran közölte a véleményét a leányával is. - Nem az ő dolga ugyan - szokta mondani - s végezzék el a fiatalok egymás közt, a mi a bajuk és nem is akar beleszólani semmibe, hanem mégse türné, hogy csak ugy semmibe vegyék. Az asszonynak is érvényesülni kell a házban. Ő a tulajdonképeni lélek s férj uram huzza meg magát. S egyszer, a mikor Balog jóval éjfél után ment haza, csakugyan ébren találta az asszonyt. Az ebédlő-lámpa alatt olvasott és iszonyu jelenetet csinált az urának. Azt mondta, hogy akár el is pusztulhat itthon, a kutya se néz feléje, hogy otthon nem ilyennek képzelte el a házaséletet - és még nagyon sokat mondott, végül görcsöket kapott, sírt is, meg kaczagott is egy sort. Mindezt azonban már nem látta az ura, mert a mikor észrevette, hogy itt voltaképpen a mama keze dolgozik, szó nélkül bevonult a dolgozó-szobájába s eltemetkezett egy csomó irás közé. Harmadnapra azonban, már csak reggel felé ment haza. Az asszony az ebédlő asztalra borulva sírt. Balog recsegő lépésekkel ment át a szobán a magáéba - s egy hétig alig beszéltek egymással. A nyolczadik napon haza küldte a mamát. Ebédnél nyomasztó csöndben, csendes nyugalommal átszólott hozzá az asztal tulsó oldalára:

- Mama, a vonat hétkor indul. Hatkor itt lesz a kocsi.

Elhülve bámult rá az öreg dáma s még szerette volna azt hinni, hogy valami tévedés van a dologban.

- Én nem utazom.

- De igen.

- Hogyan?

- Mert nem türöm meg a saját házamban az ellenségemet.

Az asszonyok összeölelkezve sírtak s a mama este elutazott. De már későn, mert itt maradt a munkája. A leányában egész csomó félszegség gyülemlett meg s az állandóan megbántott, jogaiban megrablott panaszos asszony lett belőle. A férfi lassan-lassan csakugyan elszokott tőle s csak hallotta, hogy az asszony is társaságot keresett magának. Egy csomó menyecskét, özvegyet, meg elvált asszonyt látogatott válogatás nélkül, pedig voltak közöttük olyanok is, a kikről nem ok nélkül beszéltek rosszat. Szerette volna visszahivni. Elborult arra a gondolatra, hogy ez a tiszta, becsületes asszony bemocskolja magát, ha igy beletelepedik a piszokba, de már egyikük se találta meg a szót, a mivel közeledhettek volna egymáshoz. A férfi parancsolt, az asszony pedig előkelően adta a szenvedőt, a ki nem az oka semminek és ment tovább a maga utján.

Végre is egy estén, a mikor Balog egyedül vacsorázott otthon, levelet talált a tányérja mellett. A felesége irta s az állott benne, hogy ezt az életet igy nem birja s az ügyvédjével már megbeszélte a válás dolgát. Kéri, hogy ne gördítsen akadályokat az utba s egyszersmint tudtára adta azt is, hogy holnap a mamához utazik és ott várja be a szabadságát. Balog a levél aljára azt irta, hogy: - a többi majd az ügyvédek dolga.

Becsöngette a szobaleányt.

- Itthon van a nagysága?

- Nincs, az Operába ment.

- Egyedül?

- Nem, a Gelitz nagysága jött utána.

Ez a nagysága kikapós nőcske volt. - Balog vállat vont s elkomorodva ment aludni. Előbb azonban egy borítékba tette a levelet s odaadta a cselédnek, hogy juttassa majd el az asszonyhoz. Reggel korán kelt, egy-két levelet irt, aztán a vadászruháját kérte s abba öltözködött. Az inasának megmondta, hogy mit kell összecsomagolni és hogy a táskákkal, meg a puskával az állomáson várakozzék reá. Aztán az ügyvédjéhez ment, elmondta neki a dolgokat s azzal végezte a mondanivalóját:

- Nekem addig ne irjon, a mig itélet nincs.

Semmire se vagyok kíváncsi. Ennek az életnek itt vége van, lezárom a számadásokat. Aztán talán másik következik...

                                                      II.

       Esztendőkre egy oduba bujt el. Kis birtoka volt a Bakonyban, hatvan-hetven hold terméketlen, sziklás talaj, a min régen tuladott volna már, ha megvette volna valaki. Egy béresgazda iparkodott kisajtolni a földből valamit, az uriház pedig, a mi köré talicskával hordták föl a földet, hogy egy kis kertet plántálhassanak bele, évek óta üresen állott. Ide költözött be egy csomó könyvvel s várta a levelet. S hirtelen, alig egy esztendő alatt összeroskadt a szép nagy ember. Megszürkült a feje, az arczára apró, vékony barázdákat szántott az egyedülvalóság. Álmatlansággal küzdött. Ugy megszokta az unalmat, hogy már nem is unta. Ugy talán elbóbiskolt volna valahogy. Megpróbálta a munkát. Nagy tanulmányt akart irni az asszony jogairól, azokról a jogokról tudniillik, a melyek nem léteznek. De nem látta az asszonyt, a nemet, csak mindig egyet, az övét. Érezte, hogy félember lett nélküle, nem mellőle, hanem belőle hiányzik valami, a mióta az asszony elment. Mig volt felesége, észre se vette, hogy megtelik vele a ház. Most látta, hogy az az egy szoba is üres, a miben élt. Ennek azonban már vége. Arra nem is gondolt, hogy csak egy lépést is tegyen az asszony felé. A mi el van végezve, akármilyen rosszul is - azt megbolygatni többé nem szabad még akkor se, ha belepusztul az ember. És itt komor nyugalommal megállapodott.

Nyáron hosszuak, forrók, télen pedig dermesztők voltak az éjszakák. Egyiken azt hallotta, hogy a szomszéd szobában pohár koczczan. Benyitott s az inasát az asztal mellett találta. Előtte egy nagy üvegben bor és egy ujságot betüzgetett. Felugrott, a mikor a gazdája jött.

- Hát iszol, iszol? - kérdezte Balog.

- Mit csináljak egyebet?

- Igazad van.

Attól kezdve ő is inni próbált. Egyedül telepedett le egy-egy nagy üveg bor mellé - s megundorodott tőle. Az inasát látta maga előtt. Észrevette, hogy iszonyuan züllik, de már nem igyekezett változtatni a dolgon. Minden mindegy. Akkor jött meg a vastag, hivatalos irásokkal megtömött levél.

Minden fórum kimondta a válást. Az asszony megy jobbra, ő meg balra. Megpróbált elindulni. Már akkor homályosan az a terv kóválygott az agyában, hogy ujra nősül. De gyorsan. Szeretett volna egyenesen a templom elé utazni, körülnézni egy kicsit s megesküdni az első szemrevaló leánynyal. Nem igen hitt abban, hogy nagy a különbség az asszonyok között. Ugy nagyjában mindenik egyforma s nem is a nőre gondolt voltaképpen, hanem arra vágyott, hogy egy szoknya suhogjon körülötte. S a hosszu csendben, mig szakadatlanul egyedül volt, egyéb ürességet is érzett maga körül. Kellene még valaki az asszony mellé. A feleség egyedül még nem minden, amint hát ime itt van rá a példa. Gyerek, gyerek.

Megint a régi lakásába költözött, leánycselédeket fogadott az inas mellé, csinos, fehérbóbitás szobalányt, hogy asszonyélet legyen körülötte s belevegyült maga is a zajba, de ugy, mintha valaki a tömeg közepén az elveszett holmiját keresné. Nem a tolongás érdekelte, a zsibongó, nyári pihenőjében felfrissült társadalmi élet, hanem a szoknya, a mit ki akart választani azok közül. Sokat járt asszonyok közé s minél inkább mániájává lett az, hogy egyik olyan, mint a másik, mindegy, hogy ez vagy az lesz-e a házban az asszony, annál inkább válogatott. Elidegenítette a legkisebb félszegség, egy merész pillantás vagy a többi közül kirivó kaczagás és azzal végződött minden nap, hogy majd holnap, majd, majd... Közben futólag, mintha megfogta volna itt-ott egy-egy leány vagy asszony, a kinek a közönségesnél szebb volt az arcza, meg a szemei, meg a haja, de ez csak inkább a nagy szomjuság miatt esett meg. Mohón itta volna a szerelmet s kapkodott erre-arra. Ott azonban mindig visszahökkent, a mikor rá kellett volna határoznia magát valamire. Nem az, ez se az, egyik se az, a kit keres.

                                                      III.

       Fél esztendeje lehetett már itthon, a mikor egy délután az inasa Kuthy Istvánt jelentette be. Afféle kaszinóbeli barátja volt Kuthy, a milyen sok van a társaságban élő embernek. Szép, magas, elegáns, de kissé hideg, nem egykönnyen megközelíthető. Olyanforma ember volt, a ki talán sokszor megbánta a barátkozást és most már nem váltja föl apró pénzre a bizalmát. Balogot megbecsülte, szerette elfogni egy kis beszélgetésre, hanem itt meg aztán ő talált az emberére. A sebzett ember röviden, egy-két szóval felelt neki. Nem tudta, hogy miért, de ellenszenvet érzett iránta.

Meglepetve nézett reá, a mikor belépett s mig szivart adott neki, az arczába kémlelt, hogy vajjon mit akar. Amaz komoly nyugalommal nézett vissza rá, leült vele szemben és beszélni kezdett.

- Illenék, hogy kissé izgatottabb legyek, de olyan a természetem, mint a rosta. Leszürődik, elsimul bennem minden, akár egy éjszaka alatt, még az olyan elhatározás is, a milyen most, egy-két napja született meg bennem. Nősülök.

A Balog pillantása azt mondta, hogy: - mi közöm hozzá?

- Azt az asszonyt veszem nőül, a ki a te feleséged volt.

Balog elkomorodott. Fárasztotta a beszéd, elbágyadt. Elfordult, hogy ne vegye észre a vendége az iszonyu levertséget, a mi az arczára telepedett. Semmi köze se volt már ahhoz az asszonyhoz és most mégis egyszerre csak azt érezte, hogy összeszorul a szive s mintha fojtogatnák. Alig tudott kinyögni valami feleletet.

- Szabad, azt teszi, a mit akar.

- Tudom - felelte a másik férfi - s nem is ezért jöttem.

- Hát miért? - kérdezte Balog és felállott. - Vedd el... - Magában pedig megvetéssel gondolt arra az izléstelenségre, hogy ez az ember idejön neki bejelenteni, hogy most már ő lesz a férj. Önkénytelenül is kaczagott rajta, de emberfeletti erővel szögezve le magát a padlóra, mert azt érezte, hogy most mindjárt tombolni fog, összezuz itt mindent, a vendéget nyakon fogja, kiveri s aztán ő maga is utána ugrik a kövezetre. Közben biztatta: - vedd el, vedd el...

A másik férfi csendesen, nyugodtan felelt:

- Azt teszem s nem is azért jöttem, hogy neked akár örömöt, akár fájdalmat okozzak ezzel a hirrel. Egyszerűen csak a gyerek miatt.

Balognak a félig kimondott szó közben tátva maradt a szája. Leült s tétovázva, zavaros pillantással bámult a másik emberre. A hogy összegörnyedve, lihegve körülpislogott a szobában, mintha eszelős volna, a másik önkénytelenül tovább tolta előle a széket s most már ugy beszélt tovább, mint a ki nem érti, a mi történt, de el akar járni a dolgában.

- Esetleg van valami kivánságod a nevelésére vonatkozólag? Ide s tova négy esztendős. Nem akarhatom azt, hogy neked ne legyen beleszólásod a dolgában. Azért jöttem, hogy rendelkezzél a tetszésed szerint...

Balog még mindig csak bámult reá s magában motyogott.

- Gyerek, gyerek... - Egyszerre, mintha megijedt volna, hirtelen szólott rá a vendégére. - Azt mondtad ugy-e?

Az fölállott s menni készült.

- Keress föl, vagy irj pár sort, ha lesz valami mondanivalód, - monda és a keztyüi után nyult.

Balogból pedig harsányan tört ki a szó:

- Gyerek.

Aztán nem is törődött a másik emberrel többet. Kirohant az inasához s kiabálva, kaczagva lármázott reá:

- Pakolj! Este utazunk.

                                                      IV.

       Ugy rontott rá az asszonyra, mintha tegnap látta volna utoljára.

- Nekem nem szólottál róla! Letagadtad.

Kis szalonban ült az asszony, a mibe vagy négy másik szobán keresztül lehetett eljutni. A hogy az erős, dobogó lépések közeledtek, már elhalványodott. Menekülni szeretett volna, de föl se tudott emelkedni a székről. S szobáról-szobára, közelebb és közelebb jött a nagy hang, a dühnek és az örömnek valami különös vegyüléke. - Letagadtad... És az ajtóban tiz esztendővel vénebben, a karjait széttárva, sírva is, meg kaczagva is, kiabált az ember: - Letagadtad, letagadtad...

Remegve tett feléje pár lépést az asszony. Nem tudta levenni róla a pillantását és suttogva szólítgatta, mintha csitítani akarná:

- Ádám, Ádám...

A férfi se birta már tovább. Lerogyott egy székre s hátravetve a fejét, az arczán elömlő boldog mosolygás alatt pihent. Közben hol suttogva, hol meg kiabálva, örömben, szomorúan, szemrehányással, pillanatonkint változó más és más hangulatban tört ki belőle a szó: - Letagadtad. - Egyszer-egyszer azt hitte az asszony, hogy most rögtön rárohan és megfojtja, máskor meg körülzsongta lázban égő fejét a puha, meleg hang, a hogy a tuláradt, sokáig kinzott férfiből kiömlött s végtelen szeretettel, szélesen, lágyan hömpölygött végig a kiaszott négy esztendőn. Csak lassan-lassan tért annyira magához, hogy felelni tudjon.

- Azt hittem, hogy elveszik majd tőlem, hát nem szóltam semmit.

A férfi egyszerre erélyes akart lenni, de nem sikerült neki. Elolvadt a szava, mire kimondta.

- Add ide.

Halálos sápadtság suhant át hirtelen az asszony arczán és messze elhuzódott a férfi mellől.

- Elveszed?

Most már fölállott az ember is és utánament.

- El, az enyém.

Az asszony rémülten hátrált. Ijedtség is volt a szemeiben és elszántság is.

- Nem adom - mondta.

Többször nem is ismételte, de a hangja remegésén és a hogy az ajtó elé állott - annyi volt a panasz, hogy a férfi felelni se tudott neki, csak nézte.

- De veled, - mondta aztán - téged is elviszlek. Az asszony sikoltva rohant hozzá, átfonta a nyakát a karjaival és fékevesztett vad örömben kiabált: - Ádám!... Drága, szegény, édes. Menjünk, a hova akarod...

- Engem szeretsz?

- Téged.

- Senki mást?

- Téged.

A férfi körülnézett és sugva szólott az asszonynak:

- A mama, hol a mama?

- Nincs itthon.

Gyerekes, vad jókedvvel kurjantott az ember.

- Szökünk!

Az asszony sietve szólott be a másik szobába: - Dada, dada! - A férfi pedig végigszaladva a szobákon, a verandáról lekiáltott az udvarra:

- Az én kocsimba fogjanak be ujra!

Az ebédlőben találkoztak össze s kunczogva a gyönyörüségben, remegve sugtak össze:

- Szökünk.