Feljajdulás (Tisza Domokos)
| Feljajdulás szerző: Tisza Domokos |
Árnyéka ifjú napjaimnak,
Dúlt éjjelim kisértete
Sáppadt betegség meg nem ingat
Jajom? — Sírig kisérsz-e te?
Mint márványhölgy, kit víg szeszélylyel
Az ifjú eljegyzett vala,
Híve közt s közte, minden éjjel
Lőn a kéjnek válaszfala:
Te is, nyújtsam ki én epedve
Bármily örömre is karom,
Ott termesz! és fagyos öledbe
Vet egy kegyetlen hatalom.
Elhagytam mindent : hont, családot,
Kit szerettem, s ki szeretett,
Nem tudva, hogy ki menni látott,
Láthat-e szinte jönni meg?
Kerestem a nap tűz sugárát
Dél és keletnek fövenyén,
Fizetve búnak drága árát
Érte, — elhagyott jövevény.
Az épek között: beteg voltam.
A betegek közt: idegen.
Támaszért bárhova fordúltam,
Elfordult minden, hidegen.
Egy szép vidék vagy óriás rom,
Igaz, sokszor gyönyört adott
Lelkemnek, s testi rozsdám, kínom
Felől álomba ringatott.
Rövid álom! melyből imetten
Csak kőnek láttam a követ,
S a legszebb helyen is könyeztem,
Hogy benne senki sem szeret.
Már most megtérek; szárnyak nőnek
Lábamra, alig várhatok.
Lassú forgásán az időnek,
Megnyugodni alig tudok.
De zsarnokom is megtér vélem,
S a viszontlátás örömén
Feltámad, már előre félem,
Mint vészfelhő nyár közepén.
De jó! Kínozz undok penész te!
Lelkem rajtad győzelmet űl
Otthon: csak ne legyek elűzve,
Ne legyek többé egyedűl!