Felhő a szobában
szerző: Gárdonyi Géza
Az eset eleinte nem látszott különösnek. A papa tizenegy órakor, kikeményitett fehér ingbe és fekete kabátba öltözött. Azt mondta, névnapi ebédre megy Budára, valami Miklóshoz.
Délután azonban felhők szálltak a kis szobába. A két gyerek sürün faggatta a mamát, hogy;
- Hol a papa?
És hogy:
- Miért nem ebédelt itthon a papa?
- Haza jön-e a papa vacsorára?
A fiatal mamán egy gondolat borzongott végig. S ettől a gondolattól azt hitte, elájul.
Mert rettenetes ember az a papa. A multkor is éppen ilyen mosolygósan, ünnepiesen távozott; puha, szőke szakálával megcsiklandozta a két gyerek nyakát, s a mamának a szemére is rácsókolt (milyen ravasz!), azután egy óra mulva bepólyázott fejjel hozták haza. Duellált. Négy foga most is ott van valahol a vivóteremben.
Csak most rémlik vissza a mai bucsuzása; mikor a kis Gizellát megcsókolta, azt mondta:
- Pá, kis Murilló-angyal!
Mikor pedig a Sándorkát emelte föl, azt mondta neki:
- Jólviseld magadat!
Világos, hogy a Murillo név a "morituri te salutant" eszmetársulása folytán jött az ajkaira; s hogy a kis Sándornak jó magaviseletet ajánlott, az is érthető.
A fiatal mama a két tenyerébe szoritotta az arczát, mintha az emlékezetéből akarná kisajtolni, hogy a papa szemében caillogtak-e könynyek, vagy nem, amikor eltávozott.
A két gyerek felmászott a kanapéra. Gizella azt hitte, hogy a mama pajzánkodásból takarta el az arczát.
Nevetett rá és lebontotta az ujjait.
A mama szeméből könnyek peregtek. A két gyerek csöndes álmélkodással nézte a tejfehér arczon legördülő gyöngyöket.
- Ni, a mama sir.
A fiatal mama idegesen vert az asztalon álló csengetyü gombjára.
A Náni befutott.
- Igazat szóljon, - rebegett sápadtan a cselédre, - nem vett ma valamit észre, mikor az ur elment?
A cseléd arczán látszott az észrevételben való utólagos igyekezet, de bizony hiába.
- A szemei könnyesek voltak, ugy-e? - vallatta a fiatal asszony tovább a leányt.
- Könnyesek? Nem: egy cseppet se voltak könnyesek.
- Mit csinált az ur, mielőtt elment?
- Fel és alá járkált a szobában.
- Járkált? Ez rettenetes!
- Járkált és később irt is.
- Irt is? Hiszen ez borzasztó!
- Bizony borzasztó! - ismételte a leányzó bamba tekintettel.
A fiatal mama az iróasztalhoz suhant. Reszkető ujakkal kutatta át az irótékát és a papirosokat.
Az asztalon ott feküdt egy tarka czimtábláju könyv: "Kiért üritsük a pohárt?" Oh milyen furfangos! El akarja hitetni, hogy nem végrendeletet készitett. Bizonyosan ott van a végrendelet a zsebében.
Ujra a diványra rogyott, a gyermekek mellé, a kik félénken dugták össze szőke kis fejüket.
- Oh Náni, - zokogta a fiatal asszony, - meglehet, hogy én ebben az órában özvegy vagyok.
Hevesen intett a cselédnek, hogy távozzék a szobából, azután az ölébe vonta a két kis szőke gyereket és fuldokló zokogással mondogatta nekik:
- Szegény kis árvák; a papa meghalt...
A két apróság néma megijedéssel huzódott a mama ölébe. A fali óra szomoruan tiktakkolt. A nap árnyékokat fektetett végig a szőnyegeken.
Egyszer csak fiakker-dübörgés hallatszik.
Az özvegy felszakitja az ablakot.
- Most hozzák!
A fiakker körül odalenn csakugyan szokatlan mozgás támad. A kocsis a bakról visszafelé hajolva néz be a kocsiba. Azután kiszáll egy czilinderes ur. Még valamit beszél be az ablakon.
Oh, ismerjük már az efféle előmozgolódást: ez a vészmadár.
De mit nevet odalenn az a népcsoport?
Oh bizonyosan azt neveti, hogy a sebesült be van pólyázva! A nép szivtelen! A nép nem érzi az árván maradt család szenvedését.
A fiatal asszony ideges remegéssel csukja be az ablakot, és maga siet az ajtót felnyitni.
A czilinderes ur lassan, bizonytalan lépésekkel ropogtatja a czipőjét a lépcsőkön. Olykor megáll. Bizonyosan azon gondolkozik, hogyan adj a fel a keserü poharat.
Végre itt van. Ünnepies fekete öltözet. Vörös arcz.
De mi lelhette: most tanul állni?
- Na-na-nacscsád - dadogja komoly ünnepi arczczal - é-én vagyok az a bizonyos MiMi-Miklós.
- Csak a tárgyra uram, mit jelentsen az, hogy a férjemet kocsin hozták haza? Meghalt?
A hirnök olyan csodálkozóan meresztgeti a szemét, mintha minden kérdésre el volna készülve, csak éppen erre az egyre nem.
- Az égre uram, hát mi történt? Már meghalt, ugy-e, már meghalt!... Oh jaj nekem... A gavallér nekitámaszkodott háttal a folyosó falának, és tagadólag intett kezével, fejével; azután keresztbeálló tekintettel hamiskás mosolylyal hebegte:
- Aj! aj! Dehogy halt... Legyürte egykicsit a pezsgő. De ne méltóztassék... sirni... nacscsád - s a mellére mutatott nagy önérzettel, miközben majdnem leesett a lábáról - én fölvezetem...