Felajánlás
Megjött a regg. Halk léptei elűzték
A szendert, mely csak könnyedén ölelt,
Az ébredt vándort hívta a derűs ég,
S kis kunyhajából hegyi utra kelt.
Lépten-nyomon mind nőtt a gyönyörűség,
Uj gyöngy borítván uj virágkehelyt.
A nap közelge, mint egy ifju isten,
S minden derűlt, hogy engem földerítsen.
S a mint haladtam, lenn a rét-vizekből
Gyér sávolokban szállt a lenge köd,
Majd szárnyra kelve, egyre közelebbről
Uszott körűltem és fejem fölött.
El voltam zárva a szép környezettől,
A kedves táj szürkébe öltözött,
S felhő borongva fölöttem s alattam
A borulatban egyedűl maradtam.
Egyszerre, mintha a nap áthatolna,
Ritkúlt a köd, világ derenge rám,
Egy sávol, mintha le a völgybe folyna,
Más felkuszik az erdős szirt falán.
Úgy vágytam a napot, oly áhitozva,
Kétszerte szépnek a ború után!
De mig a légi harcz eldőltét vártam,
Oly fény lövellt rám, hogy vakúltan álltam.
De nem soká szivem hő sugalatja
Pilláimat kinyitni bíztatott.
Csak lopva tehetém, egy pillanatra,
Mert minden égett, izzott, gyúladott.
S ím, mintha felhő vinné a magasba,
Egy isteni szép asszony tünt fel ott.
Nem láttam soha oly magasztos képet!
Reám tekintett és lebegve késett.
Nem ismersz? - szólt hangján oly szeretetnek,
Milyennel földi szózat sohse' bírt -
Ismersz, úgy-e, engem, ki életednek
Nem egy sebére adtam tiszta írt?
Ismerd fel őt, kihez az ifju gyermek
Forró könyűket vágyakozva sírt,
Kivel, ahítva az örökre szépet,
Törekvő lelked benső frígyre lépett!
Igen! Te vagy! ujjongtam s térdre estem:
Éreztelek rég s végre eljövél!
Te nyugtatál meg, ha az ifju testen
Átdúlt a sohsem nyugvó szenvedély.
A forró homlokot te fűszeresben
Legyezgetéd, mint hűs estelli szél.
Tőled való minden jó adományom,
S mi boldogság, mind általad kívánom.
Meg nem nevezlek, bár sok mond övének,
S kérkednek véled aprók és nagyok.
Tekintetökkel mind elérni vélnek,
S mind jajdul, hogyha fényed felragyog.
Mig tévedék, barátok környezének,
Hogy ismerlek, majd társtalan vagyok:
Csak titkon bírhatom e boldogságot,
El kell takarnom édes napvilágod'.
Mosolyga s szólt: Lám, jó volt, csak kevés
Világot adnom. Alig, hogy a köd kél
S kezd foszlani az első tévedés.
Alig, hogy a fiús daczból kinőttél,
Emberfölötti akarsz lenni és
Mulasztod, mi a férfinak a főczél.
Oly nagy-e közted s mások közt a válfal?
Ismerj magadra, férj meg a világgal! -
Bocsáss meg! esdék, jó szándék hevit.
Ha megnyilott szemem, miért ne lásson?
Víg eltökéltség él keblemben itt.
Nagyot adál és nagy a hivatásom.
Másoknak szántad lelkem kincseit,
Már nem szabad, nem is lehet elásnom.
Oly vágyva mért kerestem útamat,
Ha társimat vezetnem nem szabad?
S míg szólék, a fenséges asszonyképen
Oly nyájas szánalom mutatkozék,
Ott olvashattam magamat szemében,
Hogy jó mi bennem és mi fogyaték!
Reám mosolyga, s minden sebtől épen
Reményt nyertem nagyobb örömre még,
És immár lelkes bizalommal, bátran
Léptem feléje és fényét kiálltam.
S kezét kinyujtá a gomolygó pára,
A könnyen úszó fellegzet közé -
S már köd se volt, oda simúlt ujjára,
Összébb szövődött, föllebbentheté.
A tájt tekintém, tiszta volt határa,
Az égre néztem, felhő nem fedé,
S az istennő kezében tiszta fátyol
Ezer redőkbe dagadott magától.
Ismerlek, szólt, tudom, mi gyarló benned,
S mi szikra lappang szíved rejtekén,
(Így szólt - hallom ma is e zengedelmet)
Vedd, szólt, mit néked régen szántam én.
Boldog lesz az, szükséget sohse szenved,
Ki tiszta szívvel csügg ez örökén.
Vedd, hajnal-ködből szőve s tiszta fényből
A Költés fátylát a Való kezéből!
S ha társaiddal a tüzet lehellő
Nyomasztó dél hősége fojtogat,
Vesd légbe ezt s fűszeres esti szellő
Égi illattal hűti arczodat,
Krypták közűl felvisz egy rózsa-felhő,
A földi gond mind messze elmarad,
Enyhűlni érzed az élet hullámit,
A nap kies lesz, és az éj világít.
- Hát, jösztök, társak, ha a rögös pályán
Az élet terhe rátok nehezűl,
Vagy ha munkátokat szerencse áldván,
Virág fakadt, gyümölcs halomra gyűl.
Együtt haladjunk át a Ma határán
A virradatra, mely holnap derűl,
S a gyászló unokát is kedvre költse
Szeretetünknek nem muló gyümölcse!