Fekete Vénusz
szerző: Kosztolányi Dezső
1
Zsoltár
Zord középkornak vajudásos éje
szállt szívemre éjszínű denevérként,
s kárhozott vággyal dalolok tenéked,
Fekete Vénusz.
Gyertyaláng lobog, piros árny suhan ránk,
asszonyok gyűlnek fekete misére,
a papod vagyok s te az éjkirálynő.
Fekete Vénusz.
Bánatom nehéz miseköntösében
hódolok neked szomorú szavakkal,
illatos tömjén hizelegve bódít,
Fekete Vénusz.
Régi oltárok süllyedő kövén át
új szerelmeknek diadalma zendül,
s véres ujjakkal verem egyre lantom,
Fekete Vénusz.
2
Táncok éjszakája
Rogyó inakkal táncolunk az éjben,
ily lázas álom nem gyötört soha,
Bús áldozattal hull könnyünk a porba,
gázolva testünk, lelkünket tiporva
uralkodik az éj úrasszonya.
Imádjuk őt mind titkos iszonyattal,
láttára elsápadnak a szivek.
A kereveten ül, kezébe korbács,
csípője lágy, szelíd bokája formás,
szemébe hűs és forraló hideg.
A részeg éj sápadva tántorog künn,
kéjes gyönyörtől hervad a virág.
Az asztalon vágy-éhes tearózsa,
a levegőben égve száll a csókja,
s dacolva dallal húzzuk az igát.
Bősz láncba fogva vágtatunk előre,
mi, rettegő komor bohócai.
Szájunkba vértől tajtékzik a zabla,
gyeplőnk kaján mosollyal tartja-tartja,
és nincs erőnk széjjelszakítani.
Tekintetét, mit olykor porba hullat,
felvesszük, mint a gyöngyöt az arab,
szemünkbe gyászos vágy, sötét nyomor forr.
Meg-megbicsaklunk, ám suhint az ostor,
és táncolunk, loholva, balgatag.
S én, a bolondok közt a legbolondabb
a trónja talpát rázom mérgesen.
S búsult tüzével a hült üstökösnek
feltépem a szivem - egy nagy, vörös seb -
s eléje vágom maradék-eszem.