Fejes István költeményei
szerző: Arany János
FEJES ISTVÁN KÖLTEMÉNYEI. Első kötet. Szeged, Burger Zsigmond bizománya, 1861.
A jó öreg Polonius, midőn egy darab felhőt a dán királyfi kedvéért hol tevének, hol menyétnek, hol czethalnak képzel, nem oly vadat tesz, a milyet tesz valósággal. Igazán ki is tudna oly üres, határozatlan, szétfolyó, elmosódó valamihez, mint egy felhőfoszlány, határozott, tömör, állandó képet csatolni; vagy ki volna biztos a felől, hogy a mit ő zarándoknak néz, egy másik szemlélő nem pálmának, szirtnek, szökőkútnak képzeli-e, ki arról, hogy mire felkiált: ,ím! árboczos hajó!’ a látvány nem változik-e öblös szájú krokodillá? Minden egyes néző saját magáéból tesz hozzá egy darab phantasiát, míg az űr betelik, az alak kidomborúl, s a kép, egy perczig legalább, késik visszafolyni az eredeti semmiségbe.
A versolvasó — már a kinek kedve vagy kötelessége mindent elolvasni — gyakran érzi magát Polonius helyzetében. Az író-Hamlet csak mutogatja neki felhődarabjait, ő meg jó hiszemmel, fogékony várakozással törli szemét s okulárját, biztatja csökönyös képzeletét, ha valahogy oda tudná sarkalni, hogy azt lássa, mit Hamlet látni vél; de a mi nem sikerűlvén, vagy rámondja Poloniussal: jó, legyen czethal, mit én bánom! — vagy, ha kevésbbé udvarias avagy tiszte kényszeríti igazmondásra, kereken odatálalja, hogy biz az se hal, se menyét, se teve, hanem felhólyagzott vízpára.
E lapok egy közelebbi száma tanulságos czikket hozott ama tárgy és alak nélküli, határozatlan csapongás ellen, miben némelyek tartani s keresni látszanak az idealismust. Az előttem álló versgyűjtemény szerzőjének nem adhatok jobb tanácsot, mint ha őt ama bíráló czikk figyelmes olvasására utalom. Minden igaz költészet eszményi, mert eszmét fejez ki; csupán a kifejezés módjára nézve különbözik az, a mit kiválóan idealismusnak neveznek, attól, melyre a szokott nyelvhasználatban nem alkalmazzák e nevet. A költő ugyanis — s általában a művész — eszméje megtestesítésében két fő utat — úgyszólván rendszert követhet: vagy az ideát a nemben s az egyént is a nemben fejezvén ki; vagy az ideát az egyénben s a nemet is az egyénben. Amaz a szűkebb értelemben vett eszményi, ez az egyéni; amaz classicismus, ez romantismus; amaz pogány, mert a nemben elvész, vagy legalább nem juthat teljes érvényre az egyén, ez keresztyén, mert felszabadítja az egyént; amaz elvontabb, mert a nem fogalma pusztán abstractio, ez concretebb, mert az egyén is concret; amaz szűkebb, mert a nem korlátoltabb, ennek birodalma tágas, mert az egyéni változatosság végtelen; szóval amaz a régi idealismus, ez a modern — ha tetszik realismus, (de nem materialismus). Abban a mi fő, egyeznek, hogy mindkettő eszmét fejez ki, s mindkettő határozott alakban megtestesíti azt. Hol találunk határozottabb kifejezést, szabatosb körvonalakat, domborúbb, teljesb idomokat, kevesebb üres csapongást, tárgy és alak nélküli szétfolyást, mint épen az idealismus hőseinél, örök példányainál, a hellén irodalomban? Ki az eszmét test nélkül akarná érzékeink elé állítni, az felhő után kapdos, de nem költő; ki a testet eszme nélkül hurczolja a költészetbe, az materialista, nem költő.
Fejes István költeményeit is ez ál eszményiség után törekvés jellemzi leginkább. Ki is mondja ezt mingyárt legelső versében, melynek czíme: Költészetem. „Így éljek én, míg élek — kiált föl — lantomon Dalolva keblem mély érzelmeit S a lélek vágyát az eszmény felé, A mi dicsőit, a mi istenít.” Sőt, úgy látszik, jól sejti az eszme nyilatkozásának két fő módját, egy felől a költészetben, más felől a bölcselemben; legalább elég szabatosan mondja róla: „Mély titok, sötétlő fátyol Túl az égen s föld alatt — — Örök eszme! a te képed A dal és a gondolat.” (5. l.) De már az idézett sorokból is láthatni, hogy az eszmét nem tartja világosan kifejezhetőnek, hiszen „mély titok, sötétlő fátyol” az, még pedig „túl az égen s föld alatt:” mely halandó repűlne vagy bújna oda! Szerző nem is kisérti meg e veszedelmes expeditiót, ő nem magát az eszményt akarja kifejezni, hanem örökös-örökké csak vágyát e mély titkú, sötét fátyollal fedett, ismeretlen, határozatlan eszmény felé, minek nevet adni, mit megtestesítni nem lehet. Azt mondja a rózsáról (49. l.) „Ez a virág arra tanít meg, Hogy magasabb vágya a szívnek: Eszme után, csillag után Emeli az embert csupán.” Mellőzve mostan a kérdést, hol veszi épen a rózsa e professori képességet, — ama meddő kácsingózást látjuk ebben is valami elérhetlen távolban és homályban lengő ideál után. Ő az eszmét nem olyannak veszi, a mit a költő és művész megtestesíthet concret alkotásaiban, hanem valami megfoghatatlan tüneménynek, mit a dal szükség, hogy emlegessen, mert már úgy divat, de kifejezni ne is próbálja, mert az nem lehetséges.
Érzelmeivel sincs különben. Semmi sem gyakoribb nála, mint annak emlegetése, hogy a mit ő érez, azt szavakban kimondani nem lehet. Már első költeménye önként adja kezünkbe egész mestersége kulcsát, hogyan szokta ő érzelmeit kifejezni. A „Költészetem” czímü vers mintegy programmja, vagy prológusa valamennyinek. Azt mondja ebben, ki akarva jelenteni, micsoda lélek-állapotot tart ő legalkalmasbnak versírásra:
Az kell nekem, az a pillanat, |
Tehát ő akkor fejezi ki, mikor nem lehet kifejezni! Nem olyan-e ez, mint midőn az agyafúrt obsitos láthatatlan galambot mutogatott pénzért a jó debreczeni népnek a nagyerdőn? Különbség csupán annyi, hogy az obsitos nem hitte a mit mással el akart hitetni, míg szerzőnk a legjobb hiszemmel van, hogy ő kifejezi a kifejezhetetlent. Mert, ha sem eszmét, sem érzést nem lehet kimondani, hát minek írja verseit kötet számra? Tele van könyve ilyesekkel: „Tudom, hogy ha a mit érzek, Mind el lehetne mondani... Tudom, hogy ha szót adhatnék A sok kinzó gondolatnak ... S mi az őrültségig gyötör, Azt nem lehet kiejtenem” (3. l.) „Megsúgják, mi a szerelem, Mit nem lehet kimondani (16. l.) „Az a szent láng, lelkesülés, A melyet ki nem mondhatok” (71. l.) stb. Ne értessem félre. Nem a szavak ellen von kifogásom. Melyik költő nem írta százszor, hogy ez vagy amaz érzés szóval ki sem mondható. De azért igyekezett azt kifejezni, a mennyire a költészet határai közt lehetséges volt, vagy saját ereje engedte. Tompa fonó leánya is felsóhajt: „Úgy fáj az én szívem, hogy ki sem mondhatom.” De azért minden népköltői módot elővesz, hogy fájdalma mélységét s minőségét képekben kifejezze. Elébb a virágos kenderben hangzó vidám „pitypalaty” éneket teszi ellentétbe a maga bánatával, azután a könnyen szakadó fonálban kedvese gyönge hűségére, az elázott kenderben odalett szerelmi boldogságára emlékszik; bánatját, csalódását fejezi ki, hogy, „nem válthatja már ki csókkal az orsót” mint hajdan stb. Szerzőnk ellenben többnyire lemond érzései kifejezéséről, úgy hogy annak se minőségét, se mélységi fokát nem értjük, mire vége van a költeménynek.
E tárgyi határozatlanság, hogy se az eszmével, se az érzéssel, melyet meg akar énekelni, tisztában nincs, szüli természetesen az alaki határozatlanságot. Már a költő-művészet czélja annyira nem világos előtte, hogy azt, mint sokan még rajta kívül, bizonyos (vagy inkább bizonytalan) álmodozó szenvelgésben tartja elérhetőnek. „Ábránd” „álom” — örökös eszméje. Példát idézhetnénk akármennyit. „Ez az ábránd és merengés Árnyéka a szeretetnek” (16. l.) „Álmodjál és föl ne ébredj” (u. o. „Ragadd kebledre, ... Mi ábrándokban ringat el” (24. l.) „E szív meddig fog tartani Reményül álomképeket” (44. l.) „Érezzük, hogy ilyen a szív álmodása (54. l.) „A képzelet, ez alvajáró szellem” (62. l.) „A képzet ott álommá változik” (79. l.). Csupa lunaticus világ. Megint nem azt mondom, hogy az „ábránd” „álom” szót ne használja a költő, a mennyiszer szüksége van rá; de mindent ez álmatag állapot sárga szemüvegén látni: se költészet, se idealismus, se általában egészséges dolog.
Ha az eszme utolérhetetlen, az érzés kimondhatatlan, maga a képzelet s így a költészet is „alvajáró szellem:” mi természetesebb, mint hogy a kifejezés is homályos, valótlan, határozottság, szabatosság nélküli legyen. És csakugyan több verset találunk a gyűjteményben, melyet elolvasván, nem tudjuk, mit olvastunk. Az eszme úgy el van burkolva, hogy fogadni mernénk, nincs is ott; az érzésből csak annyit hallunk: fáj, fáj! de mi fáj és hol fáj, azt kivenni ritkán sikerűl. „Mért szereted az ibolyát?” — kérdi egy versében (8. l.), talán kedvesétől, s így felel rá maga:
Kikeletkor első virág! |
No, minthogy mi is a világhoz tartozunk, se nem érezzük, se nem értjük. De azt sem tudjuk, ki az ő, a ki szerencsésb nálunk e részben. Az ibolya-e? a költő-e? a leány-e? vagy ki? A leánynyal párbeszédben áll szerző, tegezik egymást, így hát az ő egyikre sem vonatkozhatik; hanem a letépett ibolya lesz, mely érzi miért könnyez... nem tudom, kicsoda. Az „Aggodalom” czíműben ismét ennyi az érzés: „Mik e kebelnek vágyai? Sohsem fogod tán hallani!” — s így zárja be: „ejtek egy-egy könnyet érted, Bár azt te még most nem érted.” Mondhatjuk, mi sem. Az egész kis vers azt a nagyon nagyon szerelmes 17 éves udvarlót juttatja eszünkbe, ki imádottja oldalán bízvást megvallhatná szerelmét, de a helyett a holdvilágba sohajtoz, vagy ásít, s ha kérdik, mi baja, azt feleli, hogy érzése oly kimondhatatlan! E „kimondhatatlan” érzések, mint midőn a csikós a korcsma-padra könyökölve hallgatja az áldott magyar zenét, s tele van érzéssel, borral nyakig, de csak keserves kurjantásban bírja szellőztetni, nem valók a költészetbe. Maga a népdal is, ha ily érzéseket akar képbe öltöztetni, efféle idealismusba esik:
Láttál-e valaha |
Az ily „nem-tudom-micsoda” érzés „nem-tudom-micsoda” eszme szüli aztán a bizonytalanságot, dagályt és absurdumot, kifejezésben, nyelvben, le a szókötésig, vagy egyes szók használatáig; ennek köszönjük, ha a „Pacsirtához” írt dalban (5. l.) nincs emberi teremtés, ki értse, miért kell elhalni a pacsirta fiaknak, míg anyjuk a magasban énekel:
Emelkedjél kis pacsirta a magasba, |
Szegények! Azt hiszi az olvasó, hogy alább megtudjuk miért folyt el a pacsirtának vére? Dehogy! Csak azért. Oly szép az, hogy míg az öreg pacsirta ott fenn énekli édes szerelmi dalát, addig itt lenn „fiai vére elfoly.” Hát még ha a másik pacsirta-szüle „telve rémes gondolattal” keresi alant az elvérzett fiakat — „s gyönge keble nem bir a mély fájdalommal” — gondolom, meghasad — aztán a fönt lebegőt is buzdítja a költő, hogy: „öntse ki lelkét egy szerelmi hattyú-dalba!” Egész tragoedia! nem kellene hozzá egyéb, csak egy parányi valószínűség. Nem levén helyünk egész érthetlenségeket idézni, be kell érnünk egyes mondatokkal. E mondatok annyira függetlenek, hogy ki itt meg nem érti őket, az egész versből sem fogná. íme:
Szeresd a tündércsókokat: |
Általában elmondhatni, hogy szerző idealismusa abban áll: olyat gondolni és írni, a miről semmi halandó embernek ideája nincs, nem is lehet. A concret valóság mintha nem is léteznék számára. Hogy még is időt veszünk bajlódni költeményeivel, oka, mert van azokban némi csengés, csillogás, úgyhogy a kevésbbé avatott olvasó, noha nem érti, azt gondolhatja, valami szépet olvasott. Sor sor után, versszak versszak után könnyen foly, s nem hiszi az olvasó, hogy a ki annyit beszél, sok mondani valója ne legyen. A csillámló fátyol alatt nem hiszi, hogy ott ne lappangjon az eszme, vagy érzés. Némelyik darabja oly dallamosnak tetszik, hogy a ki így himbál a hang hullámain, nem foghatja meg, hogy nem egyszersmind érzelem habjain ringatódzik. Idézünk egy egész költeményét, próbáljon valaki tisztába jönni vele.
A HAJÓS. |
Ha nekem valaki (szerzőt magát sem rekesztvén ki) megmagyarázza e költeményt, hogy emberi józan értelem felfoghassa: megfejti különösen azt, miért áldja a költő, a mi elmeríti, midőn zöld virány, mosolygva váró pálma-lombok intenek felé, s midőn tudja, hogy „elviharzott életére pálmát hint a szerelem; továbbá, mikép áll „összefont kezekkel,” ha már elmerűlt és „fölvetette a hab” s több efféle: ünnepélyesen fogadom, hogy visszavonok minden gáncsot, melylyel bírálatom Fejes költeményeit illette.
Azt hinné az ember, hogy midőn a költő burkolt eszméi s érzései világából a concretebb valóságba, az elbeszélő költészet terére lép: balladáiban, regéiben már határozottabb színt fog ölteni, s legalább a tárgy nem engedi ama homályos szétolvadást, mely lyráján uralkodik. Csalódás. Ime hogyan festi Thúri György elesését:
,Itt egy más ló’ — — késő, késő! |
Kisértsük-e magyarázni? A három első sort nem szükség. A következő négy azt akarja mondani, hogy Thúri fejét elébb egy halom levágott fej közé dobták, aztán lándsára tűzték. De mit jelent ez: „s ki feltűzte lándsaélre oly korán, csak halványul a forró vér csepeg vissza tán?” Szókötésileg csak egy értelme lehet: Csak a forró vér csepeg vissza (halványan! tán!) ki (mely) oly korán feltűzte lándsaélre: azaz okozta, hogy feltűzzék, a Thúri fejét. De így is forró vér, mégis halvány! és az a tán (a költő kétkedik abban, mit úgy kell leírnia, mintha szemmel látná) meg az egész constructio oly nyakatekert, hogy igen nehéz belőle józan értelmet vájni ki. — Dilinkó népregében egy egész násznép belehajt az Ér vizébe. Csak a mennyasszony nem vész oda, a többi mind.
Mély a meder, benn vész a nép, |
De szerző egy szóval sem indokolja, hogy történt a csoda megszabadulás: el kell hinni, így, a mint van. És miért szabadult meg? Csupán azért, hogy a parton megátkozhassa az Ér vizét, s aztán beléugorjék. Ily epicai motívumokat használ szerző. „Tököliben” (154. l.) szórul-szóra így hasonlít:
„Mint csepegő vér a hattyú nyakán, |
Csaba czímű balladáját így kezdi:
Attila fia, Aladár, |
Ily expositio után aztán csak tisztában lehet az ember kiinduló pontjával a költeménynek!
Részletekben, egyes idézetekben, mutatám fel Fejes költészetének hibáit, de nem azért, mintha e homály, e szétmosódás csak részenkint volna meg: általában mondhatni, hogy lyrája úgy, mint eposza e nyavalyában sínlik. Egy versét sem tudnék kijelölni, mely teljesen ép volna, s egészséges benyomást hagyna a lélekben. De igazat kell neki adnom, hogy ha vannak csűrt-csavart, homályos, idétlen részek, vannak ellenben olyanok is, melyek egy vagy más költeményét helyenkint elevenné teszik. A „Vihar előtt” .... stb. czímü darab (82. l.) jó leírásokat tartalmaz:
Reng, nyög a föld, dúlja a villám, |
vagy midőn a hajókról ezt mondja: „őrli az örvény a futókat” — vagy a barmokról, hogy: „bőgve futnak széjjel . . . s szarvukon a jég göme csattog; vihar után pedig, hogy: „a borág gyors eredést vesz: új kötelék kell a gerezdhez” — vagy hogy a megifjúlt halmok bokrain a zöldszínü lombok összeborulnak szeretettel; ott foly el a csörgedi csermely a bokor alján s be-be-kapja ágait és csókkal itatja” — meg hogy a „délibáb szélt vesz a rónán ...” az ilyesek eleven költői szemléletről tesznek bizonyságot. „A természetben” „Szülőimnek” czímüek is, kevesebb homály mellett, több szép részt mutatnak föl, az utóbbiban szép, midőn nejéről beszél:
És ölembe ül le s kezemet szorítja, |
Végre megragadó volna a „Temetőben,” (33. l.) ha úgy ki tudná vinni, a mily hatalmasan kezdte s különösen a 2-ik és 3-ik versszakban el nem homályosítaná. De avval zárja: a természet örök élet, azaz physice semmi test nem hal meg, csak vegybomlás alá jő; mégis a 2-ik és 3-ik versszakban másféle öröklétről beszél: arról, mely a szellemi világhoz tartozik. Ide írom az egészet:
Ne mondjátok nekem többé: |
- Megjegyzés
- ↑ A kiadás szerkesztőjének, Arany Lászlónak közlése.