Feje fölött holló

Feje fölött holló szerző: Lovik Károly

1

A naszályi négyezer holdas birtokot az utolsó Zernyesth elhunyta után a stolti gróf örökölte. Amikor az új tulajdonos egy esős napon, bécsi palotájában, a gazdatisztek jelentéseit nézegette, a következő sajátságos tételek ragadták meg figyelmét:

aug. 13.

Garas Petinek

6 pár csizma,

szept. 13.

dtto
5 oldal szalonna,

dec. 13.

dtto
3 trombita lőpor,

jan. 13.

dtto
2 hordó sör

- Ki ez a rejtélyes Garas Peti? - kérdezte a gróf titkárjától.

A szekretárius böngészni kezdett az aktákban, a végrendeletben, a birtokleírásban, az inventáriumban, s aztán így válaszolt:

- Garas Peti az elhunyt Zernyesth Miklós gróf őméltósága rendelkezése alapján kapja a fölsorolt természetbeni dolgokat. Ami Garas foglalkozását illeti, ez az ember szegénylegény, s nehogy emberéletben kárt tegyen, a megboldogult méltóságos úr kiegyezett vele, s minden hónapban, ahogy az a múltban sok úri birtokon szokás volt, bizonyos járandóságokat adatott ki neki.

A naszályi nábob mosolygott.

- Hogyan? Magyarországon még vannak szegénylegények?

- Úgy kell lennie - bólintott a titkár -, mert a gazdatisztek mind megbízható emberek, akiket a birtok átvétele után hosszabb ideig a főváros legügyesebb detektívjeivel ellenőriztettem.

- Szeretnék egyszer egy eleven szegénylegényt látni! - szólt a gróf. - Ha a jövő héten lemegyünk Magyarországba, juttassa eszembe a dolgot!


2

Pár hét múlva a gróf, több barátja kíséretében, leutazott Naszályra. A bécsi urak és hölgyek vígan lovagoltak, vadásztak, táncoltak, s amikor egy napon már belefáradtak a mulatságba, a házigazda így szólt hozzájuk:

- Ma este olyasmit fogtok látni, ami ritkaságban vetekszik a bölénnyel. Hat órára öltözzetek jól föl, ki fogunk szánkózni a Vályú-csárdához.

- Mit fogunk látni? - kíváncsiskodtak a hölgyek.

- Mondja meg, gróf! Talán tűzijátékot vagy farkasvadászatot rendez?

- Nem! - felelt a háziúr mosolyogva. - Eleven szegénylegényt fogok bemutatni.

Az asszonyok elsikoltották magukat, de amikor a gróf minden látogatójának egy koromfekete browningot nyújtott át, megnyugodtak, sőt utóbb igen mulatságosnak találták az ötletet, és a ritka alkalomra való tekintettel legszebb prémjeiket rakták föl magukra.


3

Szomjas Áron, az öreg kasznár, akinek ügykörébe Garas Peti tartozott, körülményesen elmagyarázta volt a grófnak, miként bonyolódik le a szalonnák, lőporok, miegyebek ügye a szegénylegénnyel. A dolog így állott.

Garas Peti sohase mutatta volt magát a kastélyban vagy a gazdatiszteknél. Évtizedes megállapodás volt, hogy minden hónap tizenharmadik napján az előírt természetbeni járandóságot kivitték a félig beomlott Vályú-csárdába (a régi híres betyártanyába), ott lerakták a küszöbre, s azzal az átadás be volt fejezve. Reggelre a lőpor, vagy a szalonna vagy a csizma eltűnt: Garas Peti az éj homályában eljött érte, titokzatosan, soha föl nem ismerve, soha meg nem feledkezve a 13-i dátumról. Az átvétel jeléül nyáron egy szál rozmaring, télen egy zöld fenyőgally feküdt az ivószoba ablakrácsában.


4

Csikorgó téli este volt, amikor a jókedvű társaság útnak indult a Vályú-csárdába. A szánok, nehogy gyanút keltsenek, csak a folyóig mentek, onnét a hölgyek és urak gyalog tették meg az utat a füzesig; itt az ódon törzsek közé rejtőzve várták a fejleményeket.

Már kilencre járhatott az idő, mikor a behavazott síkságon lépések recsegése hallatszott, s a szomszédos nyárfák közt egy emberi alak jelent meg. Bár a főúri társaság tíz emberből állott, mégis bizonyos izgatottság vett rajtuk erőt, az urak elővették a browningot, s a hölgyek szorosabban simultak gavallérjaikhoz.

Az éjjeli vándor lassan, meg-megállva, mint a pusztai róka haladt; nyilván ügyelt rá, nehogy valaki észrevegye. Egy ideig csak fekete körvonalak látszottak a homályban, de aztán egyszerre kibújt a hold, és tette rá fénysugarát a titokzatos betyárra.

- Ah! - kacagott föl az egyik asszony. - Hisz ez egy aggastyán!

Csakugyan, galambősz, sánta ember ballagott a havon. Alakja meggörnyedt, jobbjában görcsös koldusbotot szorongatott, vállára öreges bekecs borult. Az egész ember inkább árnyékhoz, mint élőlényhez hasonlított.

A gróf előbb bosszankodott, de aztán nevetett.

- Persze hogy aggastyán! - mondta zsebre vágva browningját. - Nekem már Bécsben gyanús volt a dolog. Az utolsó komoly szegénylegényt köztudomás szerint a hetvenes években látták az Alföldön, s azóta innen-onnan negyven év múlt el.

Az éjjeli vándor a szavak iránya felé fordította a fejét, aztán meghökkenve állott meg. Egy pillanatig nem tudta, mit csináljon, majd hirtelen eldobta bekecsét, és bukdácsolva, mint a meglőtt nyúl, a nád felé kezdett szaladni.

- Hahó! Megállj! - kiáltotta a házigazda. - Megállj! Nem bántunk!

Garas Peti azonban nem hitt a szónak, öreg lábait sebesen szedegetve menekült a havas síkságon, közben ijedten nézegetve hátra.

A gróf, aki fiatal korában pompás atléta volt, hirtelen lelökte bundáját, és utánairamodott a betyárnak. A harc hamar eldőlt. A patak szélén a szegénylegény megcsúszott, elbukott, s mire föl akart tápászkodni, üldözője már a vállára tette kezét.

- Mit akarnak tőlem? - szólt az öreg haramia összehúzva magát, mint a kutya, amikor botot lát.

- Semmit, cimbora, semmit! - felelte a gróf, és talpra segítette az áldozatot. - Bejössz velünk a kastélyba, és megiszol egy pohár meleg bort.

A betyár gyanakodva nézett üldözőjére.

- Nem adnak ki a pandúrnak? - kérdezte, mert ijedtében hirtelen megfeledkezett róla, hogy a pandúrok ma már csak a vármegyeház padjain pipázgatnak, vagy a polgármester szobáját söprik.

- Szavamat rá, hogy nem lesz bántódásod - jelentette ki a naszályi nábob határozottan. - Egy-kettő, ülj föl a szánra a kocsis mellé!


5

Egy óra múlva a kastély ebédlőjében ült a társaság: jókedvű urak, szép asszonyok, köztük kísértetiesen lengő hajszálakkal, viaszsárga, barázdás arccal a naszályi ócska szegénylegény. A háziúr nagy figyelemmel bánt ritka vendégével, maga kínálta meg minden tál ételből, és szaporán töltötte poharába a piros bort.

Garas Peti eleintén aggódva nézett körül a nagy fényességben, és folyton az ajtót leste, mikor lép már be rajta a pitykés nadrágú perzekútor, hogy elfogja. Amikor azonban látta, hogy semmi baja sem történik, hogy mindenki jóindulattal beszél hozzá, s amikor a bor is melegíteni kezdte, az aggastyán szeme egy kissé megcsillant, és halovány ábrázata - amely a megvénült saskeselyűéhez hasonlított - megélénkült.

- Tudsz-e valamit énekelni? - kérdezte a gróf vacsora után.

- Tudok - felelte az öreg betyár megfontoltan.

- Ha van hozzá kedved, énekelj nekünk valamit! - szólt a házigazda, egy pohár tokajit tolva vendége elé.

A szegénylegény fölállott. Egy ideig maga elé nézett, mintha gondolkodna rajta, mit daloljon, aztán lehunyta szürke szemét, és tompán csengő, mély hangon énekelni kezdett.

        Holló károg utam elé,
        Varjú követ mindenfelé,
        Kezemben a csákány pereg,
        De szememből könny csepereg.

A nóta hangjai lassan, mint a beteg madár, szálltak szerte a teremben. Az öreg hangja néha-néha megcsuklott, olykor a szövegből egy-egy szó nem jutott eszébe, s ilyenkor az énekes egy percre megállott, de az egész dal - amelyben egy letűnt, visszahozhatatlan kor dőre árnyéka bolyongott - mégis oly sajátságosan érzelmes, oly fakón szomorú volt, hogy a társaság jókedve elszállott, és a nóta befejezése után mélységes csönd borult a teremre.

Garas Peti csöndesen állt a terem közepén, aztán kinyitotta szemét, lassan végignézett a termen, majd kihúzta magát, és komoly, ünnepélyes arccal táncolni kezdett. A régi, híres betyártáncot akarta eljárni, a bakonyi kopogóst, amelyet nála különben senki se járt el a világon.

Az aggastyán tagjai azonban csak nehezen engedelmeskedtek. Sánta lába meg-megcsúszott, keze remegve kísérte teste mozdulatait, arca a vergődéstől verejtékes lett. Szomorú kísértet imbolygott a teremben, hajlott le a földre, és toppantott a padlóra, egy kopott árnyék, amely mintha sírdombok, néma keresztek közt járt volna. Amikor a betyár halk, rekedtes kurjantással befejezte a táncot, az asszonyok szemén könnycsepp csillant meg.

- Igyál, betyár, múlik a nyár! - szólt a házigazda, teletöltve Garas Peti kancsóját.

A fáradt aggastyán mohón nyúlt az ital után. A társaságot üdvözölve magasra emelte föl a serleget, aztán egy hajtásra itta ki a nehéz bort, amely folyékony tűzként szaladt szét ereiben.

Ó, micsoda ital volt ez! Kemény, szilaj, mint a ménesről kipányvázott csikó; üdítő, mosolygó, mint a tavaszi erdő. Garas Peti elgondolkodott. Ivott ő már egyszer ilyen bort. De hol is, mikor is? Talán a Bácskában, a Vojnicsok birtokán, vagy Tokajon, amikor a király pincéjét fölfeszítette? Nem, nem. Hopp! Megvan! A Vályú-csárdában mértek ilyen jó bort negyven esztendő előtt, amikor még végig láp volt a vidék, és a betyár lova zsombékok, tocsogók, nádak közt baktatott. Igen, ez a testvére lesz annak a bornak, hiszen egy birtokon termettek: de amaz, amaz még ennél is jobb volt, mert a Vályú-csárdás felesége töltögette volt a poharakba.

Hej! Micsoda asszony volt az! Az öreg szegénylegény szeme előtt fölvillant a karcsú csaplárosné alakja. Darázs a dereka, kaláris az ajka, a szeme meg a legszebb kökény, ami az egész Felvidéken termett. Kemény fehércseléd volt; ha kellett, fél vállra tudta kapni a liszteszsákot, ha kellett, kis fokosával kiverte az egész csárdát, de amikor Garas Peti a szemébe nézett, az asszony elkezdett sírni, mint a gyerek, és az arca hófehér lett, mint patyolat.

Aj! Ti szép idők! Hova lettetek?! Ti szép idők, amikor még nem volt vasút a síkságon, amikor az erdő, a láp, a rét mind a szegénylegényeké volt, amikor az útonállók még nem jártak tolvajlámpákkal, bicskával, amikor még dicsőség volt szegénylegénynek lenni, pandúrral harcolni, akasztófán meghalni!

- No, öreg!... - szólt a házigazda. - Most szedelőzködjön szépen össze, és menjen békességgel haza. Isten áldja meg!

Garas Peti fölkelt, illemtudóan megcsókolta az asszonyságok kezét, s aztán érzelgős lélekkel vágott neki a síkságnak.


6

A vén zsivány lassan baktatott a naszályi lapályon, amely csöndes hófelhőbe burkolózott. A bortól nekitüzesedett emlékezőtehetséggel Garas Peti sorba visszaemlékezett azokra az eseményekre, amelyek vele e síkon hajdan lejátszódtak. Itt állt az öreg fűz, amelynél egymaga fosztotta ki a Bertóti-tanyáról visszaérkező vicispánt, nótáriust és fiskált; itt a Krisztus-feszület, amelynél golyót kapott a tüdejébe, úgyhogy a szentkép oszlopa, imapadja tele lett vérrel; itt az öreg hárs, amelyre a statárium legjobb cimboráját, Fekete Bandit akasztotta föl, és itt, itt a Vályú-csárda, ahol a csaplárosné esténként türelmetlenül leste a szegénylegény érkezését.

Milyen más világ volt! Ha még egyszer visszatérne, ha legalább egy órára újra daruszőrű paripáján ülhetne, perzekútorokkal harcolhatna, ha még egyszer úgy el tudná járni a kopogóst, mint Rózsa Sándor idejében, ha még egyszer megpörgethetné híres fokosát, amelynek puszta említésére libabőrös lett a pandúrok háta! Beh sokért nem adná, ha még egyszer elélhetné életét!

Az úton szánkó csilingelése közeledett. A lovak léptei szaporán kopogtak, nyilván valami úri fogat lehetett, amely mulatságból iparkodott haza. Hajdan az ilyen szánkók nem jutottak simán a kúriáig!

A vén betyár szeme villant egyet; a következő percben Garas Peti már az útszéli százados tölgy mögött húzódott meg. Ott állt dobogó szívvel, elfulladó lélegzettel, égő ábrázattal, és várt, várt, amíg a szánkó közelebb jött. Amikor az alkotmány már csak húsz lépésnyire volt tőle, a szegénylegény, minden erejét összeszedve, hirtelen kihúzta magát, kiugrott az útra, elkapta a nyerges gyeplőjét, megforgatta fűzfahusángját, és elkiáltotta magát:

- Pénzt vagy életet!

A szánkóban valaki sikoltott, aztán egy pisztoly dördült el.

A következő percben Garas Peti fölfordult, és a hóban rángatózni kezdett.

- Nini, hiszen ez a mi esti vendégünk! - szólt egy, a szánról leugró úr, aki sápadt volt, mint a fal.

- Csakugyan... - hagyta helyben a gróf. - Érdekes dolog. Hetvenéves korában, sántán, bénán még kedve volt szánokat megtámadni. Nyilván becsípett a piros bortól. Szegény ördög!

- Így elrontani a mulatságunkat... - vélte egy hölgy. - Úgy örültem az éjféli szánkázásnak, és most vége. Remélhetőleg nem történt baja.

A hold teli fénnyel sütött rá a hóban fekvő zsiványra, aki egyre lassabban mozgott, s aztán káromkodott egyet.

A lövés zajára egy varjú fölébredt, és magasan felröpülve, panaszosan károgni kezdett.