Fehérvár
szerző: Vörösmarty Mihály
"A szent királyok széke dicső helyén
S bús sírjaik közt gyászosan andalog
Az ősi véren nyert szabadság,
S honja felé az egekbe készűl.
Ki tartja őt meg fergetegink között?
Hajdan, ha vérrel kelle, megőrizék:
Most szólni sem mer érte a nagy
Nemzet elaljasodott korában.
Oh hőseinknek lelkei, várhat-e
Az elfajúlt kor tőletek új erőt?
Vagy nincs-e pillantattok is már
Veszni menő unokáitokra!"
Setét szemekkel nézve az ég felé,
Imígy tünődém a tetemek fölött,
S im zúg az első szent királynak
Sírja, mohos falait kitárván.
Megrobban és kél a fejedelmi szék,
S ő, mint ki hagyván százados álmait
Rosz napra virrad, búsan áll föl,
S könnye sebes kebelén lecsordúl.
László hatalmas széke is összeáll,
S most a tömérdek szellem előlebeg
Körös tekergő partja mellől
Mint egy erős komor esti felleg,
És hozza szörnyű fegyvereit, s nagyot
Zördít vasával pajzsa nyomos rezén;
Bánat s boszúság terjed arcán,
És iszonyú szeme vérbe fordúl.
Megrobban ismét egy fejedelmi szék,
S dörögve fölkél sírja homályiból
Kálmán dicsőült képe, s vissza -
Visszaesik nyugovóhelyére,
Amint az elhűlt nemzetet éktelen
Fordúlatok közt látja hanyatlani,
Mélyet sohajt, s szózatja, mint a
Megszakadó zivatar nyögése,
Harsogva zeng el szellemi ajkain:
"Oh mért setétebb éj nem esett reám,
Mért kell ez undok változás közt
Nemzetemet letapodva látnom?
Törvénytelen nép! mely nyomorúlt tanács
Forog fejedben s nemtelen érzemény?
Törvényt s hazát, mely ezredekre
Jusson, adánk kezetekbe: már ti
A nagy hazát nem képesek őrzeni
Szép tartományit veszni hagyátok. Oh
Most tépni kezdvén léteteknek
Szent kötelét, mire várakoztok?
A tőletek már megszegetett dicső
Törvényt talán külföld fia tartja meg?
Vagy még mitek marad, ha e kincs
Veszni fog a zavaros világon?
S ti, kik között mink hajdan uralkodánk,
Hol fényben állott a fejedelmi szék,
Törvénytekért ti sem buzogtok?
Ó haza halmai! essetek rám!"
Így szóla, s dörgő sírja alá borúlt.
A szent királyok képe sötétedett,
S bús és neheztelő jelekkel
Szálla le a porok éjjelébe.