Fehér Virág
szerző: Török Gyula
Karácsonyi ének
Tisztán látom magamat, amint ott ülök a reggeliző asztalnál és belebámulok a levegőbe. Kis kék ruhám van, fehér ingfodrom és takaros lakkcsizmám. Arcom olyan fehér, mint a porcelán, két oldalt pedig rózsaszínű foltok virulnak rajta. Előttem egy nagy csésze kávé, a csésze előtt kockára vágott kenyérdarabok és mindeniken egy-egy szalonna-huszár lovagol. A kenyér a ló, a szalonna a katona és hegyes orrocskám alatt az a kis kárminpötty a kaszárnya kapuja. Ezt a furcsaságot az én kedves és nevetőszemű édesapám találta ki, mikor egyszer nem akartam szalonnát reggelizni. Azóta vidáman masíroznak a szalonna-huszárok a kaszárnyájukba. Most is egymásután tűnnek el, de nem igen gondolhatok velük, mert csak gépiesen eregetem be valamennyit a kiskapun. Nem látom apám naptól és széltől pirosbarna arcát, a kalap alatt fehéren maradt homlokát, mosolygó tekintetét, fényes óraláncát és keskeny kezén az ametisztköves pecsétgyűrűt. Nem látom anyám középen választott sötét haját, kimondhatatlanul kedves arcát, tisztafényű dióbarna szemét és gödrösfejű, bársonytenyerű kezét. Számomra nincs jelen a Krisztusbajszú tanító úr se, nem hallom, mit beszélnek a nagyok, mit fecsegnek testvéreim. Fakó nefelejcshez hasonló szemem mégis megvillan, szám kinyílik és a szőke gyermekek kis ezüstharanghoz hasonló hangján csilingelem:
- Anyám, nekem is van már szeretőm...
Hirtelen csend; a nagyok összenéznek, a gyerekek lökdösik egymást az asztal végén. Apám nem akar hinni a fülének és megsimogatja rövidre nyírt hajamat:
- Mit mondtál, kisfiam?
- Azt, hogy nekem is van már szeretőm!
- Szeretőd? Aztán kicsoda?
- A Virág...
- Melyik Virág?
- A Fehér Virág.
A nevetőszem és a dióbarnaszem összetalálkozik, aztán mind a két ragyogó pár a Krisztusbajszúhoz fordul magyarázatért. A tanító úr furcsán ráncolja homlokát, bajusza alatt mosolyt rejteget, de mégis megállja nevetés nélkül:
- Annak a Rozálnak a leánya - mondja hivatalosan -, aki itt is szolgált, aztán Pestre ment. Ezzel a gyerekkel jött haza; a kislány az ő nevét viseli... rózsabokorban született...
Mindnyájan integetnek, hogy tudják már kiről van szó. Aztán megint összenéznek, a vidámságukat fojtogatják, végül pedig nevetni kezdenek.
- Pompás kisfiú - hallom az édesapám hangját -, hét éves és már szeretője van.
Tekintetem, mint a riadt bogár futkároz végig rajtuk; hallom vidám nevetésüket, látom, hogy lökdösik egymást testvéreim, látom, hogy fojtogatja őket a kacagás. Valami, a keserű orvossághoz hasonló, fojtogatni kezdi a torkomat, szemem elborul, forró csöpp fut végig az arcomon szám szöglete felé és nyelvem hegyén sós ízt érzek. A könnyek függönyén anyámra nézek; már nem nevet és mintha még fényesebb, aranyosabb lenne a szeme barnasága. Apám belenéz a barna szemekbe, tekintete megvillan és elhallgattatja az asztal végén kuncogókat, aztán megint nevetve fordul felém:
- Nem baj, kisfiam, ne sírjál, a királyoknak is van szeretője. Lassankint másról kezdenek beszélni, senki sem néz rám, mégis úgy érzem, hogy valami hasogatja a mellemet, végleg összeszorítja torkomat; azt hiszem, ilyen lehet az, mikor valakinek megszakad a szíve. Könnyeim egyre folynak, fölállok és a harmadik szobában, a nagy díványon zokogok hosszasan.
És ettől kezdve egy szót sem ejtek Virágról, még akkor se, ha testvéreim csúfolnak vele.
Pedig kis életéről, csodálatos haláláról sok mindent kell elmondanom.
A pusztai iskola ingyenfával fűtött kályhája pirosra váltan pörkölte a levegőt. Az ebédre hozott fekete kenyér, a fokhagymás kolbász, a csizmák, kendők, ködmönök, zsíros kalapok, tintások, nedves palatáblák szaga lengedezett a forróságban és a fekete téli reggelen mély bánattal töltött el, amint fiúk és lányok kórusban, vontatottan mondták fel a kis katekizmust. A Krisztusbajszú tanító háttal állt mindkét padsornak és jégvirágos ablakon nézett a kopár erdő felé, ahol tavasszal a majális volt.
«Mik a négy utolsó dolgok?» - zengték a kérdést a béresgyerekek és nyomban megfeleltek reája: «A halál, mennyország, pokol és purgatórium, vagy tisztítóhely».
És amíg ezeket a végzetes szavakat énekelte negyven fiatal torok, egyszerre csak virágillat lendült felém. Ilyenkor, télközép idején nem virult nálunk virág, csak két faluval arrébb, a vereshajú herceg üvegházában. Nem is hittem az orromnak és képzeletem elszállott a katekizmus igéinek szárnyán a távoli nyár felé, mikor virágok zuhataga volt a kiskert és az üveggömbök úgy fénylettek a rózsafák karóin, mint valami csodás gyümölcsök. Az illat pedig egyre szállt, egyre erősebb lett. Nem mozdultam meg és csak akkor tekintettem jobbra, mikor fojtott hangon suttogni hallottam valakit:
- Úrfi, úrfi...
A lányok padsorából egy kis vörös kéz nyúlt felém és az apró ujjak egy szál ismeretlen virágot szorongattak.
- Fogja! - mondta a suttogó hang és erre a parancsszóra két ujjam közé csíptettem a fehér virágot. Megszagoltam és reánéztem a gyermekre, aki adta. Patyolatbőrű, vereshajú kislány volt és a haját befonva, leeresztve viselte, pedig a többi béreslányok kemény buksiján egytől-egyig szoros kontyba csavarták a fonatokat, még ha olyan vékonyra sikerültek is, mint az egér farkincája. Néztem, néztem ezt a gyereket és elcsodálkoztam rajta. Az orrocskája egy kicsit meghajlott és szeplős, a két kis pofája piros, mint a fababáé, az ajka nedvesen csillog, a foga kékesfehér ragyogású, a szeme meg lila, mint az üvegházi ibolya. Egészben véve nem olyan kis buta, tömpe, mint a többiek itt a pusztán, még a ruhája se parasztos, inkább olyan, mint amilyet a mesterlányok viselnek. Mosolygott és az arca tele volt mozgékonysággal, mintha kéneső szabadult volna ki a gömbjéből. Nem tudtam sokáig a szeme közé nézni. Megszagoltam mégegyszer a virágot és vissza akartam adni. A vereshajú mosolyogva intett, hogy nem kell neki.
Szünet közben odajött hozzám.
- Az úrfit hogy hívják? - kérdezte és megigazította az ingfodromat.
Megmondtam a keresztnevemet, aztán én kérdeztem:
- Hát tégedet?
- Engem Virágnak, Fehér Virágnak...
- Mi az apád?
A kislány vállat vont:
- Nincs apám... csak az egy édesanyám van, a Fehér Rozál, aki az úrfiéknál szolgált.
Virág szelíden és halkan beszélt. Elmondta, hogy sokfelé járt az anyjával, meg az anyja nélkül is, egészen egyedül. Pesten is volt, ahol minden ház olyan magas, mint nálunk a templom és a kocsik elé nincsen ló vagy ökör fogva, mégis gyorsan szaladnak. De most itt marad a nénjénél és minden nap eljön az iskolába.
- Hát a virágot honnan kaptad?
- Édesanyámtól... a városból hozta; mindég van virágja...
Egy esztendővel idősebb volt nálam, de még nem tudott írni. Itt is ott is beadták egy-két hétre az iskolába, de aztán, hogy tovább vándoroltak az édesanyjával, sok mindent látott, hallott, tanult, csak írni nem. Másnap és harmadnap már betűket mutogattam neki, míg a többiek lármáztak és zúgtak, mint a méhkas, aztán megfogtam a kezét és vezettem a palavesszőjét. Hagyta, hogy rójam a betűket helyette és ha megunta ezt a mesterséget, egy betű lerajzolása közben is fölnézett rám és mosolygott. Ilyenkor mesélni kezdett idegen emberekről, urakról, vasorrú bábákról, Pest tündéri csodáiról és ezeket a furcsa dolgokat úgy hallgattam, mint más gyerekek a hétfejű sárkányról szóló történetet.
Így kötöttem barátságot Fehér Virággal.
Egy tavaszias napon, mikor a vízerecskék megeredtek és a hólé vidáman csörgedezett az árkok felé, az egész iskola kisereglett az eresz alá az áldott napocskára. Tapsoltak, ugráltak, kurjongattak a tenyérnyi száraz helyen a parasztgyerekek és azzal is mulattak, hogy a sárba lökdösték egymást. Virág ott állott a közelemben és a nap felé tartotta a tenyerét. A tűző sugarak rózsaszínűen világították át a kis sovány kezét és a gyerek gyönyörködött a látványban. Aztán egyszerre csak kinyúlt egy bütykös ujjú parasztkéz és megragadta a kislány csuklóját. A következő pillanatban Virág kipöndörödött a sárba; rézorrú fűzős cipője szinte elmerült a pocsolyában. Ott állott megriadva, vékony kis orra vörös volt a hegyén és ibolyaszeme engem keresett. Megdobbant a szívem, mert a többiek kórusban nevettek, vihogtak, egészen boldogan.
- Melyik volt az? - kérdeztem és magam is beléptem a pocsolyába.
A gyerekek összenéztek, lesütötték a szemüket, aztán a gyávábbak rámutattak egy negyedik osztályos fiúra. Kipirulva léptem közelebb:
- Hát te miért nem nyughatsz?
- Nyughatok én az úrfitól, de ez csak zabigyerek...
Nem értettem a szó jelentőségét, de láttam, hogy a többiek hangosan kacagnak. Most már egy pillanatig se kételkedtem: nekiugrottam a nálamnál kétszerte nagyobb fiúnak és bevágtam a pocsolya közepébe, éppen a Virág lábához. Sárosan, véres kutyaszemekkel ugrott föl a kölyök, és isten tudja mi történik velem, ha el nem kiáltja magát valamelyik gyerek, hogy jön a tanító. Fiúk és leányok hanyatt-homlok rohantak a terembe és csöndesen kullogtunk befelé mi is Virággal. Az ajtó előtt megállott a kislány: én is megállottam. Rámnézett ibolyaszemével, de nem szólt egy szót sem, csak megfogta a kezemet és megcsókolta.
Nemsokára megint történt valami.
A föld felszikkadt és húsvét táján, mikor egyszer kisereglettünk az iskolából, vidám fogócskázás kezdődött. Mikor már kifáradt mindenki, elkiáltotta magát egy nagyobb fiú:
- Na, most válasszon magának mindenki szeretőt, aztán hazafelé... Megszokott játék volt ez. A fiúk félrevágták a kalapjukat, ahogy a legényektől látták, kézenfogtak egy kis csepűhajút és úgy mentek hazafelé párosan. Ilyenkor rendszerint félrehúzódtam sután, esetlenül és egyedül ballagtam a többiek után. Akkor is az udvar szögletébe álltam várakozva, hogy meginduljanak a többiek. Nagytorkú kölykök messziről kiáltoztak felém:
- Az úrfinak nincs szeretője... mán megint magába megy haza!
Szégyelltem, hogy csak éppen nekem nincs szeretőm, de nem tudtam rászánni magamat a választásra. Ezúttal azonban mégsem maradtam szégyenben. A kis vereshajú odalépett hozzám, megfogta a kezem és megindultunk. A béresgyerekek elámultak, de aztán hamar megjött a csúfolkodó kedvük.
- Van mán az úrfinak is! - kiáltozták. - Nye, Virág, nye! Olyan, mint az édesanyja! Húzódik az urakhoz!
Eleresztettem a vereshajú kezét és a csúfolkodók után szaladtam. Hirtelen szétrebbentek, mint a fürjek és csak messziről kiáltozták:
- Az úrfival nem verekszünk! Hogyisne! Könnyű az úrfinak; mindennap húst eszik, meg kávét!
Mikor mind elszéledtek, a kislány megint a kezem után nyúlt. Karunkat lóbálva, szótlanul haladtunk egészen a kertünk aljáig. A nagy diófánál megfordult a vereshajú és visszament: tovább nem mert kísérni, mert apám kint állott a tornácon.
Így lett Virág a szeretőm.
A nevét sohasem ejtettem ki, de mégis ő lett nekem a legkedvesebb. Tavasszal együtt tanultunk, nyáron, egy pár boldog, szép nyáron együtt játszottunk. Fára másztunk, verébtojást szedtünk, elbujdostunk a nagy kert rejtettebb részein, házat építettünk, órákig néztük a kanális napsütötte vizében úszó apró halakat. De nem csak játszani tudtunk; vidáman ment a lecketanulás is. A katekizmus szörnyű nehéz kérdéseit és feleleteit könnyedén, fölváltva fújtuk, ahogy az ágazatok írva voltak.
- Mi az anyaszentegyház? - kérdezte Virág és én könnyűszerrel kipöndörítettem a kacskaringós mondatot. Aztán én kérdeztem:
- Micsodák az angyalok?
- Az angyalok tiszta lelkek, kiknek értelmük és szabad akaratuk van, testük pedig nincsen.
Peregtek a lapok és berregett a két gyermekszáj:
- Mi történik az ember testével halála után?
- Az ember testét halála után eltemetik, hogy ami porból lett, porrá legyen.
- Mi a mennyország?
- A mennyország kimondhatatlan boldogság helye, hol a jók az istent színről-színre látják és vele örökre egyesülnek.
- Melyik a négy utolsó dolog?
- A négy utolsó dolog: a halál, az ítélet, a pokol, a mennyország.
És az almafák meg a körtefák lombjai között lemosolygott ránk a kék ég.
Aratáskor kisnyulat hoztak a kaszások meg őzikét, amely a vereshajú herceg erdejéből tévedt az árpatáblába. A béresgyerekek, ha ürgét öntöttek, vércsét fogtak, nekem hozták a zsákmányt. Együtt neveltük, etettük Virággal az egész állatseregletet. A nyúlfiak a kezünkből ettek, az őzike utánunk szaladt a kertben; még a vércsét, meg az ürgéket is megmentettük az élet számára. Igaz, hogy nem voltak hálásak a védenceink, mert lassankint mind megszöktek. Előbb a nyulak oldottak kereket, aztán az ürgék, a vércse és utoljára az őzünk is búcsú nélkül távozott. Sokszor gyanakodtam testvéreimre, a hetesre, a kocsisra, de Virág megnyugtatott, hogy isten rendelte így és jobb az állatoknak is szabadon.
Ahogy múlt az egyik nyár a másik után, a vereshajú annál különösebb lett. Az orra még jobban meggörbült és vékony lett, hogy szinte átlátszóvá vált, haja szinte a térdhajlásig ért, ibolyaszeme szelíden világított, mint a túlvilági lámpás, ujjai betegesen megnyúltak és bokája ijesztően vékony volt. Mégis úgy futott, mint a szarvas és úgy táncolt a füves kerti utakon, mint a pillangó. Azt is észrevettem, hogy régebbi makrancossága eltűnik, mindig szelídebb lesz és a hangja is elhalkul. Ha valami keserűség ért, neki mondtam el, ha szép tervek ébredeztek bennem, csak vele közöltem. Ilyenkor rendszerint megigazította az ingfodromat, megsimogatta a hajamat, vagy megcsípte az arcomat és halkan mondta, hogy ne búsuljak, vagy rejtelmesen azt jegyezte meg, hogy isten rendeléséből még nagy úr lehetek egyszer...
Így éltünk Virággal néhány esztendeig. Azt hittem, hogy örökké így fog tartani.
Aztán egy télen mégis kimaradt az iskolából.
Mondták, hogy hazajött az anyja, de csak meghalni jött haza a pusztára, ahonnan egyszer Pestre ment. Egy kis vászonkofferben hazahozta mindazt, amit bolyongásai közben szerzett, néhány rongyát gyermekére testálta, gyermekét nénjére bízta és elhunyt megtört, de tiszta szívvel. A temetés után találkoztam Virággal; vizet vitt két nagy sajtárral.
- Én most egészen árva vagyok - mondta suttogva -, isten rendeléséből...
Szemeimet könnyek fátyolozták, nem tudtam egy szót se szólni. Álltunk egymással szemben és hallgattunk. Virágot nemsokára hívták el, nyújtott hangon, hát fölvette a két sajtárt és elment.
Ezentúl csak messziről láttam, de nem beszéltem vele egészen a következő őszig.
Utolsó este voltam otthon, mert másnap indultunk a városba, a beiratkozásra. A ládám tetején ültem, mint a hajós, aki a fűszerszámok ismeretlen országa felé indul és büszkén gondoltam arra, hogy most már én is diák leszek. Anyám fátyolos szemmel járkált a nagy házban, aztán egyszer csak a fülemhez hajolt:
- Valaki vár odakint fiacskám - súgta -, eredj csak...
Virág állott a tornác végében. Oly finom és bájos volt az alakja, hogy alig ismertem rá.
- Hallottam, hogy holnap elmegy az úrfi...
- Igen - mondtam -, a négyessel megyünk.
- Azért jöttem, hogy...
Nem folytatta tovább, én se tudtam mit mondani. Aztán mégis megkérdeztem:
- Te most mit csinálsz?
- Sok dolog van - sóhajtotta -, a tehén, a disznók, a gyerekek...
Hallgattunk. Jó sokáig álldogáltunk így, míg végre a béresházak felől elnyújtott kiáltás hallatszott:
- Virá-ág gyere má-ár!
A vereshajú hirtelen lehajolt, megfogta a kezemet és megcsókolta.
Akkor találkoztam vele utoljára.
Néhány hónap futott el és bent a városban elfelejtettem majdnem mindenkit, nemcsak Virágot. Karácsonyra csengős szánon vittek haza. Pompás fagy volt, a hó szinte porzott utánunk. A boldog este öremei és a nyugodt éjszaka mély álma után ünnep első napján az ajándékokkal játszottam egész délelőtt. Mégis, délután lesétáltam a béresgyerekek csúszkálója felé, hogy megmutassam az órámat, keménykalapomat és városi öltözetemet. Három órakor még üres volt a jég és csak négy felé kezdtek szállingózni a gyerekek, valamennyien a falu felől. Ujjongva üdvözöltek, de én hidegen kérdeztem:
- Hol jártatok ilyen sokáig?
- Temetésen voltunk.
- Ki halt meg?
- Virág, a Rozál Virágja.
- Hát mi baja volt?
- Azt senki se tudja, csak meghalt... úgy találták az istállóban. De volt itt valami furcsa dolog is, úrfi kérem. Azt mondják, hogy valami csudát tett: a halottas kalyibábul, ahol ki volt terítve, kijárta az utat a havon a sírjáig meg vissza, aztán virágot is találtak a Rozál sírján... Talán boszorkány volt.
Aznap este otthon is Virágról és csodatételéről suttogtak.
Büszkeségem és vidámságom eltűnt ettől kezdve és az egész vakáció alatt nem tudtam aludni, kedvetlenül lézengtem a szobákban. Anyám szép szeme, apám nevető tekintete fürkészve kísérte lépteimet és egy este a kályha mellett ölébe ültetett anyuska. Megsimogatta a hajamat és súgva mondta:
- Nekem megmondhatod, kisfiam, fáj valami?
Összeszorítottam a fogaimat, nemet intettem a fejemmel.
Pedig a szívemet markolászta a fájdalom. Nem tudtam kiejteni a Virág nevét, pedig éjjel és nappal az ő csodáját foglaltam két kis történetbe, úgy, amint itt nyomban elmondom.
Hogy került a vereshajú a temetőbe?
Advent utolsó hetében egy fekete nap fekete hajnalán fölkelt Virág, megtisztálkodott, aztán utat sepert a friss havon a pitvarajtótól az istállóig. Kezébe vette a két sajtárt és belépett a zsemlyeszínű tehénhez, amely hátranézett, reáfüggesztette fényes, nagy szemét, úgy üdvözölte. A leány meglapogatta kis tenyerével az állat oldalát, leült a fejőszékre, az egyik sajtárban megmosta a riska tőgyét, meg is törülte és fejni kezdett. A friss tej vékony sugárban szökött ki és szelíd illata összevegyült a tehénistálló párás melegségével...
Nyolc óra felé járhatott, mikor odabent a házban fölébredtek a gyerekek és nyomban sírni kezdtek kenyérért meg tejért. Anyjuk kiállott hát az ajtóba és onnan kiáltozott:
- Virá-ág, gyere má-á! Hozd a teje-et!
De Virág nem jött, hiába rikoltozott utána a nénje másodszor és harmadszor is. A gyerekek siránkoztak, a parasztasszony megfogta a nyírfa seprűt és elindult nagy dérrel-dúrral, hogy agyonvágja azt a gyalázatos vereshajút, akárhol találja. Kirántotta az istálló madzagra járó húzóját, hát uramisten, ott feküdt a vereshajú a tehén alatt, kitárt karral, mészfehér arccal. Hiába szólítgatta a nénje, nem mozdult, a zsemlyeszínű állat meg némán, szelíden nézett reája, mintha mondani akarná, hogy nem tudja, mi történt.
Hiába dörzsölgették a szomszédasszonyok ecettel, hiába harapdosták a kisujját, Virág nem mozdult. Dél felé eljött a faluból a halottkém, meghallgatta a szívét, megtapogatta, kis zsebbevaló kerek tükröt tartott a szája meg az orra alá, aztán, mint aki jól végezte dolgát, így szólt:
- Ez meghalt... egészen meghalt szegény.
Estefelé megmosták az öregasszonyok, tiszta inget adtak rája, el is siratták és kitették a pitvarba, a mángorlóra. Mikor fekete alkonyat szállott a pusztára, hazajött a mángorlón nyugvó leány bátyja is. Az asszony már az ajtóban várta:
- Meghalt a Virág.
- No - mondta az öreg béres -, tán jobb is így szegénynek... nem ebbe a világba való volt.
Levette a báránybőr sapkáját, keresztet vetett az ajtóban és meghajolt a vízszintesen nyugvó előtt. Imádságot mormolt, megemelte a takarót, aztán odafordult az asszonyhoz:
- Hát csak ingben van?
- Majd felöltöztetjük.
- Adjátok rá azt a fehéret, ami az áldozáskor volt rajta, meg azt a fehér strimflit, meg az anyja cipőjét...
- Kár a földbe... jó lenne a mi gyerekünknek is.
- Ne káromkodj - mondta az ember és a nyírfa seprő felé tekintett -, holnap hozok koporsót is.
Erre aztán előszedte a holmit az asszony és fölráncigálta Virágra a fehér batisztruhát, a fehér harisnyát és a piros barkettel bélelt fűzős cipőt is. A vereshajú ott feküdt teljes díszben a mángorlón. Éjfél felé besütött a hold fakó arcára, vértelen ajkára és átvilágított vékony, hajlott orrán.
De nem sokáig nyugodhatott így.
Reggel nem mertek kimenni a gyerekek a pitvarba, mert féltek a halottól. Az anyjuk meg siránkozott:
- Frászt kapnak ezek a kölykök, ha itt marad még e éjszakára... Vigyék ki kendtek a halottas kunyhóba! Karácsony napja van, nem jó ilyenkor a halott a házban.
Az ember csóválta a fejét, de aztán délben, mikor hazajött az égszínkékre festett koporsóval, meggondolta magát. Átszólította a szomszédot, belefektették a vereshajút a puhafa ládába, aztán a vállukra billentve megindultak vele. Könnyű volt nagyon, egy ember is elbírta volna, csak a tisztesség okából vitték ketten.
Így haladt Virág utolsó útján, a kert mellett, ahol boldog időket töltött, a kanálison át, amelyben kék eres keskeny lábát mosta, a fák alatt, amelyekről madárfészket szedett.
A halottasház fából összetákolt kis kunyhó volt a temetődomb tetején. Oda vitték a kék koporsót és letették középen a deszkapadra. Nem volt zár vagy kilincs az ajtón, hát csak úgy betámasztották egy darab fával, aztán topogva verték le a havat a csizmájukról. Innen szét lehetett látni az egész temetőn, a sírokat és kereszteket takaró hópalást makulátlan fehérségén. Egy kis helyen szakította meg a fehérséget egy fekete négyszög. Az egyik paraszt odamutatott:
- Az lesz a kislányé, ugye?
- Az - felelt az öregebbik. - Pista bácsi megásta már tegnap, hogy ne kelljen az ünnepen dolgozni.
Azzal pipára gyújtottak és megindultak hazafelé.
Mi történt azon az éjszakán?
Mély kondulással megszólalt az éjféli harang és az erdő alatt, a halottas kunyhóban halk neszelés támadt. Virág kinyitotta a szemét és mert vaksötét volt minden körülötte, kinyújtotta a kezét. Fölötte valami deszkaalkotmány volt, azt hitte, hogy a mosóteknő borult reája. Felemelte a teknőt, ledobta magáról egészen, aztán felült. Szétnézett, de csak feketeséget látott, hát fölkelt ágyából és leszállott a földre. Elindult tapogatózva és a pókhálós deszkafal mentén rátalált az ajtóra. Kettőt-hármat lódított rajta és a deszkaajtó kifordult. Messziről zúgott a harang és kitárult előtte a havas temető képe. Megtörülte a homlokát, körülnézett és így szólt magában:
- Isten rendeléséből a temetőben vagyok...
A domb alatt látszott a falu és a templom, amelynek világosságban fényeskedtek az ablakai és távol, ahol a jegenyék kettős sora húzódik, ott fekszik a puszta az uraság házával, a lomha ököristállókkal. A vereshajú tisztán látta, hogy sereglik a nép a templomba; a jegenyés puszta felől is sok apró fekete pont igyekezik éjféli misére. Egyszer ő is volt karácsonyi misén az édesanyjával. Bebugyolálták egy nagykendőbe, ölbekapták, úgy vitték egész úton. És a templomban... milyen gyönyörű volt. Száz gyertya is égett, a pap pedig olyan szépen beszélt a megtért bűnösökről, hogy az édesanyja hangosan zokogott.
Előbb a falu felé indult a vereshajú, hogy benézhessen az éjféli misére, de aztán eszébe jutott az édesanyja és tétován nézett szét, mert nem tudta biztosan, merre fekszik. Haladt lefelé a domboldalon kis füzek és kopár orgonák meg akácok mellett, nézegette a fehér halmokat, de mind egyforma volt. Lehajolt a fakeresztekhez, sok nevet kibetűzött, a Fehér Rozálét mégsem találta. Tanácstalanul állott a hóban, nézett a fehér holdra, a sziporkázó csillagokra; ott sem volt megírva, hol nyugszik az édesanyja...
És ekkor, az egyik bokor mögül egy nyúl közeledett feléje. Sánta volt és lehetett vagy három éves, mert pompás, vastag téli bundája volt. Egyenesen odaugrott a vereshajú elé, ránézett fényes szemével, aztán makogni kezdett. Virág hallgatta és úgy vélte, hogy minden szavát érti.
- Jó estét, Virág - mondta a sánta nyúl -, mit keresel itt?
- Az édesanyám sírját...
- Óh, az itt van nem messze. Egy kis meggyfa áll a közelében, nagyon jóízű kérge van, éppen az imént rágtam.
Elindultak és Virág szelíden megkérdezte:
- Hát te honnan ismersz engem?
- Én vagyok a Móric, akit együtt neveltetek az úrfival; engem eresztettél szabadon tavalyelőtt.
A sírhoz értek és a vereshajú susogva imádkozni kezdett.
Mikor fölnézett; a nyúl mellett egy őzike is állott.
- Jó estét, Virág - mondta az őz -, miért jöttél ide?
- Az édesanyámhoz jöttem látogatóba... minden karácsonykor hazajött hozzám és most én jöttem el. De hát te honnan ismersz?
- Én vagyok a Muki, akit együtt neveltetek az úrfival, engem eresztettél szabadon tavalyelőtt.
Némán álldogáltak a csillagsugáros éjszakában, míg végre az őzike szólalt meg:
- Akarsz-e koszorút fonni az édesanyád sírjára? Amott, a kerítésen túl, a hercegék kriptájánál egészen szép a hó alatt az örökzöld. Átbújtak a kerítés résén, örökzöldet szedtek és mikor visszajöttek, a Fehér Rozál sírja előtt fonták a koszorút.
- Igaz - mondta a nyúl -, tudod-e még olyan szépen a kis katekizmust, amit mindig ott tanultatok a ketrecemnél?
A vereshajú bólintott.
- Mi az anyaszentegyház? - kérdezte az őzike és Virág engedelmesen megfelelt.
- Micsodák az angyalok? - vette át a szót a sánta nyúl és a vereshajú neki is megfelelt.
Közben elkészült a koszorú, Virág áhítatosan reátette a keresztre. Hosszasan nézték, hogy jól áll-e, aztán mikor a vereshajú keresztet vetett, megindultak a halottas kunyhó felé. A sánta nyúl, úgy látszik, fecsegő természet volt, mert újból megszólalt, újból a katekizmusból kérdezett:
- Hát azt mondjad meg, hogy melyik a négy utolsó dolog?
- A négy utolsó dolog - fújta engedelmesen a leány - a halál, az ítélet, a pokol, a mennyország.
- Mi a mennyország?
- A mennyország kimondhatatlan boldogság helye, hol a tiszta lelkek az istent színről színre látják...
Odaértek a megásott sírhoz, amelynek mélyére fehér párnát helyezett a hó.
- Mi történik az ember testével a halála után? - kérdezte a sánta nyúl.
- Az ember testét halála után eltemetik, hogy ami porból lett, porrá legyen.
Belenéztek mind a hárman a sírba és a vereshajú megkérdezte:
- Vajon kinek ásták?
- Neked - felelte az őzike -, Móric hallotta, mikor Pista bácsi azt mondta: ássuk meg hát ennek a kis vereshajúnak is.
Az ibolyaszemek csodálkozva tekintettek szét. Virág végignézett fehérruhás alakján; észrevette, hogy az egyik csuklójára rózsafüzér van csavarva. Elindult a halottas kunyhó felé, kitárta az ajtót és megtapogatta azt, amit az előbb teknőnek gondolt. Koporsó volt és az oldalán piros betűkkel ez a felírás állott:
Fehér Virág élt 12 évet.
A vereshajú megtapogatta a forgácspárnát, kinézett mégegyszer a fekete négyszög felé és szelíden mondta:
- Isten rendeléséből meghaltam...
A hold betűzött, a hó fehéren világított és most látni lehetett, hogy a halottas kunyhó földje szemetes, a tetejéről pedig méteres pókhálók lógnak. A sarokban ott állott egy régi, kopott seprű; Virág megfogta és buzgón sepergetni, tisztogatni kezdett.
Mikor mindent rendben tudott, szépen visszafeküdt a koporsóba és kezeit összefonván, szelíden lecsukta ibolyaszemét.
Odakint változatlanul ragyogtak az égi mécsesek és olyan hideg volt, hogy a fiatal fák törzse meghasadt.
Ettől kezdve sohasem tudtam teljesen feledni Virágot. Diákkoromban, mikor a városi kisasszonyok körül legyeskedtem, mindég eszembe jutott fehér arcocskája, arca pirossága, hajlott orra, ibolyaszeme. Később, első fájdalmas szerelmem idején könnyezni kezdtem a színházi páholyban, mikor valaki ezt énekelte valami japáni darabban:
Virág, fehér virág
Mért vagy oly szomorú?
És most, hogy olyan fiatalon gazdag, boldog, szerencsés ember vagyok, még mindig nem tudok megbékülni a vereshajú fájdalmas sorsával. A múltkor, mikor otthon jártam a kerületemben, ellátogattam a mi kis falunk temetőjébe is. Nem szégyellem bevallani, hogy koszorút, ismeretlen fehér virágból font nagy koszorút vittem magammal. De nem tehettem a vereshajú sírjára, mert nem találtuk a kis halmot, ahol vékony, finom csontjai nyugosznak.
- A múlt télen sok keresztet vittek el tüzelni - mondta a sírásó Pista bácsi -, akik itt szélrül feküdtek, mind csak úgy maradtak kereszt nélkül.
Így hát egy ismeretlen sírra helyeztük a koszorút.
És tegnap, mikor a képviselőházban három órás beszédet mondtam és percekig tapsoltak, éljeneztek, ismét magam előtt láttam az ibolyaszemeket. Amíg felém tolongtak minden oldalról, hogy kezet fogjanak velem és a karzatról ragyogó idegen nők lobogtatták a zsebkendőjüket kipirult arccal, eszembe jutott a vereshajú mondása:
- Isten rendeléséből még nagy úr lehet egyszer az úrfi...
Soha ilyen hálás, megindult szívvel nem gondoltam rá... és ekkor szétnyílt a pártombeliek tömege: a képviselők sorfala között egyenesen felém tartott a vereshajú herceg, a miniszterelnök. Mind a két kezét előrenyújtotta, remegő hangon mondta, hogy habár ellenzéki vagyok, mégis elragadtam a szavaimmal, gratulálni akar. Nem tudom, mit hebeghettem, mert ismerős, de fáradt ibolyaszempár tekintett reám. A miniszterelnök úr petyhüdt arca kétoldalt piros, mint a fababáé, orra hajlott és olyan vékony, hogy szinte keresztül tűz rajta a ferdén hulló napfény. Fájdalmas hullám öntötte el a szívemet: eszembe tolult valami, amire most gondoltam először.
Fönt a karzaton édesanyám dióbarna szeme ragyogott nedves fénnyel. Fölszaladtam hozzá és mellette maradtam az ülés végéig. Mikor hazafelé hozott a kocsink, hozzáfordultam:
- Emlékszik anyuska arra a szobalányra, aki olyan szépen tudott mesélni?
- A Rozálra? Hogyne emlékeznék.
- Nem tudja, hová állt be, mikor tőlünk elment?
- Enyje, de furcsa vagy, mindig ilyen furcsákat kérdezel... hogy juthat ilyesmi az eszedbe?
- Csak úgy véletlenül... hát nem emlékszik?
- Hogyne emlékeznék... a vereshajú herceghez ment...
Hallgattunk mind a ketten és habár nem vagyok istentagadó, keserű szívvel kérdeztem magamban:
- Isten rendeléséből?