Fecskék
szerző: Kosztolányi Dezső
Már gyermekkoromban nagyon kiváltságos lényeknek tartottam őket. Nemcsak azért, mert kifogástalanul öltözködtek, s olyan frakkot viseltek, milyent csak az első szabóműhelyben lehet kapni, meg kis hegyes lakkcipőt, meg villámló ingmellet. A szemük is tetszett, mely forró-könnyes, fáradt-méla, tétova-fájó, mint azoké az ideges embereké, akik sok feketét isznak. Ezenkívül bámultam az életbölcseletüket. Szalmasár fészküket a családi idill házikójához ragasztják, az eszterhaj alá, de azért nem nyárspolgárok. Tudnak mulatni és dolgozni is. Néha felzendül az égbolt kék bálterme. Ilyenkor el-elröppen egy-egy fecskeszárny, mint a keringő gavallér frakkvége. Igaz, hogy a bálteremben a párok gombolyodását nézvén a fecskék szárnyára gondolunk. Ez azonban csak emberi voltunk gyarlóságát bizonyítja, a gondolkozás játékát, hogy az egyik dolgot a másik által tudjuk megérteni, és a hasonlatokat egész életünkben csereberéljük. Dolgozni keményen dolgoznak. Nincs az a napszámos, az a habarcskavaró, az a téglahordó, az a vakoló, aki állná velük a tempót. Arany János ─ milyen gyöngéden ─ az ég kőművesei-nek nevezte őket. Nekem mindig a karikázásuk, az ájulatos, lélegzetállító gyorsaságuk tűnt fel. Hírnökök az istenfecskék. Úgy rémlik, hogy némelyiküknek valami megbízatása van, egy határozott, gyors, órára-percre-másodpercre szóló küldetése az Istentől az emberekhez. Sietnek is, mint a kerékpáros sürgönyhordók. Ezek a fecskék a jó Isten messengerboyai.
Kimegyek a hegyek aljára, hogy megkeressem őket. A városban még nem látni az őszt. Eléje kell sétálni egypár percet, pár lépést, és egy erdőtisztáson már megmutatkozik a sárga festékével, a keserű avarparfümével, még titokban, mint a színész, a színfalak között, aki nemsokára majd fellép, a városban is. Leülök a földre. Nem tudom megérteni, hogy az emberek mért nem tartanak őszi kúrát is, mért mindig csak nyári meg téli sportról beszélnek. Talán távoli keleti országokban ez is divat. Mert rendkívül sok sebszárító vigasztalás, iskolázó bölcsesség van az ilyen sétában. A füvön, mely olyan, mint egy sírhant, az őszi kikirics kék halotti lámpája lobog. Még egy lámpát látok, a gyermekláncfű bolyhos tejüveggömbjét ─ a hálószobalámpát ─, csak rá kell fúnom, és az erdőben sötétebb lesz, aludni térnek. Előttem, a távíródrótokon a fecskék tartanak búcsúkongresszust. Mindig ezekre a huzalokra ülnek. Ez is az idegességükre vall. Eléje szaladnak a vészhírnek a neuraszténiások nyugtalanságával. Azt hiszik szegények, ezzel majd megakadályozhatják. Ők a jól értesültek, akik minden hírt röptében akarnak elfogni a közvetlen hírforrásból, a sürgönyök és telefonbeszélgetések kihallgatói, a kis kémek, kik az ember iránt való rokonszenvből először informáltatják magukat a földi dolgok folyásáról. Szorítják görcsös, nyápic lábukkal a távíródrótot, hogy ─ olvasás nélkül ─ mindjárt a testükkel vegyék fel a jelentéseket, melyek most cikáznak át rajta. Talán éppen a ma esti höfer mozgatja. Az idén sok ilyen jelentést vettek. Ezeknek a híreknek izgalma kissé megviselte idegrendszerüket. Mennyi súly, villanyosság, végzet egy szóban. Nem bírta el aprócska fecskeszívük. Csőrük ─ sápadtan ─ hang nélkül nyiladozik, nem is csicseregnek, csak csipognak, néha-néha. Vajon mire várnak még?
Különben azt hallom, hogy a fecskék ─ váratlanul, program ellenére ─ már el is mentek tőlünk. Máskor csak Kisasszony napján gyülekeznek. Most lármás fellegekben szálltak ide a gács mezőkről, a felpörkölt, üszkös romokból meg a régi kárpáti falvakból, melyek csak most épülnek, s közölték a többiekkel, hogy valami ismeretlen vörös számum suhant át ezen a tájon, egyelőre itt nincs is mit keresniök. A zsindely meg a mestergerenda a földön hever. Szegény ember fészke összedőlt. Ezek a fecskék az utolsók. Úgy látszik, hogy csak családi ügyből kifolyóan maradtak még itt. Tanakodnak ezen-azon a kérdésen, leszállnak a drótról, aztán megint visszaszállnak. Nem tudják megfejteni, mit jelent ez a sajátos természeti jelenség, mit az éj pipacstüze, az embervándorlás meg az ágyúk borzalmas csicsergése. Ők egyelőre elutaznak innen. Úgy van berendezve az életük, mint a milliomos gyengélkedőé, aki télen mindig afrikai fürdőhelyen üdül, ahol virágot szedhet decemberben is, és napkúrát tarthat már márciusban. Mást nem tehetek, kedves fecskék, mint hogy jó utat kívánjak nektek. Minekünk itt kell maradnunk, hogy sárból-szalmából újragyúrjuk kunyhónkat, az ereszt, mely alá majd nyáron fészket építhettek. Ha azonban átrepültök az óceánon, vigyázzatok. Ne bizakodjatok a hajókban sem. Azok már nem a régi hajók. Minden ízük tűz és vas. Azelőtt, mikor ellankadt a szárnyatok, szívesen lerepültetek az árboc ormára meg a tatra, s a matróz nevetve vitt benneteket, jegy nélkül, ingyen utasokat, még kenyérbelet, zsemlyemorzsát is dobott. Most csak ólommorzsája van. Azt pedig nemigen lehet megenni.
Ne szálljatok le az emberhez. Inkább hulljatok le, sötét fecskék, a sötét óceánba.