Febris Leonina

Febris Leonina szerző: Cholnoky Viktor

(Júliusi délután egy előkelő budapesti étteremben. A halványsárga függönyök össze vannak húzva, kívül a hullámos vasredők félig leeresztve, de a kizárhatatlan napsugár mégis belopódzik, és hosszú aranysávval vág bele a levegőbe, hogy azután mint valami kénsárga angóramacska pihenjen meg a vastag futószőnyeg zsinórszövedékén. Az egész nagy étteremben csak ketten ülnek: Mihály, a bizonytalan foglalkozású ember és Ernő, az orvos. A távoli sarokasztalra Jani, a pincér borul rá, és a szalvétával takarva le a fejét, bóbiskol. A beszélgetés nagyon halk tónusban folyik.)

ERNŐ ...mert a meleget bizony innen nem tudják júliusban kizárni. Hiába minden emberi praktika, a nagyvárosoknak átka nyáron a mindenhova befurakodó hőség. El kellett volna mennem a Tátrába. Ah (kitárja a kabátja két szárnyát), milyen pompás hűvösség lehet most ott.

MIHÁLY (fázósan húzza össze a kabátját, és begombolja a legfelsőbb gombot): Nincsen nagyon meleg. (Hörpent egyet a forró, konyakos feketekávéjából.) A hátam egy kicsit fázik, és a kezem hideg.

ERNŐ (megtapintja a kezét, félig orvosi hangon): Vérszegény vagy. Meglehetősen nagy mértékben neuraszténiás is vagy. Tehát tulajdonképpen nem fázol, hanem csak szubjektív hidegségérzeted van. Jobban kellene táplálkoznod, kevesebb dohányt, és talán, tudod, Miska, valamivel kevesebb abból a ménesiből is...

MIHÁLY (nagyot szí a szivarján, a szeme hirtelen felcsillanik): Ejnye, de jó, hogy eszembe juttattad... (Valamivel hangosabban.) Jani!

JANI (felugrik, és minden további utasítás megvárása nélkül egy kis palack ménesi vörös bort visz a beszélgetők asztalára, azután visszamegy aludni).

ERNŐ (szemrehányóan): Látod?

MIHÁLY (halkan elneveti magát): Hát hogy a fenébe ne látnám. Sőt azt is látom, hogy nem egészen tiszta a tükre. Hanem látod-e te?

ERNŐ (körülnéz): Mit?

MIHÁLY: No csak ne szaladj olyan nagyon a szemeddel. Nincsen itt semmi különös néznivaló, mert az abroszokat, gondolom, már mindet ismered személy szerint. Hanem itt valami tényt, valami csodálatos faktumot szeretnék megláttatni veled.

ERNŐ: Halljuk.

MIHÁLY: Azt, hogy én a legforróbb nyáron, a legégetőbb napsütésben is mindig fázom mindaddig, amíg be nem esteledik. Te Ernő, mehercule igaz, hogy amíg a nap az égen van, addig én mindig fázom, addig mindig valami nyughatatlanság, valami félelemérzés, valami egyáltalán meg nem érthető szorongás van bennem. Kénytelen vagyok a lábammal csiszolni a pallót, a kezemmel néha belekörmölgetni a levegőbe, a bal vállamat... mert itt balról fázom különösen... meg-megrándítani. De amint jön az este, egyszerre olyan nyugodt leszek, mint egy köcsög aludttej, és...

ERNŐ: Neuraszténiás szamárság az egész. (Hangsúlyozva.) Te nem fázol, mert ez lehetetlenség, csak képzeled, hogy fázol.

MIHÁLY (szelíd mosolygással): Nem gondolnád te, hogy ez egyre megy? Nekem nagyon kevés közöm van ám ahhoz, hogy a hónom alá dugott hőmérő hány hektówattot mutat. Értsd meg: ha én, az ego, az I, azt érzem, hogy hidegem van, akkor rám mondhatja az egész emberi társadalom, hogy "ennek az embernek pedig most melege van, mert a teste minden tünete hőemelkedettségre vall", azért én mégis fázni fogok. Esetleg vacogok is. Nézd, úgy, mint most, hogy erről kezdtünk el beszélgetni. (Csakugyan halkan remegni kezd, és összeverődik a foga.)

ERNŐ: No. Éppen ez mutatja, hogy képzelődés az egész dolog. Most egyenesen rádisputáltad magadra, hogy fázol. Fhü (a homlokát törli), abszurdum.

MIHÁLY: Lehet, hogy abszurdum. De a világ valóságai bizony ilyen abszurdumokból tevődnek össze. Talán ezt érezte szegény Reviczky Gyula is: A világ csak hangulat.

ERNŐ (mérgesen): Hangulat, hangulat... de nem ostoba képzelődés! (Dühében iszik a ménesiből.)

MIHÁLY (csillapítóan): No jó, jó, csak ne induljál fel. Beszéljünk inkább másról. (Körülnéz.) Nézd csak, ott a tapétán mászik egy légy. Milyen fürgén és jókedvűen mászik. Nyár van, nappal van, meleg, van, hogyne volna fürge. Ez az ő eleme. De tudod-e te Ernő, hogy hogyan mászik pont most a Szaharán az oroszlán?

ERNŐ (először karikára nyitja a szemét, azután a térdére üt, végül pedig hangosan elneveti magát): Nohát, ilyen állatot...

MIHÁLY (nem hajlandó megérteni a célzást): Igen. Ezt az állatot ugye a bátorságnak, a hősiességnek, a kissé kegyetlenségnek, de mégis inkább a nagylelkűségnek a példaképévé tette meg az emberi szóbeszéd. (Új szivarra gyújt, bort iszik, és hátradől a székén.) Hát, tudod, Ernő, hogy abban az időben, amikor az enyém volt még Süttő meg Lábatlan, én is láttam Afrikában oroszlánt. Mellékesen: talán ott is a meleget kerestem, nem tudatosan, hanem csak ösztönszerűen. Összeösmerkedtem az oroszlánnal is, de nem fogok neked most vadászkalandokat mondani el, hanem csak egy megfigyelésemet említem fel. (Megint iszik, és füstöt fúj a levegőbe.) Ain-Holofrán túl valami oázisfélére bukkantunk, éppen így délután öt óra lehetett, mint most van. Két darab, elviselt seprűnél nem különb pálmafa alatt egypár cserje porosodott, a bozót között pedig víz csillant fel. Ez éppen jókor jön, gondoltam, és indultam már a forrás felé, amikor a vezetőm, valami félarab-félszerecsen ember, hirtelen szisszentett egyet, és megragadta a karomat, hogy ne menjek tovább. Ránéztem, hogy miért ne? Előremutatott a piszkos körmű mutatóujjával. A forrásra mutatott. Amellett, ekkor vettem csak észre, hogy valami homoksárga tömeg mozgott lassú, hogy úgy mondjam neked, neurotikus mozdulatokkal. Állat volt, sőt oroszlán volt. Betegen feküdt ott a gyér zöldes között, a feje nem is látszott, úgy bele volt merülve a forrás vizébe, a lapockája (idegesen rándít egyet a vállán, és szipkába teszi a szivarját) néha-néha rándult egyet, a farka bojtja halk tempóval verte a homokot. Ivott. Rettenetes mennyiségű vizet nyelt le, és most már hallatszott is, amint a nyelve csobog, a foga pedig sziszegve szűri a vizet. Láttál te már oroszlánt inni?

ERNŐ: Nem emlékszem rá, hogy láttam volna... Nagymaroson nincs oroszlán...

MIHÁLY: Hát akkor igyál. (Isznak.) Mert az valami rettenetes dolog. Az igazi afrikai rémület. Ezek a dögök éjjel telezabálják magukat hússal, vérrel, csonttal, és véres lakomájuktól délutánra rettenetes gyomorégést kapnak. És mivel nem ismerik még sem a szódabikarbónát, sem pedig az égetett magnézia áldásait, a szomjúságuk, a nyeldeklőjüknek a rettenetessége előkényszeríti őket már este előtt is a búvóhelyükről, és vizet kerestet velük...

ERNŐ: Látod! Ezért kell vegetáriánusnak lenni.

MIHÁLY (nagyon komolyan): Hát persze. De ezt mondd meg az oroszlánnak. Mert én nem mertem akkor megmondani neki, hanem vártam, hogy hogyan neszel fel majd onnan a forrás mellől. Persze a Winchester egészen jól a kezemben volt. (Eldobja a szivarját, és a poharához nyúl.) És az oroszlán csakugyan fel is neszelt. Meghallotta a lépésünk ropogását a homokban. Felemelte a fejét. A víz és a nyál hosszú fonalakban csurgott vissza az ajkáról a forrás tükrébe. A bajuszáról mogyoró nagyságú cseppek kopogtak halkan alá. Nehézkesen felállt és felnézett, öt méter távolságban voltam tőle: egyenesen a szemembe nézett. (Hirtelen az Ernő bal vállára teszi a kezét.) Te Ernő...

ERNŐ (riadtan): No?

MIHÁLY: Soha én ijedelmet, gyámoltalanságot, reszketeg eliszonyodást úgy nem láttam még sehol, mint akkor, annak az oroszlánnak a szemében. Tudod, hogy az oroszlánnak kifejezőbb és minden más testmozdulattól is függetlenebbül beszélő szeme van, még az emberi szemnél is. Az oroszlán torka csak hörög, csak üvölt, de a szeme, te Ernő, az oroszlán szeme az érzés minden hangjára magában hordja a skálaképességet.

ERNŐ (kunkormosollyal): Ezt hát azután szépen mondtad.

MIHÁLY (iszik): Tudom, hogy szertelenül beszéltem, de az oroszlán szeméről nem lehet másképpen beszélni. És én akkor öt méter közelségről láttam a szemét, és a leggyávább, a legreszketegebb félelmet láttam benne, az önnönmagukkal való jótehetetlenségnek azt a kétségbeesését, amit csak az anyjától magára hagyott csecsszopó gyereknek a szemében láthatsz... (Új szivarra gyújt, a napsugár lassan lesiklik a szőnyegről, és visszahúzódik az ablak felé.) Az oroszlán, akitől csak az oázis forrásmedre választott el bennünket, most már teljesen felemelkedett, és nekitámasztotta a két első lábát a meder homokjának. És akkor a homok megcsúszott a lába alatt, és erre a hitvány mozgásra az oroszlán rekedten, öregesen felhördült, azután behúzva a derekát, leütve a fejét, lassan, fáradt mozdulatokkal sompolygott el a homokbuckák közé. Még látszott egy darabig, hogy hogyan vonszolja magát, azután eltűnt.

ERNŐ: És a te Winchestered?

MIHÁLY: Az hallgatott. Pedig beszélt ám már előbb is oroszlánokkal, nézd csak. (Mutatja a bal keze sebforradásos fejét.) Csakhogy éjjel. Mert nappal kapcabetyárság oroszlánt ölni. Az oroszlán, édes barátom, nappal, amíg az égre fel nem jön a csillagok világa, gyáva, magával jótehetetlen, szánalmas, irgalmat kereső dög. A kutya és a kakas hozzá képest hősök. Beteg. Láza van, az arabok és a tuaregek is azt mondják róla, hogy a napfény beteggé teszi az oroszlánt. És ki öl meg egy magával is jótehetetlen állatot?... (Csend. A nap lebukott a belvárosi házak mögé, az étterem redőit kint robogva húzza fel a csaposlegény.) Igyál, Ernő.

ERNŐ (iszik): Várj csak. (Hirtelen Mihály felé fordul és gyorsan kérdi.) Miért nem kel fel az oroszlán hajnalban? Akkor délutánra már jobban érezhetné magát. Mert kétségtelen, hogy minden ideges állat a felébredése után pár óráig betegnek, lázasnak érzi magát. (Kezd sötétedni.)

MIHÁLY: Igen. Ez a febris leonina. Az oroszlánláz. (Kigombolja a kabátját, és kéjesen hátraszegi a két vállát.) Kezd jó idő lenni. Most már nem fázom. És nem is félek olyan nagyon az utca kietlen távolságaitól, mint aminőket a napfény mutogat. (A derekát hátrafeszíti.) Ne menjünk?

ERNŐ: Nem bánom. Jó lesz a levegő?...

MIHÁLY: Jó lesz az alkonyat. A szűknek, intimusnak látszó világ. (Felkelnek és indulnak.) Most már jó, most már majd kimegyünk a Ligetbe, és az öreg Vampi hunyorgató lámpásai alatt beszélgessünk tovább.

ERNŐ: Jó lesz a levegő.

MIHÁLY: Jó lesz az éjszaka.

ERNŐ (már csak erőszakoltan): Neuraszténiás ostobaság. Vérszegény vagy, ideges vagy, tejet igyál, vajat egyél, hiszen olyan sovány vagy, mint a mécsbél.

(Kilépnek az utcára. Már sötét van, a mesterséges lángok kezdenek kigyulladni.)

MIHÁLY (megáll a küszöb alatt az aszfalton, és nagyon ránéz Ernőre): Sovány? Mint a mécsbél?

ERNŐ: Igen, igen. Táplálatlan és sovány vagy!

MIHÁLY: Ernő! Láttál te már kövér oroszlánt?

(A beszélgetés belevész a teljesen leszállott éjszakába.)