Fatornyos hazám
| Fatornyos hazám szerző: Nagy Endre |
1. Már évek óta mozdulatlanok napjaim, óráim, perceim, de tovasiklik velem életem tutaja. Hogy valóban mozgok, csak az elmaradozó partokon látom. Siklik velem életem tutaja az alaktalan, sötét végtelenbe, amelyet sejtelem-árnyak se tarkítanak és ha visszanézek, egyre ködszerűbbé halványodik a világ, amelyből kifelé tartok. Szinte óráról órára mosódik el egy-egy kemény körvonal, halványodik egy-egy villogó él, fények és árnyékok síkjai elterülnek, mint a lekaszált rendek.
Homályos érzés él bennem, hogy ez az utam nem új. Egyszer már megtettem, csakhogy akkor nem menet, hanem jövet. Egyszer már láttam ezt a filmet, csakhogy akkor a másik végéről pergett le előttem. Akkor a formátlan sötétből jöttem és a formák, színek világa felé tartottam. Siklott velem életem tutaja, csudák várása nyitotta tágra szememet; napról napra, óráról órára új vonalakkal, síkokkal, színekkel bontakozott ki számomra a világ az ős ködökből. Izgalmas, új, nagyszerű világ, meglepetésekben kifogyhatatlan, csupa döbbenetes csuda, amely szakadatlan, ujjongó ünneppé fűtötte gyermekkoromat. Most már tudom, hogy ez a tündérország csak egy kis falu volt, egy kis magyar falu, rozzant, földhöz lapuló házaival, poros, gondozatlan útjaival, düledező deszka-palánkjaival, - az én fatornyos hazám.
Azóta arányait kinőttem már, mint a gyerek-ruhát, csudáiból kiábrándultam, mint a szétszedett játékokból, de megpróbálom, hátha a régi ámuló lélekkel megtehetem mégegyszer azt az utat, a nyiladozó értelem hatalmas fölfedező úját. Nem csak magamnak; önöknek is, nagyvárosi gyerekeknek, akik nem a falu csöndes pitvarából, hanem a mozgalmas nagyvárosi indóházból nyitottak a világba. Ha olykor azt kérdezik tőlem, hogy miért vagyok más, mint önök, hadd mutathassak rá fatornyos hazámra: - íme, innen jöttem én. Azaz, - csak árnyképekre mutathatok, amelyeket az emlékezet vásznára idézek; az a falu nincs többé. Óh, mert az élet tutaján nemcsak embersorsok siklanak el, hanem falvak is, városok is, hatalmas vén fákat összeroskaszt, vézna hajtásokat kiterebélyesít, hegyeket lemállaszt, völgyeket betöm, - azon a tutajon elsiklik az egész világ.
2. Eszméleten első csudája a Nagy Kő volt. Ez a kő lejtős udvarunkról szolgált küszöbnek a favázas tornácra. Ide totyogtam ki tapogatózó, bátortalan, első lépteimmel és büszke diadallal álltam meg rajta, mint egy hatalmas sziklán. Az eső-mosta görgeteg-kő szabálytalan körvonalaiból rém-pofák profiljait olvastam ki; alattam araszos mélység meredezett és én a peremen megállva biztatgattam magam:
- Hoppla! Hoppla!
Itt kacérkodott velem először az élet édes veszedelme. Hívott a mélység és én nem bírtam ellenállni. Behúnyt szemmel leugrottam, aztán bezúzott orral, bömbölve elvágódtam. Atyám kiszaladt a házból, ölébe kapott, kötényével letörölte arcomat, aztán haragosan kiáltotta:
- Csúnya kő, megütötted a fiacskámat! No várj! Ezért kikapsz!
Rajongva bámultam, mit csinál anyám. Lehajolt és a tenyerével kegyetlenül elverte a Nagy Követ.
- Nesze, nesze! Dá! Dá!
És a Nagy Kő tűrte, mint egy gyáva megjuhászodott fenevad. Nyálas, véres arcom kajánul elmosolyodott. Úgy kell neki!
És többé nem féltem a Nagy Kőtől.
3. Aztán még két félelmes titok riasztgatott a ház körül: a pinceajtó és a pallás lajtorjája. A pince a tornácra nyílt és ajtaja mindig ki volt tárva. A kitaposott, nyirkos, penészes gerenda-grádicsok a sötétségbe vezetek, amelyből dohos hideg szállt föl. Sétáimban mindig aggodalmasan messziről elkerültem ezt a veszedelmet, amely fekete szájával fenyegetően tátongott rám. Nyáron ott hűsültek a levágásra ítélt görögdinnyék, a forralt tej ott növesztette vastagra sárgás bőrét, pállott szagú szalmacsutakokban ott voltak a savanyúvizek, ott állottak sorjában a csapravert boroshordók, a garádicson folyton ott volt a göröngyösre csöpögtetett faggyúgyertya, amelyet lépten-nyomon meg kellett gyujtani, mert az apám kocsmáros volt és a vendég minden félliter bort egyenest a csap alól kívánt. Sohase szünt meg a jövés-menés a pincegádorban és én messziről borzongó áhítattal néztem a vakmerő búvárokat, akik a titokzatos mélységbe oly gondtalan sietséggel ereszkedtek alá.
A lajtorja ott állott a ház legvégén és elérhetetlen magasságba vitt az útja. Vakmerő, elképzelhetetlen gondolat volt számomra, hogy ott a magasban, az emberek dimenzióján túl is van valami, ott előlről kezdődik valami: egy ajtó, amely a padlás rejtelmes világába vezet. Négykézláb ereszkedve próbáltam mászni fölfelé, de a második lépcsőfoknál megszeppenve, szédülten ereszkedtem vissza.
A szomszédék fia, aki három évvel idősebb volt nálam, erejét, bátorságát fitogtatva fölszaladt a lajtorján és amint megállott a pallás ajtajában, úgy néztem rá lentről, mint egy angyalra, aki most készül, hogy az égbe ugorjék. Azt hiszem, akkor gyullasztotta ki bennem az irígység először a magasbatörés vágyát. Ott állott a fiú a pallás ajtajában, előrehajolt, táncolt, féllábra állt, aztán lovagolva ráült a karfára és pompás siklással lecsúszott hozzám. Istenem, micsoda magasztos gyönyörök lehetőségei vannak a földön és én el vagyok zárva tőlük!
4. De ott volt örömeim tanyája is, ma úgy mondanám, hogy: a Riviera. Ez a ház előtt volt, künn az utcán, ahol a száz éves fal alapzata omladozott. Három kincs volt ott kifogyhatatlan mennyiségben: tégla, homok és kavics. Nővéremmel boltosdit játszottam; a téglapor volt a paprika, a homok a só, a kavics a pénz. Nagyszerű, kifogyhatatlan mulatságú játék volt ez. Én voltam a boltos, a nővérem a vevő. Odatopogott hozzám és szaporán mondta:
- Jónapot kívánok! Kérek egy krajcárért paprikát!
- Tessék, kérem szépen! - mondtam én és átadtam a téglaporból egy csipetnyit.
Nővérem keveselte, alkudoztunk, aztán elment és visszajött sóért. Aztán megint paprika következett, megint só, - a végtelenségig. Több volt ez, mint játék; maga a komoly élet volt ez, amely lekötötte figyelmünket és megszüntette az időt számunkra. Nem emlékszem, hogy a külső élet valaha is benyomulhatott volna zárt világunkba és ha eljött az ebéd, vagy vacsora ideje, erőszakkal kellett bennünket kiszakítani abból.
Persze most már tudom, hogy a világ akkor sem állott csupa nyári verőfényből; voltak zivatarok, ősi esők, téli havazások, amelyek a szobába kergettek bennünket az eresz alól. De emlékeim ragyogásában elenyésznek ezek a hézagok, mint a spektrum fényhasábjában a fekete vonalak. Jól ment a bolt, bőséges keletje volt paprikának, sónak, halomba gyűlt előttem a kavics-pénz, - ebből a korból csak a mozdulatlan boldogságnak ez a képe maradt meg az emlékezetemben. Mint egy odarögzített fényfolt.
5. Egészben alig voltam más, csak egy örökké éhes gyomor és egy örökké új izgalmakra vágyó ízlőszerv. Ami a kezemügyébe akadt, mindent a szájamba vettem, megkóstoltam. Ez volt az egyetemes nagy vizsga, amelyen az egész külvilágnak át kellett esnie, míg hozzám férkőzhetett. Eldorádó, amelyben a házak sonkából vannak, a sövénykerítések pedig kolbászból, nem fantasztikum, hanem a legjózanabb gyermekkori posztulátum.
Fatornyos hazámba akkor még nem jutottak el a nagyszerű cukorka-ipar gyári termékei és a változatos déligyümölcsök. Csokoládéval először Nagyváradon, tíz éves koromban találkoztam. Elszörnyedtem, amikor a csúnya barna masszát a számba akarták disputálni és émelyítő szagától megborzongott a hátam.
Ha krajcárt kaptam ajándékba, annak egyszerű és másíthatatlanul kimért volt az útja. A szomszédban volt a bolt, fölmásztam a három kőlépcső-fokon, kezemben a krajcárt szorongatva némán, nyitva felejtett szájjal megállottam a zavaros szagú félhomályban. A boltos, nyurga ember, kétrétbe görnyedve kuporgott egy liszteszsákon és egy nagy héber könyv elé hajolva elmerülten csavargatta hosszú pajeszát. Megvártam, amíg észrevett és megkérdezte tőlem, hogy mit akarok. Kinyitott tenyeremen megmutattam a krajcárt és szorongó izgalommal feleltem:
- Fütülő...
Lassan, komoly méltósággal fölállott, a polcról levette az üvegtartót, kiszedett belőle egy cukorkasípot és a számba dugta. Kipróbáltam, hogy jó-e. Jó volt. Szólott. Köszönés nélkül teljes erőmből fütyülve menekültem el zsákmányommal.
Nem tudom, kinek a találmánya ez a piros árpacukorból öntött sípocska, de valószínűleg nem gondolt rá, hogy a találmánya micsoda tragikus ízű játékkal ajándékozta meg a gyerekeket. Nagyszerűen szól a síp és amíg elmerült művészlélekkel gyönyörködöm a levegőt hasogató éles hangban, olvad a cukor a számban és a ragacsos piros lé az államra csurdogál. Fáradhatatlanul fúvom és az egyvonalú hangra képzeletem változatos dallamokat rajzol, de egyre vékonyabb lesz a síp. Olykor már gyanusan hördül is, mint az énekes madár, amit szíven szúrtak; aztán eljön a valóságos pillanat - a moment psychologique -, amikor választani kell: vagy a síp, vagy a cukor. Vagy a Művészet, vagy az Élet. Tragikus sötét pillanat, amikor a kecses kis hangszer a szájban alaktalan cukor-forgáccsá roppan össze. Hiába szopogattam kemény daccal, a szomorú megalkuvás elkeserítette a cukor ízét.
6. Hihetetlen, mi minden meg nem éltem akkorban.
Házunk előtt volt a piac-tér, annak elvadult gyöpében kikeresgéltük a gyűszűvirág gyümölcsét, Pici, kerek, lapos korong volt, bombócnak hívtuk. Ízetlen volt és fűszagú. De azért eszegettük. Tisztán az alakja miatt.
A patikus háza előtt volt egy különös akácfa, amelyen hosszú, kardalakú hüvelyek teremtek. Mi szorgalmasan rájártunk, szentjánoskenyérnek híttuk. A hüvelyekben sárga mézga volt, ezt kinyalogattuk. Büdös volt, de édes.
Az árok-partokon a sóskát legelgettük. Volt ott egy lándzsa-alakú fű, amely csúnyán becsapta kezdő hiszékenységemet. Keserű volt és amint beleharaptam, sűrű fehér tej buggyant ki belőle. Nyáron a hátsó kertben murkot és retket loptunk és azon sárosan ettük meg. Télen pedig az idősebbek megtanítottak rá, hogy hogyan kell a földből kivájkálni a csicsókát. Fekete, krumpliformájú gumó, majdnem kristályosan átlátszóvá fagyva; vizes híg ízében egy kis cukor sejdült. Eljártunk a temető sövényéhez is kökény- és csipkebogyót szedni. Különösen a csipkebogyó tragikus gyönyörűség volt; szőrös bolyha szájpadlásomat véresre szurkálta.
Most ráemlékezve megállapíthatom, hogy mindez új ízeknek, új gyönyörűségeknek nyughatatlan keresgélése volt. Vaktában kóstolgatva kerestünk, de kielégülést sohase találtunk. Óh, nem ilyen ízekre, nem ilyen gyönyörűségekre vágytunk mi homályos sejtelmünkkel! Elmosolyodom arra gondolván, hogy mi lett volna, ha valami tündér odateregette volna elénk azokat a változatos szenzációkat, amelyek a városi gyerekeket a kirakatokból és a kofák sátraiból lépten-nyomon nyugtalanítják.
7. A nagy-szoba egyik fala nedves volt. A salétromos sötét folt az új festésen is mindig átütközött. Rájöttem, hogy ez a folt a Fekete-hegy árnyképe. És minél tovább néztem, annál tökéletesebb volt a hasonlatosság. A salétrom fehér foltjaiban megtaláltam a kis meszelt borházakat, a tetején pedig ráismertem a vén fák bozontos körvonalára és a meredeken szakadékos sziklákra is.
Most már világosan látom, hogy valami előző létben otthagyott szépség emlékét hoztam magammal és azt kerestem folyton szabálytalan foltokban és egymásba kuszált vonalak görbületeiben. A házunk előtt a piac-téren, a mélyebb részen libaúsztató pocsolyába gyűlt az esővíz. Emlékszem, ennek a partján üldögélve milyen elmerülten kavargattam a vizet kis pálcikámmal. Amint az iszap fölgomolygott, felhők viharzó játékát nézegettem benne. Itt-ott az ég kékje is visszatükröződött egy darabkán és ha a vizipók fehér barázdát húzva elfutott a víz-színen, az volt a villám cikázása. Aztán azok a kis felhők engedelmesen formálódtak képzeletem szörny-alakjaivá, dulakodtak, letiporták, fölfalták egymást. Izgalmas színjáték volt.
A nagy-szobában két kép is lógott a falon, két olajnyomat. Az egyiken az ifjú vadász feleségétől búcsúzva gúnyosan kineveti az öreg vadászt, akivel együtt indul a vadászatra. A másik képen az ifjú zsákmány nélkül, üres kézzel tért meg, szomorúan ül az asztal mellett, a felesége hiába unszolja, hozzá se nyúl az ételhez; az öreg vadász pedig diadalmasan lengeti feléje zsákmányát: két fácán-madarat. Szó sincs róla, sokáig elnézgettem ezt a két művészi alkotást is, átfürkésztem legapróbb részleteit is; de minél tovább néztem, annál üresebben hagyta a lelkemet. A mozdulata mozdulatlan volt, az élete élettelen. Elvásott tőle a kedvem, mint a kökénytől és a fagyott almáktól, amelyeket télen majszolgattam. Sokkal több művészetet találtam ezután is a fölkavart pocsolya iszap-felhőiben és a meszelt fal kúsza repedéseiben.
De igazi mámoros összeölelkezésem a Művészettel akkor volt, amikor először kaparintottam meg egy darab krétát és a deszkapalánkokra rajzolni kezdtem vele. Sisakos, csupasz lábszárú görög vitézeket rajzolgattam, amint nővérem olvasókönyvében láttam őket. Különösen a sisak tarajáról leomló strucc-tollat rajzoltam nagy gyönyörűséggel. Igen, mert a toll ellenőrizhetetlen habos körvonalai korlátlan szabadságot hagytak alkotó szeszélyem számára.
8. Házunk előtt domború töltésen húzódott el az országút. Gyér, de változatos volt az élet rajta. Ha ma visszanézek, az idő-hézagok elenyésztével a szenzációk szakadatlan sorozatának látom.
Naponta itt lépdelt végig a kisbíró dobjával. Helyenkint megállott, hosszan pörgette a dobját, aztán kebeléből előszedte a hirdetményét és kiabáló hangon fölolvasta:
- Ezennel közhírré tétetik...
Mi gyerekek körülvettük, az egész falun elkísértük és folyton epekedve reménykedtem, hogy egyszer majd csak odaszól hozzám:
- No most dobolj te egy kicsit!
De sohse mondta.
Ott, ahol az országút az árkot ívelte át, a kis kőhíd peremén a «lingár»-ok tanyáztak. Ezek rongyos napszámosok voltak, akik azt lesték, hogy alkalmi munkára szólítsák őket. Száraz pipájukat szívogatták, köpködtek és a lacikonyha süstörgő hurkáinak illatát szagolgatták.
Néha erre robogott el a Perényi báró hintaja a két kis tarka lóval. Mi gyerekek utánairamodtunk és fulladozva maradtunk le a nagytemplom tájékán.
Erre húztak el az ekhós vásáros szekerek, a drótosok, üvegesek, a stájerországi böllérek és káposztagyalulók zergeszakállas zöld kalapjukban, szájukban gumiszáron himbálózó fehér porcellánpipával.
De néha hirtelen vész-sikoltás dermesztette meg a falut:
- Veszett kutya!
Anyák sikítozva szaladtak ki a ház elébe és hónuk alatt cipelték be a gyerekeket a szobába és az emberek furkósbottal állottak az útszélre. Ilyenkor remegve bujtunk meg az ablak mögött és egy pillanatra láthattuk is a fenevadat, amint behúzott farkkal, nyálazva, előreszegzett fejjel rohant esztelen dühe után.
Az országút másik rémsége a báróék bikája volt. Ő - különösen tavasszal - a hazatérő gulyától elszakadva egyedül nyargalt hazafelé. Fekete homlokából kilángolt a szeme, tömzsi szarvával bele-beletúrt a porba, félelmesen dörmögött és habos nyála libegve szálldozott a szája szélén. A báróék bikája a világ legerősebb állatja volt.
De még ennél is nagyobb rémségünk volt Fedor, az őrült. Ő a hegyek között lakott egy kis orosz faluban, de havonta egyszer «rájött». Bojtorjánnal, szalmával, falombbal teleaggatva céltalanul nyargalt és értelmetlen orosz imádságokat kiáltozott. Néha kimerülten összerogyott és tajtékzó szájjal rángatózott a földön. Mi gyerekek megrettenve, elszörnyedt önkínzó kiváncsisággal álltuk körül messziről. Én különösen kigömbölyödött száját bámultam, amelyből ki-kibuggyant a fehérbab. Olyan volt, mintha egy tojást tartott volna a szájában.
Oh, de volt egy naponta megújuló, várvavárt gyönyörűsége is az országútnak. Alkonyatkor porfelhő kerekedett a faluvégen, csilingelés, csaholás, bégetés és apró kemény lábak tompa dübörgése hallatszott. A szomszédunk juhnyája jött haza a fejésre. Én és nővérem a konyhából előszedtük a kis porcellánbögrét és átmentünk a szomszédék pajtájába. Türelmesen, némán megálltunk a forrón gőzölgő, fűillatú juhok között és vártuk, amíg a juhász meg nem szólított bennünket:
- No gyertek ide pulyák!
Bögréinket megfejte habos tejjel; ezt az ízt, zamatot az otthoni tejben sohse tudtuk volna megtalálni. A juhász magas ember volt, hosszú haja kétoldalt a vállára göndörödött, bajusza keményre kenve hegyesen csavarodott, kék szeme komoly volt, de szelíd. Péter bácsinak hívták. A világ legerősebb, leggazdagabb és legjóságosabb embere ő volt a szemünkben. Ha az Istenre gondoltam, nagyon sokáig ilyennek láttam.
9. Emlékszem. Reggel a ház előtt állottam a kapuban. Előző este valami nagyon nagy dolog történt. Engem álmomból ébresztettek föl vele. Apám megjött Nagyváradról és ajándékba egy kis hegedűt hozott nekem. Valóságos kis hegedű volt, spárga-húrokkal, a fejében ott voltak a kis fekete fülek is, amelyeket csavargatni lehetett és ha a vonóval végighúztam rajta, még szólott is. Eszeveszett, szívet szakajtó öröm volt.
Alig vártam, hogy megvirradjon, korán reggel kiállottam a kapuba és elmerülten muzsikáltam. Egyáltalán nem éreztem a kezdet nehézségeit, elsőre el tudtam játszani mindent, ami csak a szívemben mocorgott. Nagyon meg voltam elégedve a művészetemmel.
Május elseje volt. Néhány ház elébe az éjszaka odaplántálták a máj-fát, amelynek ormáról bokréták virítottak, pántlikák, tarka kendők röpködtek. A cigánybanda házról házra járva a Rákóczi-indulóval ébresztette a lakosságot. Ahogy a házunk előtt elmentek, az egyik cigány vigyorogva mutatott rám:
- No nézzétek a purgyét, hogy muzsikál!
A másik odakiáltott hozzám:
- Hé! Beállhatnál a bandába prímásnak!
- Szívesen! - feleltem én komolyan és mentem is velük.
A szomszédék udvarába fordultunk, megállottunk a pitvarban, én az élen voltam és rázendítettük. Csodálatos volt! Cincogott a hegedű, brümmögött a nagybőgő, pengett a cimbalom, feleselt a brácsa és ez a tömérdek hang mind az én kis hegedűmből szállt ki. A Rákóczi-mars tüzes ritmusa fölkapott, mint a forgószél, anyagtalan magasságba emelt, a pici hegedűn szilajan táncolt magától a vonó és a szívem hangosan dobolta az ütemet: Ram-tata-ram-tata-ram-tam-tam...
Muzsikálás után a cigányok engem küldtek be a házba a tálcával. Mindenütt megbecsültek, szalonnát, kolbászt, kalácsot, süteményt, almát, sőt pénzt is bőven juttattak. De ez már nem érdekelt, közömbösen hoztam vissza a tálcát. Csak azt vártam, hogy újra kezdjük a muzsikálást és megmámorosodhassam művészetem korlátlan kifejező erejétől.
Már nem emlékszem, meddig tartott ez az illuzióm és mikor ébredtem először a keserves valóságra, hogy az én erőtlen kis hangszerem mögött más, erősebb instrumentumok hangjai szólnak. De azt hiszem, mikor először erre ébredtem, akkor öregedtem meg.
1. Magam is megrettentem a vakmerőségtől, amellyel hazulról elcsatangoltam. Meztélláb, vonszolós lépteimmel az országút porát kavargattam, a gomolygó felhők körülvettek, fölibém kerekedtek, a talpam alá gömbölyödtek, felhők alatt, felhőkben, felhők fölött libegtem, idő és tér elől gonddal eltakartak.
Ott állottam meg a Felvégen, ahol az országút a szőlőhegyek tövében a Tisza felé elkanyarodik. Ott aztán a falu felé tartva szembe jött vélem egy ember; olyan meseszerű, olyan sohselátott, hogy nyitva felejtődött tőle a szájam. Hegyes süvege apró csöngökkel volt teletűzdelve, hóna alatt duda pöffeteg zsákját szorongatta, a szájából a sokbillentyüs síp fityegett, a hátán nagydob volt, amelynek verője az egyik könyökéhez volt kötözve, a jobb-lába sarkához zsinór volt erősítve, amellyel a dob tetején lévő cintányért lehetett rángatni.
Tétovázás nélkül, megbűvölten szegődtem a nyomába. Ő tudomást se vett rólam, csak ment tovább a falu felé, mintha valami kóbor kis kutya lettem volna. De én ezzel nem törődtem, mentem a nyomában és hűséges kutya-szemmel bámultam a tömérdek csudát, amit magán cipelt. aztán az orosz-templom előtt, ahol széles térségbe torkollik az országút, megállott és megszólalt a csuda.
Karjával ritmikusan szorongatta a duda zsákját, a sípból vékony és vastag hangok göndörödtek ki, mint a kunkorgós pántlikák, fejét szaporán rázogatva csilingeltek az apró csengettyük, könyökét, mint röpülni tanuló madár a szárnyát billegetve puffogott a nagydob és zsinóros lábával hátra rugdalva csörömpölve csattant össze a két cintányér. És ez a sok nyekergő, visító, brümmögő, csilingelő, puffogó, csinnadrattázó hang egy közös hang-förgetegbe keveredve szétrobbant mindenfelé, fölverte az egész falut, a kutyák lihegve rohantak ki, vonyítva összemarakodtak, a gyerekek visítozva, ujjongva száguldottak mindenfelől, a népek a kiskapukba állottak ki.
A rajongó bámulat és a nagyszerű zene magasztosító áhítata egyszerre úrrá lett rajtam. Őrjöngő táncba kezdtem, hogy könnyítsek túláradó lelkemen. Nem volt ez valami változatos vonalú tánc, mindössze abból állott, hogy váltogatva egy-egy lábamat és karomat magasba lendítve nagyot ugrottam. Most már a Mester is észrevett és a sípja mögül kurtán, de jóindulattal odapöfögte felém a bíztatást:
- Bráv!... Tanci!... Tanci!...
Ez szinte fájt. Mintha bizony az én őszinte extázisomnak biztatásra lett volna szüksége! Tovább mentünk a piac felé, a Mester zenélve, én pedig táncolva. Ma is emlékszem, hogy tánc közben, mint alélt el egyszerre talpam alatt a nehézkedési erő. Egyike lettem a hangpántlikáknak, amelyek a Mester csuda-szerszámából kiáradtak, súlytalanul lengedeztem a szellő hajladozó hátán lovagolva. Arra vágytan, hogy bárha örökre így tartana ez: örökre szólna a varázsló muzsika és az én életem csak ennyi volna, ujjongó, mámoros kábulattal szökdelve kitáncolni a lüktető ütemeket!
Hátulgombolós kurta nadrág volt rajtam, az ingem hátul szabályosan lompos farkban állott ki belőle; egyéb öltözékem mindössze a posztóvégből készült hózentráger volt. Sárgás bőrömet barnára sütötte a nap, fekete hajam a szemembe hullott. Amint most látom magam, bátran beillhettem volna világjáró kis savoyard-nak. A Mester szeméből kiéreztem, hogy ő hajlandó is magával vinni. Ő zenélve, én táncolva - így fogjuk bejárni az egész világot.
Kiértünk a piacra. Apám és anyám a tornác karfájára könyökölve nézte a spektákulumot. A többit már az ő elbeszélésükből tudom. Apám szívbajos volt, folyton közeli halálán tünődött és amint az út közepén azt a porlepte, verejtékező, ugrándozó koldusgyereket elnézte, szomorú merengéssel szólott anyámnak:
- Istenem! Ha meghalok, tán a mi fiúnk is ilyen sorsra jut majd!
Anyám meghatottságában kikapott a köténye zsebéből egy ezüst húszast és az országútra szaladt, hogy a koldusgyerek markába nyomja. Aztán - erre már megint magam is emlékezhettem, - fölkapott, becipelt a házba és míg elől az arcomra az anyai szeretetet csókolgatta, hátul, az ingem csücskének tövére a szülői fegyelem fenyítékét pacskolgatta. De én e pillanatban nem éreztem sem az anyai csókot, sem az anyai ütleget. Keserves szemmel csak azt éreztem, hogy egy gyönyörű életpálya ívéről szakítottak le örökre.
2. Az is nagy szenzáció volt, amikor először medvetáncoltatót láttam. Ép az udvar hátsó részében játszadoztunk, amikor idegennyelvű kornyikálás, brümmögés, csörgős dob csörömpölése és a kutyák dühös vonyítása kicsalt bennünket az utcára.
Maga a medve egyáltalán nem imponált. Ez nem Medve-bátya volt, a rengeteg félelmetes humoristája, hanem egy keshedt, rőttes bundájú sovány, nyiszlett állat, nedves orrába akasztott lánccal, tajtékosan nyáladzó szájjal és amint kétlábon tipegett, betegesen vinnyogott és panaszosan dörmögött hozzá.
De az embere! Az egy sötét arcú, hollófekete hajú erdei cigány volt, durva halina-ruhában, bozontos gubában, magas báránybőr süveggel, amely alól hosszú haja úgy csavarodott ki, mint egy kigyócsalád. Szeme fehérje fenyegetően villogott, hangja rekedten kurjogott és szörnyű husángjával kegyetlenül döfködte, püfölte a girhes sovány állatot. Ez igen! Ez már inkább hasonlított azokhoz az erdei rémekhez, amelyekkel képzeletünk népesítette volt be a távolban sötétlő Rengeteget.
3. Azt hiszem, városi és falusi gyerek között mégiscsak az a leglényegesebb különbség, hogy falun nincs állatkert, menazséria. Városi gyerek a meséiben szokott csalódni, falusi gyerek a valóságaiban.
Emlékszem, egyszer az unokatestvérem, Tóni, lelkendezve szaladt el hozzánk az Al-végről. Lihegve mesélte, hogy a házuk előtt döglött farkas van. Egy salánki ember lőtte az ilonoki erdőben, szekérre rakta, behozta, most itt van.
Nővéremmel azonnal abbahagytam a játékot; mentünk az Al-végre farkas-nézni. Már akkor sokmindent tudtam a farkasról. Sokszor hallottam Piroskával esett nevezetes történetét, mint nyelte le a nagymamáját és mint feküdt be helyette az ágyba. A fogam vacogott izgalmamban, hogy most végre meg fogom látni a valóságban. Loholva futottunk és útközben nagyot nyelve, tikkadtan kérdeztem Tónitól:
- És nagy?
- Hát persze! - felelte Tóni és loholt tovább.
Odaértünk. A házuk előtt térség volt, amelyen a szekeresek szoktak kifogni etetésre. Most csak egy szekér állott ott. A gazdája nem volt ott; a kocsmába ment egy ital borra. A farkas a saroglyában hevert négy lábával mereven elnyújtózva. Orrából csöppenként hullott a vér. Majdnem sírva kérdeztem:
- Ez az?
- Hát persze! - felelte Tóni.
Jóval kisebb volt, mint a mi Bundás kutyánk. A hasa horpadt volt, a szeme fátyolos. A nyelve feketén lógott ki szája szegletéből. Hiába próbáltam jóindulatommal áltatni a szememet; be kellett látnom, hogy ez a hitvány kis állat ugyan sohse birta volna egy darabban lenyelni Piroska nagymamáját. Keserű fájdalmat éreztem; jobb lett volna nekem ezzel a farkassal sohse találkoznom.
Tóni suttyomban belemarkolt az állat foszladozó nyári bundájába és egy csomó szőrt kitépett belőle. Azt mondta, hogy már régóta gyüjtöget egy lapdára való tehénszőrt. Ezt most belekeveri majd; attól olyan ugrós lesz, hogy csuda.
4. De volt nekem ennél siralmasabb csalódásom is.
Egy napon híre érkezett, hogy a miniszter jön le a Perényi báróék látogatására. Ez a miniszter Trefort Ágost volt. Ünnepélyes fogadtatást rendeztek neki; a kisdedóvóban az én Gizi húgomat jelölték ki, hogy a vasútnál verssel és virág-bokrétával köszöntse.
Anyám új ruhát varratott neki. Szép fehér ruhát, átalvetős széles nemzetszín pántlikával, keményre vasalt cakkos bugyogóval. Készülődés közben bőven megbeszéltük, hogy milyen lehet a miniszter. Abban megállapodtunk, hogy a legnagyobb úr a király, utána jön a miniszter, utána a báró. Csak azon tanakodtunk, hogy vajon koronát visel-e ő is. Én úgy véltem, hogy okvetlenül visel; csakhogy a király koronája gyémántból van, a miniszteré pedig csak aranyból. A húgom, mint mindig, vakon hitt nekem.
Elkövetkezett a nagy nap. Mi gyerekek szagos szappannal kimosdatva, símára fésülve, ünnepi ruhánkba öltöztetve hosszú sorban mentünk ki az állomásra. Színes papírból ragasztott zászlócskát tartottunk kezünkben; az igazgató-néni előre megtanított bennünket, hogy majd adott jelre hogyan lengessünk azzal a Miniszter felé. Húgom pedig a nagy virágbokrétát cipelte, amit anyám vagdosott neki a hátsó kertben verbénából, violából, mályvából, muskátliból. Egész bokornyi virág volt; a húgom alig látszott ki mögüle.
Perényi báró ezúttal nem a nyitott bricskába fogott két kis tarka lóval jött ki az állomásra, hanem üveges hintóval, két nagy csontos pej paripával. Ilyen üveges hintót sohse láttunk azelőtt; ujjongó csudálkozással adtuk tovább egymásnak:
- Ablak van a kocsin!
Besüstörgött a gőzös Újlak felől; a megyei és városi urak éljeneztek, mi gyerekek kivörösödött arccal visítoztunk, a cigánybanda a Rákóczi-indulót cincogta és az igazgató-néni izgatottan tolta elő a húgomat. Két ember állott előtte. Egy alacsony öreg, fehér szakállal, kopasz fején kerek fekete selyemsapkával, fekete lüszter-kabátban, sötétszürke nadrágban. Mellette hódító szép, magas, karcsú férfi állott és két sárga bőröndöt tartott keztyűs kezében. Aranyzsinóros, testhezálló bíbor-szín ruhája volt, sárga csizmája aranysarkantyúval, oldalán arany-tarsoly, arany kard, a fején magas tollbokrétás csákó. És e tömérdek díszessége közt a legszebb dísze szőke bajsza volt, amely gyűrűkbe kunkorítva olyan volt, mint egy arany lánc. Húgom elmotyogta a kis verset halkan, de hiba nélkül, aztán átnyújtotta a bokrétát a csákós embernek. Az igazgató-néni fanyarul mosolyogva kapta el a karját.
- Ne oda, gyermekem!... Ide!...
Húgom elszántan fogta két-kézre a bokrétáját és kipirosodott daccal mondta:
- Nem adom annak az öreg zsidónak! A miniszternek hoztam!
A fehérszakállas öreg nevetve levegőbe kapta, megcsókolta, mindenki nevetett a háta mögött, még az igazgató-néni is nevetett és csak titokban csípet egyet a húgom karján. Egyelőre nem is lett semmi baj se belőle. Csak amikor hazaértünk, akkor támadt az anyám elkeseredve a húgomra:
- Hogy engem az Isten ilyen buta kölyökkel vert meg!
Szegény húgom panasz nélkül tűrte; bemenekült a hátsó szobába és a divány sarkába kuporodott. Utána surrantam, mellé kuporogtam, egy szót se szóltunk, mégis megértettük egymást. Átéreztem vele együtt az elszenvedett igazságtalanságot. Valami keserű sejtelem megmutogatta nekünk e gyászos pillanatban a ránk váró fonák világot, a felnőttek megmagyarázhatatlan suta világát, amelyben a megroggyant fakó öregek a miniszterek és a tündöklő daliák a szolgák.
5. Komédiások gyakran húztak át a falunkon. Magas oldalú szekérben utaztak; két girhes ló húzta a szekeret, hátul pedig a saroglyához kötözve törpe lovacska poroszkált. Trombitálva, dobolva mentek végig a főutcán, a piac-téren deszkával bepallózták a szekér tetejét és azon mutatták be akrobata-kunsztjaikat. A törpe ló pedig apró patájával verte ki, hogy hány éves és ha megkérdezték tőle, hogy szereti-e a zabot, a bozontos fejével igent bólogatott rá.
De igazi cirkusz csak egyszer járt nálunk emlékezetem szerint. Ez már három kerekes házikóval érkezett, amelyben lakni is lehetett és amelynek görbe bádog-kéménye bodorul füstölgött. A piac-téren vertek tanyát, kúpos tetejű, kerek ponyvasátort állítottak föl és délután már cifra ruhában, sallangos lovakon lovagolva, trombita- és dobszóval járták be a várost.
Az udvarunk mélyén, az istálló mellett volt egy üres vályogházikó. A cirkusz igazgatója a családjával odaköltözött. Ez nagy változás volt életünkben; az igazgató felesége nyitott bográcson főzött a ház előtt, vagy pedig díszes ruhákat és cifra lószerszámokat foltozgatott, mi bámész gyerekek folyton körülötte őgyelegtünk.
Az igazgatónak fia is volt, «Sarl»-nak szólították, velem egyidős lehetett, azzal első pillanatban összebarátkoztam. Vézna testű, szeplős arcú fiú volt, nagy, kusza, vöröses hajjal. Csak egynehány magyar szót tudott, de úgy emlékszem, hogy ez társalgásunkban nem okozott különösebb nehézséget. Naphosszant nagyszerűen eljátszadoztunk. Különösen volt egy játéka, amilyet azelőtt sohse láttam. Ez egy szabályos kis hordó volt, vízzel megtöltve, jól bedugaszolva és a pereméhez egy kis bőr-nyelv volt erősítve. Ezt a bőr-nyelvet a foga közé vette és a kis hordót így emelgette. Ő könnyen csinálta, nagy gyakorlata volt benne, de amikor én megpróbáltam, a fogam majd beletörött. Sokat hempergőztünk, futottunk versenyt, birkóztunk, de mindig magamat éreztem erősebbnek, olyan satnya, madártestű volt szegény.
Volt az udvarunkon egy körtefa, annak egyik kiugró ágán himbálózott egy gyönyörű körte, amely egyik oldalán már kívánatosan sárgult. Szemet vetettem rá és egy darab fával próbáltam lehajigálni az ágról. Valamennyi dobásomat elvétettem, akkor aztán Sarl vette célba egy kővel és mindjárt elsőre eltalálta. A gyönyörű körte nagyot cuppanva zuhant le a földre. Diadalmasan fölemelte, már-már bele is harapott, de én haragosan utána kaptam:
- Add ide! Az az enyim!
Ő két kezével magához ölelte a körtét és motyogott valamit a maga nyelvén. Elkeseredetten kiáltottam rá:
- Add ide! A fa a miénk! Meg az udvar is! Meg a ház is! Meg minden!
Hiszen nekem eltökélt szándékom volt, hogy megosztom véle, csak ahoz ragaszkodtam, hogy ismerje el az elsőbbségemet. Ismerje el, hogy enyém a fa, enyém a körte, - csak ennyit akartam. De nem volt rá mód, hogy ezt megértessem véle. Haragomban belemarkoltam bozontos hajába. De erre ő hihetetlen méregbe jött. Vékony arca kipirosodott, szeplői úgy sziporkáztak, mint a tűz-szikrák. Belém rugott, hogy hátra estem, akkor aztán rám vetette magát. Rettenetes verekedés kezdődött volna, a húgom visítozva botorkált körülöttünk, de szerencsére az igazgató felesége még idején odafutott hozzánk és szétválasztott bennünket. Jól el is nadrágolta a fiát, ami nyomban ki is békített vele. Neki adtam a körtét, aztán tovább játszottunk harag nélkül.
Este elmentünk az előadásra. A lépcsőzetes, körbefutó padok első sorában kaptunk helyet; előttünk márcsak a kerek porond, ájulásba hajszoló, őrjítő szenzációk tündéri tisztása volt. Mindaz, amit itt láttam volt, a kígyóember képtelen csavarodásai, az erőművész mosolygós hőstettei, a lovarnő lebegései és főként a bohóc csattanó pofonjai és puffanós zuhanásai valami zagyva tarkaságba kavarodtak össze. De mulhatatlan fénnyel edződött az emlékezetembe egy mutatvány.
Maga az igazgató jött ki; alig birtam ráismerni. Testhez álló trikóban volt; nappal a civil-ruhában beesett arcú, foghíjjas, keszeg ember volt, de itt roppant izmú óriásnak látszott. Egy vászonkoffert hozott magával, azt letette a porondra, kinyitotta és egy kis rózsaszínű angyal ugrott ki belőle, mintha valami rugó röpítette volna ki.
Sarl volt.
Ma is úgy érzem hogy ennyi szépség és báj csak az angyalok felhővarából szállhatott alá. Arany-fényű haja göndören röpködött a feje körül, a szeplői egyáltalán nem látszottak, ragyogóan fehér volt az arca, két oldalt gyöngéd rózsaszínű folttal, a szája pici volt és tulipiros. Csillogó arany-pikkelyekkel telehintett rózsaszínű trikó volt rajta. De a legjobban elbűvölt a kis fehér selyem-papucsa, amelyet piros pántlikák erősítettek a lábszárához. Most kisebbnek és teltebbnek látszott, mint nappal.
A kis hordót letette a földre, ő háttal állott hozzá, a két kezét egymásután lassan, lágyan az ajkához érintette, aztán könnyedén, mosolyogva el kezdett hátrafelé hajlani, mintha csont se lett volna a derekában, mikor a szája leért a hordóig, a foga közé kapta a bőr-nyelvet és ugyanolyan könnyedén, mosolyogva visszaegyenesedett a kis hordót a szájában tartva. Aztán az apja előrenyújtotta a karját, ő megmarkolta a két kezével, egyet lendülve fejjel lefelé megállott rajta és ő, aki az imént olyan lágyan hajladozott, most olyan merev volt, mintha egy darab kőből faragták volna ki. Az apja lassan, a karját kinyújtva emelte a magasba, ő egyenesen mint egy áldozati gyertya nyúlt feljebb-feljebb és közben összenéztek, egymásra mosolyogtak valami földöntúli, átszellemült büszke diadallal. Fejjel lefelé ragyogva pihent apja tenyerén; mindenki tapsolt és ő két kezét ismét mosolygó ajkához illesztve csókot hintett jobbra-balra. A torkom elszorult, a szívem vadul dobogott, a szememet ellepte a könny; a megdicsőülés apoteozisát azóta se láttam szebb allegóriában.
Másnap reggel nappali ruhájában várt rám megint konyhánk nyitott ajtaja előtt. Nem mert bejönni, megvárta, amíg megeszem a reggelimet és kimehetek kozzá játszani. De - csudák csudája - a szeplők ismét ott voltak az arcán.
6. Néha csudálkozva kérdem magamtól: voltak-e telek akkoriban?
Valahányszor visszanézek, gyermek-korom cikázó képei mindig nyári verőfényben ragyognak. Makacs unszolásra, kelletlenül húzódozva jelentkeznek téli emlékeim; de foguk rég kihullott, zordságukat nem érzem, oly fülledten enyhék, mint a színpad téli tájai. A szállongó hópihék és a csipkés jégcsapok csak ártalmatlan színpadi díszek bennök. Nagy áldása a távolságnak, hogy csak a fény üt át rajta; ami borongás, mind elenyészik benne.
Amint az első sűrű hó lehullott, az ünnep volt a számunkra. Nagyapám egy kétlovas szánba összeszedte az unokáit, tetejesen megtelt velük a fonott kas és körülsétáltatott bennünket a határban. A hóemberre is emlékszem, amit hét-számra mintáztunk; a hóvárakra, amelyeket a nagy csaták céljára építettünk; a várfalak mögött szorgalmasan gyüjtögettük a hó-bombákat, vízzel locsolgattuk, hogy jó keményre fagyjanak, egyszer egy török-magyar háborúban unokatestvérem, Fülöp úgy mellbe talált egy ilyen bombával, hogy napokig vért hánytam tőle. Aztán emlékszem a fagyott almákra, amelyek sisteregve ereszkedtek ki a bádog-kályha tetején; emlékszem a tollfosztó és kukoricahántó estékre, amelyeken sült-tököt, mézes főtt kukoricát eszegettünk és szépanyánk csudaszép meséit hallgattuk. Szépanyánkról azt mondták volt, hogy már száz éves is meg van az arca sima volt és fehér, mint a tej. Kék szeme azonban világtalanul nézett maga elé. Beregből való volt, furcsán beszélt magyarul; úgy mondta: regvel, estvel és a pénzre azt mondta: piez... Aztán emlékszem Nyiri Palira, az ácslegényre, akinek fakorcsolyája volt. Ez egy maga-faragta fatalp volt, amelynek aljába vékony vas-lemezt ékelt. Spárgával kötözte az egyik lábára és a keményre fagyott úton gyorsan siklott a másik, szabadon maradt lábával rugdosva magát előre. Mi gyerekek pedig lelkendezve próbáltunk versenyt futni véle.
De legszívesebben mégis a szánkózásokra emlékszem vissza. A nagytemplom tövében volt az árok; annak a jegére jártunk télen. A lecsiszolt keskeny jég-csíkok úgy ragyogtak a hóban, mint az acélpengék. Nekiszaladással csúsztunk végig és nagy diadal volt, ha a hóban egy arasznyival meg tudtuk nyújtani a pályát. De ezt a mulatságot otthon eltiltották, mert a csizmánk talpát koptatta. Lehúztuk hát a csizmát és meztélláb szánkóztunk. Emlékszem, amíg a sorunkra vártunk, folyton váltogatva kellett kapkodnunk a lábunkat, nehogy meztelen talpunk odafagyjon a hóhoz. Ez a tánc külön ráadás volt a mulatsághoz.
Ha most fütött lakásom ablakán kinézek a jeges aszfaltra, oly nehéz elhitetnem magammal, hogy az a meztélláb vígan csúszkáló fiú én voltam.
Furcsa.