Farsang (Krúdy Gyula)
szerző: Krúdy Gyula
A hóesés kering az ablakom előtt, messze, a városon kívül tán hófúvás van, a tél ünnepélyesen és lelkesen végzi tennivalóit, mintha a kalendáriumban mit sem tudnának a megváltozott földi viszonyokról ─ február a farsang hónapja, a tél tehát eleget tesz kötelességének, mintha jókedvű maszkák emelnék csipkés szoknyájukat az alkonyatban, és a vigalom piros lámpásai tündökölnének a Duna-parti Redut ablakaiból; Almaviva grófnak öltözik a borbély, százesztendős jövendőmondónak a fiatal tanuló, Eszmeralda cigányos szoknyáját ölti fel a szobaleány ─ de a grófnők és az előkelő gavallérok sem tartózkodnak a jelmez megválasztásától, amely egyéniségüknek leginkább megfelel; ah, Navarrai Margit két kézzel ette a pástétomot és X. kisasszony, az első négyes tagja a velencei úrnő ruhájában stílszerűség céljából mérget akart inni egy régi farsangi hajnalon... A hóesésbe nézek, és a farsang muzsikál fülembe, mint egy régi jelmezbál karzaton rejtegetett zenekara; tudományos kosztümkönyvek színes lapjairól lépkednek felém a farsangi figurák, az előkelő térdnadrágos, barettos nobilik, selyemruhás abbék és cifra harlequinek; de legelöl mégis a Wallenstein-féle zsoldoskatona állong vörös szakállával és strucctollas fövegében, aki egy régi álorcás bálon azt hazudta egy pásztornőnek, hogy Madridból jött, az éjszemű szenyórák és a fedett erkélyek városából. A bohó farsangok szívderítő figuráiból, az elképzelések és titkos álmok csodaszép alakjaiból egyedül ő maradott meg ez esztendő karneváljában, a vándorkatona, aki bozontos szakállal, botra támaszkodva, csukaszürke köpenyben, vér- és rozsdaszínű arccal, nehéz hadibakancsban, vaskereszttel a mellén jön, jön messzi Flandriából vagy egy szentoroszországi kolostorból, hol megsebesülten feküdt az oltár lépcsőjén, amely fölött igazgyöngyök ragyognak a Szűz koronájában. Egykor ─ ha már messze lesz tőlünk e háború ─ bizonyára a legelőkelőbb gavallérok választják majd farsangi jelmezül e vándorkatona vérfoltos ruháját, hisz a hölgyi szívek fennen dobognak a hősi figura láttára. És a nők ─ ha már lesz álorcás bál a Vigadóban ─ az ápolónők ruhájában üldögélnek a csillárok alatt, hisz e jelmez szépsége és ábrándossága vetélkedik Pompadour asszony legdrágább ruhájával. Most még a valóságos és véres élet ruházata a rongyos katonaköpenyeg, az aranyzsinórzat nélküli huszárnadrág és az ápolónői fehér ruha. Farsang van. De csak a katonák öltötték föl a történelem legszebb jelmezét ─ a polgárság, amely ilyenkor nagyon szerette a hősi vagy romantikus, történelmi és kalandos alakok színes ruházatát a testén (a napkirály vagy Medici Katalin már régen visszaadta ruháját a jelmezkölcsönzőnek, de még elmerengve gondolt a csodálatos álorcás bálra), a polgárság e farsangban szürkén, lehajtott fejjel, aggodalmasan figyeli ablakából az időjárást, a kavargó havat, a süvöltő szelet, az időjelző barátot házikójában vagy a légsúlymérőt a városháza udvarán: a tavalyi Negyedik Henrikek a máskor jóindulattal várt téli havazásban, amely szinte nélkülözhetetlen dísze volt a jelmezbálnak, amint pirosan feküdt a táncház ablakán, és csodálatos kastélytetőkké alakította a főváros házfedeleit, a téli havazásban szívünk véréből való katonák szenvedéseit, fázásait, nyomorúságait érzik. Hiába írja a hadiposta: "mindnyájan jól érezzük magunkat"... Itthon senkinek sincs kedve a kalendáriumi címképecskét észrevenni, amelyben a halak láthatók, és rongyos, vörösnadrágos zenészek vonják a nyirettyűt, magyarruhás férfiak, pergő derekú menyecskék, búbos kemence mellett szájtátó gyerek vagy szánkázó házaspár, amint egy szemhatárból kiemelkedő, barátságos falusi torony felé igyekszik csengős lovakon névnapra vagy keresztelőre: amilyen a régi magyar farsang volt, midőn még a költők felvirágozott lanttal sétáltak a Hatvani utcában, a bolondok csörgő sapkában, és tarka ruháját a bohóc hetekig viselhette. A kalendárium az ő képes utasításaival ─ amelyeket még Müller vagy Trattner Károly megbízásából készítettek a fametszők, és gyermekkori andalgások tapadtak a levelekhez, amelyeken a piros betű kötelezett a bő ebédelésre, a vidámságra, ünnepnapi csendességre és a délutáni vecsernye harangszó észrevevésére, amint az a csendes házak, sötét belvárosi udvarok, elhagyott utcák fölött megkondult, elszállt, áhítatos elgondolkozásra késztette a halkan emésztő polgárt, mesélgetésre az öregasszonyokat ─ míg másfelől a böjtös napok is elkövetkeztek, és hűséggel megtartattak: a kalendárium az ő emberi életet vezérlő, a gyomor és szív teendőit előíró, a jókedvet és szomorúságot meghatározó utasításaival megbukott ebben az esztendőben. A halak havában hiába táncolnak az öreg fametsző bácsi elképzelt, dalmos menyecskéi... A pesti ledér nőszemélyek álorcás báljáról, oh, hiába regél intőleg nagyanyánk... A lorette többé nem igéz meg középkori apáca-fejedelemasszony köntösében, és a tekintélyes velencei dogénak öltözött hamisjátékos sem csörgeti már kockáit a bálterem oszlopai alatt. Vékony koszperdjét nem vonja ki a francia lovag, hogy barokk stílű régi épületekkel szegélyezett kis térségen, repkedő lángú utcai lámpás tövében a hóra vérezve leterítse az elcsábított, rövid csipkeszoknyás, bársony álorcás hölgyért a lisztes arcú bohócot, míg a kanyargós, sötét utcán nehéz csizmáiban már kopognak St. Hermandad alabárdos, lámpásos legényei. Farsang az ő csörgősipkájával, citerájával és régi szakácskönyvekből való megrakott, virággal koszorúzott ételes tálaival, karcsú, asszonybokájú sampányer poharaival: messzire jár Pesttől, ahol a Galamb utcai vén házakban vén polgárok még arra is emlékeznek, mikor a forradalom alatt kokárdás, ábrándos hajviseletű honvédtisztek táncoltatták farsangon a pesti szépeket...
Mankóval jár a tavalyi kotillion rendezője, a tangótáncos az önkéntes őrseregben teljesít szolgálatot és a legyezőbál szellemes poétája aranycrayon helyett ágyús botot tart kezében. És tegnapelőtt, mintha csak stílszerűség céljából történne, zordon Angliának egyik legelőkelőbb fiatalembere, Northland lordja, gárdatiszt és az udvari bálok táncrendezője, Flandriában elesett a zászló védelmében.
Vajon szomorúak a nők a farsangi bálak elmaradásán?
Nem hinném, bár a farsangi idő a kalendárium megszerkesztése óta az ő részükre volt kijelölve. A férfiak ráértek mulatni az esztendő bármely szakában, de a nőknek csupán a farsangot jelölte meg Gergely, a tudós pápa. A puritán, középkori polgárasszony is furcsa maszkát öltött, miután a fánkot megsütötte háznépének, és a modern kisasszony ezer gondban volt ruhája, táncosa, társasága fölött, midőn a Kossuth utcán a hóesésben lengeni kezdtek az előkelő bálak zászlói. A farsang a legokosabb női szívet is izgalomba hozta, a szocialista és szabadgondolkozó hölgy éppen úgy megvarrta a maga farsangi ruhácskáját, mint a démoni delnő, akikért a gavallérok és költők szenvedtek!
Egyáltalában, a nők nagyon sokat veszítenek, szegénykék, a háborúban. Férjeik, kedveseik, gyermekeik mentek el a harcok beláthatatlan messziségébe, hadba vonult a szerető, a vőlegény, a reményteljes ifjú, a családfenntartó, az anyai szív büszkesége, leányok titkos álma, gyermekek gondos apja. Ah, férfiak nélkül nincs életük a nőknek. Szegénykék, ők valóban mindent kockára tettek. Ki fogja őket eltartani, ki veszi feleségül a hajadonokat, ha a nemzet fiatalsága elhull, ki gondoskodik a növekedő gyermekekről? Ezer és ezer férfi áll a sötét csatatereken, akiért, mindegyikért sajog itthon a női szív. Amulettek, csodatevő képek, féltve őrzött családi ereklyék mentek el velük, de utánuk szállong a sóhajtás, és a divatba jött jósnők kártyái csupán az ő sorsukat keverik titokzatos budai házakban. Mit álmodhatnak most a nők, jár-e a háztetők fölött a sánta ördög, amely egykor Madridban az alvók gondolatait megleste? Boccaccio élveteg asszonyai, Pest mulatni vágyó, léha dámái, szerelemre, élvezetre, ragyogásra született és élő hölgyek: vajon hová lettenek? Egy sorba jutottak volna az elhagyatott, szegény varróleánnyal, aki kedvese fölötti bánatból rövid újsághírként végzi életét, és akinek története fölött szórakozottan kalandozik el reggeli fürdőjében az úrnő tekintete, míg mohón a színházak és mulatságok rovatát keresi... Egyformák lettek mostanában mind a nők, akiknek férfihozzátartozói daliás hadba mentek? Nem volna különbség a szegény és gazdag bánata között? Ah, elgondolni is furcsa, hogy a dáma, aki büszke és szép volt, mint az ördög a háború előtt, és a sólyomvadászatok festményeiről tanulta testtartását: most éppen úgy lehajtja fejét, eltakarja kezével szemét, mint a kis masamód, akinek vőlegényét elvitték! A grófnők, Lipótváros tündöklő, gyönyörűséges asszonyai, akiknek fürtös feje után álmélkodva nézett egykoron a gyalogjáróról a szegény ifjú: éppen úgy sírdogálnának otthon egymagukban, mint a józsefvárosi vasalónő? Nincs külön bánata az intelligenciának, a műveltségnek és a lelki finomságnak?... Hisztériás nevetések és tekintetek hová lettek a nagyopera pirosló páholyaiból? Hova lettek a halványan fehérlő vállak a bálterem csillárai alól? Mindenki bezárkózott volna otthonába, hogy a bánatnak áldozzon?
Ó, nem. A farsang itt jár közöttünk. A jégpályán a katonabanda ütemeire, ott lengenek ők, a szépek. A zenészek estélyein feltűnnek a rózsaszínű ruhák, gyémántos hajdíszek, és a hadifelolvasást figyelemmel hallgatják előkelő hölgyeink. Farsang van, komoly, csöndes, elgondolkozott farsang. Csak a férfijelmezek hiányoznak az esti miliőből. Henry IV. ─ tavalyról ─ lövészbojtos népfelkelő egy kárpáti szorosban.