Famaguszta

A Wikiforrásból
Famaguszta
szerző: Cholnoky Viktor

       Decemberi estdélutánon, olyankor, amikor a nap dideregve siet elbújni a szemhatár hegypárnái közé, a föld pedig korán magára ölti ködköpönyegét, három ember ült együtt az ebédlőszoba asztala mellett. Ennek a nem túlságosan jól berendezkedett világnak a kellemesebb pillanatai közé tartoznak ezek a korán elszürkülő, az emberre mesterséges világosságot rákényszerítő délutánesték, amelyek minden szociálfilozónánál és minden költői fellendülésnél érthetőbb szóval magyarázzák meg, hogy a Plátó kétlábú, tollatlan állata társas lény. A kora elsötétülés, a köd és a szabad levegő ridegsége karámba hajtják össze a teremtés legfejlettebb birkáit, az embereket, és a délután három órakor kigyulladó lámpásfény tökéletesebb szociális ragasztószer, mint a Lassalle vagy Fourier papirosnak maradt tanítása. Ezeken a téli délutánokon minden a Deust magában érző ember siet magának társaságot csinálni, mint ahogy nyáron a muslicák tartanak halálos kimenetelű meetinget a kerti gyertya fénye körül. A muslicák nyáron verődnek össze, bennünket, embereket a tél három órakor kigyulladó lámpása hajt egybe. A tünet különböző, de a cél egy: ─ vágyakozás valami nem természetesre, valami olyan lehetőségre, amely a világtól el- és a világossághoz hozzávisz. Epekedés a mennyország után, amely minden vallás felfogása szerint mesterségesen van megvilágítva. Ahol befejezett a lét, ott sehol sem a nap világít. Vagy felhők ragyognak, vagy a Flegeton ég.

       Az ebédlőasztalon is mesterséges világítás állt már ─ de csak egy szál gyertya. A házigazda rafinált, finom epikureizmusának halavány fényt szóró világítótornya. Mert azt tudjátok, ugye, hogy a gyertya a beszélgetés világossága? A villám fénye az effektusoké és a reklámé, mindazé, ami színpadi hatásokkal dolgozik ebben a világban; a gáz a józan munkáé és hideg számításé, a petróleum pedig a szegénységé, a rabszolgaszerű munkáé és a nyárspolgári családi köré. A beszélgetésnek, a társas lény voltunk teljes kiélvezésének világítóeszköze a gyertya éppúgy, mint ahogy igazán magunkba mélyedni, s a mindnyájunkban benn rejlő meseországot megjeleníteni csak a kandalló vagy cserépkályha rácson átlövellő fénye mellett lehet.

       És mint minden idegbódító méreggel, a gyertyafénnyel is okosan kell élni. Soha középszerűt nem szabad tartani benne, hanem vagy fösvénykedni kell vele, vagy teli marokkal szórni. Téli délutánborulaton, amikor az ablakok még órák hosszat világosak, és csak a szoba sötétedik el korán, az igazi vendéglátó gazda csak egy szál gyertyát állít az asztal közepére. És még azt is csalfán, hipokritikusan, azzal a szesszel viszi oda, hogy nem világítani kell, csak szivarra gyújtani. És azután lesi, várja, hogy a gondolatok apró bogarait hogyan csalja elő az az egy szál lángnyelv a vendégeiből. De amikor azután igazán beesteledik, amikor elfeketedik az ablak, akkor az asztalra kerülnek a kandeláberek. Tizenhat gyertya szórja szét fényét a szobában ─ fényüknél az abrosz fehérebbé lesz, a kristályüvegek sziporkáznak, a gyűrűk és nyakkendőtűk drágakövei pedig olyan pazar tűzijátékot produkálnak, amit nem csal ki belőlük sem gáz, sem villám...

       Három ember ült együtt az ebédlőszoba asztalánál, s a karos gyertyatartó egyetlen meggyújtott szála mellett csendesen dohányozva beszélgettek. A feketekávés edény ott volt még az asztalon, de már üresen, s a poharakban megint az Aubertin gyöngye szállt ég felé.

─ Ki a télből! ─ szólt a társaság legfiatalabb tagja, Dénes. ─ El fogok menni oda, ahol örök a nyár, és ahol most is megtalálom a nyarat. Nem is Nizzába, nem is Kairóba megyek, hanem le Asszuánba és a Nílus vizére, ahol örök a napsütés, és ahol a hajnali köd nem a vízhólyagocskák influenzás összetapadása, hanem délibábokat mutogató csodakáprázat, Egyiptomba megyek.

─ Voltál már Egyiptomban? ─ kérdezte a házigazda, lassan tolva hátra homlokáról ősz és gyér hajára a házisapkául használt vörös fezt.

─ Nem. Éppen azért vágyódom oda.

─ Igen, azt hiszem, azért.

       Ekkor közbeszólt a harmadik is ─ mondjuk, hogy Dezsőnek hívták:

─ Én nem a nyárra vágyakozom, hanem inkább az igazi, súlyos és becsületes télre. Nem veszitek észre, hogy nálunk a tél tulajdonképpen nem tél? Nem látjátok át, hogy ez alatt a nyomorult éghajlat alatt minden évszak csak nevetséges karikatúrája önmagának? A tél is szeretne hideg lenni, de csak undorító ködöt és kellemetlen utcai kását tud produkálni, igazi telet nem. Én Norvégiába vagy Finnországba kívánkozom, ahol valóban van tél, ahol kemény a jég, és fehér a hó!

       Idegesen szippantott kettőt-hármat a szivarjából, aztán ─ szinte kiáltás volt már a hang, amelyen folytatta ─ csak töredékeket mondott:

─ Igen. Norvégia... Vagy Finnország... A tél, az igazi tél kellene nekem...

       A háziúr új szivart vett elő, és a gyertya lángjához hajolt vele. Ahogy szívta a szivart, pillanatnyi elsötétülések támadtak a szobában, majd megint vörös és kormos árnyékok táncoltak a falon. A szivar végül teljes lánggal égett, és a házigazda kettőt, mélyet szippantva szólalt meg, Dezsőhöz fordulva:

─ Természetesen nem voltál még Norvégiában?

─ Nem.

─ Sem Finnországban?

─ Ott sem.

       Az ősz és gyér fürtű fejen a sésia előremozdult, a házigazda a homlokára tolta. Azután elmosolyodott, és akart komikummal dörzsölgetve a halántékát, azt kérdezte:

─ Ti fiúk, tudjátok, hova vágyódtok ti?

─ Hiszen mondtam, hogy Egyiptomba! ─ szólt Dénes.

─ Én meg Norvégiába ─ dörmögte bele a szivarja végébe Dezső.

─ Helyes. Hát akkor menjetek el mind a ketten Famagusztába. Ott megtalálja mindegyitek azt, amit keres.

       Az inas lépett be a szobába, és elhordva a kávés edényt, új palack Aubertint tett a hűtőbe. A jég diszkréten csörgött, s csörgéséből csak félhangon hallatszott ki Dénes és Dezső összesúgása olyasvalamiről, hogy "az öreg megint bolondokat beszél".

       De az öreg, már tudniillik a házigazda, mégis megértette. És lassú, halk, egy szál gyertyához illő hangon felelt nekik:

─ Nem beszélek bolondokat, édes fiaim. Nektek Famagusztában kell találkoznotok, és előbb nem is fogtok találkozni, csak ott.

─ Mi az a Famaguszta? Hol van Famaguszta? ─ hangzott a levegőben eggyé a két kiáltás.

       Csend támadt, talán még a gyertya is megérezte, hogy most következik a beszélgetés point-je, a hármasba összeszokott társaság beszélgetéseinek megszokott résuméje. Talán még a gyertya is érezte, mert egyszerre megcsökkent a fényében úgy, hogy a házigazda szivarjának a parazsa egyszerre mint vörös és redős pofájú kis holdvilág csillant elő a nekiszaporodott sötétségből. És amit az én házigazdám most megszólalva mondott, azt tulajdonképpen élőszóval kellene hallani az olvasónak. Hallania kellene azt a lágy, csak egy csöppnyi kis rekedtséggel fűszerezett baritont, ami a világ szívet legelfogóbb hangja, de amelyet írásban megérzékítve csak Shakespeare és Maupassant tudott kiéreztetni a holt nyomtatásból. Gondoljatok Buckingham halálra menő beszédére vagy Bolingbroke-nak Windsorban elmondott epilógjára, s akkor talán ezeknek a szavaknak is megérzitek a hangját.

─ Famaguszta Ciprus szigetén van. A valóságban lapos födelű, kellemetlenül fehér és a naptól a kényelmetlenségig átfűtött város. De az igazibb valóságban kővé vált mese, az epekedésnek utolsó mérföldmutatója. Famagusztában őrzik a Xa-xa-barlang lakatját, ott lakik a szép Meluzina, a hős Flórence, a mesésen komikus Kelemen és mind, mindazok az emberek, akiknek a történetét gyermekkorotokban olvasva, felébredt szívetekben a vágy, hogy bár velük egy korban születtetek volna.

       Ott, az Ezeregyéjszaka és a Nibelungenlied e találkozópontján, vagy ha jobban tetszik, választóvonalán, a Kelet és Nyugat ez összekapcsolóján és szétkülönböztetőjén válik mesévé mindaz, ami máshol utálatos valóság. Ott lakik ma már Mignon is, mert ott van a sóvárgás egyetlen kielégülése...

       Megint a gondolkozás csendje ülte el a szobát, s az ablakokra lassan aláborult a sötétség. A három szivar parázsló fénye szinte erőt vett a gyertya haldokló lángján.

─ Értelek, öreg ─ szólalt meg Dénes. ─ Azt akarod mondani, hogy a vágyakozásoknak, az emberi elégedetlenségnek valami olyan kikeresetten messze eső célja van, valami olyan a nemvalóság határán levő végállomása, mint a már nem Európa, de még nem Ázsia Ciprus. Ezt akarod mondani, ugye?

─ Ezt és mégsem ezt ─ felelte a házigazda. ─ Voltaképpen nem akarok ennyire pozitív valamit mondani. De halványan, ködösen, álomszerűen érzem, hogy minden emberben ott van a Famagusztába való vágy. Az ismeretlenre, az örökké napsütésesre, az elérhetetlenre és messze esőre, oda, ahol a mese van: Famagusztába. És... tudjátok-e, hogy Famaguszta nincs messze, nincs is ott Ciprus szigetén, hanem itt van mindenütt körülöttünk. De csak mint délibáb, amit látunk, de el nem érhetünk. Ezt keresi a gyermek játékaiban, ezt keressük mi, felnőttek a szenvedélyeinkben, a borban, a szerelemben és a kártyában...

─ És ezért tartjuk tökéletesnek a még el nem ért asszonyt, és látjuk meg tökéletlenségeit az elértnek ─ szólt közbe Dénes.

─ És ez a magyarázata rangnak, címnek, kitüntetésnek, mindannak, ami semmit sem ér, amikor már elértük ─ folytatta a házigazda. ─ De tudjátok-e, hogy mikor támad bennünk a legnagyobb vágy Famaguszta után? A halálos ágyunkon. Ismeritek a nagybetegek nyughatatlanságát? Tudtok arról, hogy a lassan sorvadó, de a sírtól még messze állani látszó beteg egyszer csak elkezd nyugtalankodni. Más szobába, más lakásba vagy más városba vágyakozik. Keresi Famagusztát. És ilyenkor aztán pár napon belül meghal.

─ Igen, azt hiszem, hogy a halál mindnyájunk nagy Famagusztája ─ dörmögte Dénes.

─ A vallások legalább azzá teszik. De Hamletnek itt is van bökkenője. És vajon nincs-e Hamletnek igaza? Hiszen ha a halál volna Famaguszta, akkor sohasem érhetnénk el oda sem. Mert ha egyszer elérjük, akkor Famaguszta nem Famaguszta többé...

       Egészen besötétedett, az inas karos gyertyákat hozott be, fény áradt szét a szobán, s a mese és a vágy hangulata szerteröppent.