Falusi történet
Nagybánya, 1910, 141.-143. o.
Neheztelsz rám anyácskám ?
Tán én vagyok hibás?
Véletlen volt örökké
Az a találkozás.
Kézen fogott tréfából,
És mért ne tette vón?
Tán sírjak. mint a gyermek,
Ha nincs is rá okom?
A tréfát elszíveltem,
S gondolkozám sokat :
Hallgassak, vagy leszidjam?
Az Isten tudja csak!...
S most mind fejemre zúdul
A sok vád és panasz!
Pedig te fösvény voltál,
Csak lásd be, mert igaz.
Nem vettél nekem övet, —
Ő mindjárt megkínált;
Akkor lennék csak bűnös,
Ha kértem von kivált!
Gúny éri, — ki e nélkül
Egy menyegzőre mén ;
Elkelle hát fogadnom,
Mást nem tehettem én !
És miért tartod bűnnek
E csekélyke hibát?
A múltkor is elém jött
A selymes réten át.
Kérdezte jó apámat,
Hogy víg-e, nem beteg?
És téged is anyácskám,
Kit igazán szeret.
Ha elfutok, — az szégyen!
Ezt be kell, hogy te lásd;
Hallgattam szép szavára,
Mit tettem volna mást?
Ö nem bűnös; — azt mondod,
Egyedül én, csak én!
Hát a mikor egy pallón
Jött szembe a legény?
A szívéhez szorított,
Mégsem mozdulhaték;
És úgy csókolta ajkam,
Hogy majd meg fulladék!
Ha ott, a jeges pallón
Nem hallgatok reá:
Talán a jég alá!
S most szegény kis leányod’
Hibáztatod anyám!
Kiküldtél az erdőbe
A tehenünk után.
A legény jött utánam,
S azt mondta, hogy segit;
De nem látta sötétben,
Hogy szemem könyezik.
Csak mondd: nem jobb-e védni
Vadaktól a tehént?
Mintha tán szégyenkezve
Ott hagyom a legényt?...