Falu

A Wikiforrásból
Falu
szerző: József Attila
Keletkezési idő: 1934 nyara

Mint egy tányér krumplipaprikás,
    lassan gőzölög lusta,
langy estében a piros palás,
    rakás falucska.

Itt is, ott is karcsú füst - remény -
    tünődni, merre szálljon,
áll kicsit a kémény küszöbén
    és int a tájon.

Akácocskát babrál a homály.
    A fa telt, kicsi keble
beléreszket, csöpp sóhaja száll -
    levegő-lepke.

S körülem, míg elfed hallgatag
    a lágy borongás bokra,
ugatások némán hullanak
    nagy bársonyokra...

... Lámpát gyújtanak az asszonyok.
    És erőlködve, rángva,
égbe röppenne, mint elnyomott
    lélek, a lángja.

El is lobban mind... Egy fény a rét.
    Az anyás hold-világa
elé nyújtja kövér tenyerét
    egy bodza-ága.

Örök boldogság forrása mos
    egy rekedt, csorba téglát.
Smaragd Buddha-szobrok harmatos
    gyepben a békák.

A vadzab, ki kardot vont elő,
    fejét mélyen lehajtja.
Most a dicsőség és az erő
    a repedt pajta...

... Benne csend van. Mintha valami
    elhangzott volna csengve.
Fontolni lehet, nem hallani.
    Nincs, csak a csendje.

S ahogy földerül az értelem,
    megérti, hogy itt más szó
nem eshetett, mint ami dereng:
    eke és ásó.

Szó, mert velük szólal a paraszt
    napnak, esőnek, földnek.
Szó, mint szóval mondom én el azt
    gondos időnek.

Szó, mint csecsemőnek a mosoly.
    Veregetés a lónak.
Szó. De tiszta értelmű, komoly
    tagja a szónak...

... Hallgatom az álmodó falut.
    Szorongó álmok szállnak;
meg-megrebbentik az elaludt
    árnyú fűszálat.

Alszanak az egek, a mezők.
    Ostorok, csizmák, kések.
Lombok közt a tiszta, tág közök.
     S a levélrések.

Alszanak a nyers, nehéz szavú,
    kiszikkadó parasztok.
Dombocskán, mint szívükön a bú,
    ülök. Virrasztok.