Fakadó víz
| Fakadó víz szerző: Tömörkény István |
A Tiszát szőke leányzónak szokás festeni, bár hiszen ha barnának festik, az sem baj. A lányságából azonban annyi mindenképp igaz, hogy csalfa nagyon, és soha senki még eddig kiismerni nem tudta. Mindig több víz van benne, mint amennyi volt, s honnan veszi ő vajon ezt a sok vizet? Mostani állása harminc év előtt még halálos veszedelem volna, ma ügyet sem vetnek rá. Homokos, sárga tömegei hangtalanul futnak egyre, oly sok elfolyik, s mindig tud helyette másik jönni. Ilyen játékos ő, s mégis mennyien szeretik, kik rajta és belőle élnek. Ő is szereti ezeket: sokat beszív közülök, csöndes ágyába fekteti, és homokot rak rájuk.
Egészen másfajta az a víz, amely kísértetképpen járja a pusztákat. Ez néha tíz éven, húsz éven át el van rejtőzve, senki sem tudja hova. El is felejtik, hogy valaha volt, gyerekek legényekké és emberekké válnak anélkül, hogy valaha látták volna, mígnem aztán a kísértet egyszerre megjelen. Megdöbbentő ez, és félelemteljes dolog. Legelsőbb a kutakban mutatja magát, ahol a víz magasra emelkedik. Szinte kézibögrével lehet belőle meríteni, nem kell hozzá vödör. Pár nap múlva ím a búzaföldön, amely félnapi járásra van mindenféle víztől, a kísértet szintén megjelen. Apró, tenyérnyi kis tócsák csillognak a növényszárak tövén, ahogy a kelő nap rájuk süt. Ez sehonnan oda nem folyt, csak úgy a földből jött elő. És hirtelen az egész határban ott van.
De az úgy észrevétlen jön.
Csamangó József például a tanyaszélben találja az ásóját, amit bizonyosan a gyerekek hordtak oda. Fölveszi hát, és beljebb hajítja, hogy ott majd jobban kéznél lesz, és nem is hág bele senki. Éllel esik az ásó a földbe, de a meglódult nyele csak kibillenti onnan, s amit most lát a gazda, arra szinte megmered. Ami kisarasznyi földet fölvágott az ásó, annak a nyomában lyuk támad, ez a lyuk egy szempillantás alatt megtelik vízzel, mely kavarog benne, s utóbb helyét nem találván a gödörben, folyni kezd a partról lefelé. Az ember elfehérül e látványba, két válla megroskad, és úgy megy a tanyába a szomorú hírrel:
- Itt a föld árja.
Ez mindenkit megrettent, mert semmire sem való ez a föld árja. Hasznot ez nem hoz, de pusztít kegyetlen. Eleinte örömmel fogadja minden növény a nedvességet, zöldell vidáman, azután megsokallja, és elpusztul bele. Ilyenkor a lépés alatt a szántóföld már úgy süpped, mint valami dágvány, és úgy feljön a kútban a víz, hogy majd kidől belőle, és kezdenek megtelni a lapályok, és tanyákat fenyeget elöntéssel a víz. De el is önti némely részét, amiket gondatlanul lapos helyekre építettek. Könnyen felejtenek odakint az emberek, s voltaképp ki emlékeznék arra, hogy harminc év előtt elvette azt a lapost a föld árja.
A kubikosmunkát ilyenkor nagyon hamar megtanulja a pusztai, akinek addig arra szüksége nem volt. Verejtékes és kétségbeesett harc ez az otthonért a támadó földalatti hatalom ellen. Töltést épít a tanya körül, de végtelen nehéz a munkája, mert a föld is, amit e töltéshez fölszed, nedves és saras. Ennélfogva deszkák közé kell azt szorítani, s ami deszkát helyéből kimozdíthatnak, mind ide használják. Így harcolnak egymás ellen. A víz mindent akar, a gazda pedig nem hagyja. Ha már a föld ez évi hasznát elvitte is, de a födelet, azt nem engedi.
Közben apránkint telnek az árkok, már ahol ilyesféle van. Valami kicsi malmot lehetne rá építeni, oly szépen csörgedez a víz, amely, mint a nóta is mondja, mélyet keres, és nem partos dombot. Azután az utak lapos helyei telnek meg vele, s ott kacsaúsztatók keletkeznek. Egyre nagyobb tömegben jön az ellenség a föld alól, s némely patakokon kidőlt fákat fektetnek át az emberek híd gyanánt. A gyerekek azon keresztül járnak a messzi iskolába (nagy öröm ez nekik).
Egy idő múlva a föld árja elveszíti nevét, mert oly nagyra nőtt. Mikor már mindenütt elkezd fakadozni, de még csak az árkok teltek meg vele, a neve: fakadó víz. Mikor már a földeket elönti, és lassan legelve viszi magával a romlást: a neve vadvíz. Nem azért hívják így, mintha meg volna vadulva, bár ez alapon is ráillene az elnevezés, hanem mert vadon nőtt, és mert nem lehet megtudni, miért és hogyan jött ide ily csudálatos sokaságban. Keletkezése annál rejtélyesebb, mert olyankor is előbúvik, amidőn se sok eső, se hó nem volt, de még a folyóvizek is meg vannak apadva egészen.
- Mi húzza hát ki a mélységből az istenvertjét? - kérdik elkeseredve az emberek, akiknek minden reménységét befutotta az új tó.
- Az ördög hozta ezt - vélik mások. - A Mária, aki a Pálinkás-erdőnél mutatkozik a fahögybe, mögmondta ezt előre.
Tényleg mondatott is ilyen valamit az elrejtőzöttek által. Ez a Pálinkás-erdő jól kint van az átokházi határban, és a sarkán van egy fa, melynek tetejében Mária láttatik lenni, amint forog köröskörül. Bár hiába nézi őt a mindenféle ember, nem látja meg, csak a beavatott, sőt, még ezekhez sem szól, hanem csak az elrejtőzöttekhez. Azok által adatik tudtul minden beszéde, kik éjszaka gyertyafénynél sokáig néznek a fa derekára mereven, s utóbb térdenálltukból valakinek az ölébe dűlvén, eszméletlenségbe esnek. Ezek az elrejtőzöttek. Tavaly ilyentájban éppen egy pulykapásztorlány rejtőzködött, s ő adta tudtul a jövendölést, hogy tó támad azon a helyen, melyben aki megfürdik, minden betegségét elveszti.
Nem lehet tagadni, tó támadt is szépen, több az elégnél, azonban a nyavalyákról ezek nem használnak, sőt, íme a bajt hozták. Már nem az árkokban, és az utakon folyik a vadvíz, de kicsapott a szántókra, legelőkre, s halad, egyre halad és terpeszkedik. S miután eddig a víz ellen harcoltak, most egymás ellen kezdenek harcolni az emberek. Nincs többé sem sógor, sem koma, sem szomszéd, sem ország, sem törvény. A rendes sora az volna a vadvíznek, hogy mindenki engedje a földjén keresztülfolyni. Ily módon majd csak lejut valamelyik érbe, s azon elmegy a Tiszáig, amelybe beeresztik a zsilipen, ha lehet. (Bár elég furfangos gépek ezek a zsilipek is. Legtöbbször, mikor hasznukat lehetne venni, nem lehet kinyitni őket, mert a Tiszában is nagy a víz, mikor meg ki lehetne őket nyitni, akkor éppen nincs rájuk szükség.) Csakhogy az emberek nemigen szeretik, ha víz jön a földjükre, s ez okból teszem, azt Szélpál Mihály, mikor látja, hogy holnap reggelre csakugyan az ő földjére ér a vadvíz, este minden ásót, lapátot, kapát összeszed a tanyaudvarban. Minden házanépével a föld azon végéhez vonul, ahol a víznek be kellene jönni. Nem mérnök Szélpál Mihály, de ezt azért egész alaposan ki tudja fundálni. Alkonyat után aztán munkához fognak csöndben és szótalan. Alig pihennek, s reggelre kelve ott van a föld hosszában végig a jó erősre épített nyúlgát.
Olyan csendben ment ez, hogy senki nem vette észre. Aki létezéséről legelsőbb értesül, az a felsőszomszéd, bizonyos Savanya János nevezetű. Ez szomorúan tapasztalja, hogy árad a víz a földjén, pedig ő azt remélte, hogy lefolyik. Megy azonnal, és nézi a dolgot. Mikor Szélpál Mihály határához ér, hirtelen nagyot kiált dühében:
- Ó, hogy száradjon el a kezeszára, aki csinálta!
No, csak most sebesen vissza a tanyába. Mérgesen és sietve lohol János. Az udvarban mind a két fiát előkiáltja: a Jánost és a Mihályt (ennek épp Szélpál a keresztapja). Elő az ásókat, a kapákat!
- Minek az? - kérdik a legények.
- Csak gyertök, gyertök - fúj János. - Ó, hogy miért nem húzatja karóba az ijen emböröket a kiráj.
Mindhárman mennek most már sietve a töltés felé, hogy azt menten átvágják. Az ám, csakhogy ennek a botnak is két vége van. Szélpál Mihály meglátta a tanyából mindezen dolgokat (mert nem olyan nagy birtokosok ezek, hogy pápaszemmel kellene nézni egymást), s mire odaérnek a nyúlgátra Savanyáék, máris ott van a fiával, a Jánossal (ennek meg Savanya a keresztapja). Az öreg Szélpálnak valami rozsdás puska van a kezében, bár hiszen mindegy az, ha rozsdás is a fegyver, csak a magja jó legyen. A Savanya János keresztfia meg egy vasvillát hozott hathatósság szempontjából.
- No - mondja Szélpál -, hát kendtök, koma?
- Hát - mondja Savanya türtőztetett haraggal -, hát ehun e. Gyüvünk, hogy átvágjuk ezt a gátat. Kutyaság ilyent tönni.
- Az? - kérdezi ismét Szélpál.
- Az hát - feleli Savanya.
Szélpál most kétkézre fogta a puskát, és ravaszát a második csattanóról fölhúzza az elsőre. Az ócska závár kettyen egyet, s ezt a kettyenést minden fül meghallja, mert durranás szokott ezután következni. Szélpál mondani is akar hozzá valami megvető, kevély szót, de biz e tekintetben elhallgat azonnal, amidőn látja, hogy Savanya János meg revolvert vesz elő a zsebéből, s éppen nem úgy viselkedik, mintha azon csak furulyázni akarna. Így állnak szemközt, miközben Savanya Mihály, a legény, kiüti a vasvillát Szélpál János kezéből. Birokra is mennek ott a gáton. Félszemmel nézik ezt az öregek, mert a másikkal egymás fegyverét kell tartaniok. És azonfölül is... a Mihály a János fia, a János a Mihály fia... és a Mihálynak a Mihály a keresztapja, a Jánosnak a János a keresztapja - valóban, néha csodás véletleneket rendel az Isten. Azt mondja Savanya a kisebb gyermeknek:
- Te mög csak vágd.
Vágja is. Olyant nyom az ásón, hogy majd nyelestül beleszalad a friss gátba. És nagy segítsége van neki: a víz, mely azonnal nyaldosni kezdi a megkezdett darabokat. Jó szél is van, épp erre szolgál, és támogatta működésében. A Szélpál-legény most nagyot csavar a Savanya-legényen, s mindketten a vízbe esnek. Nem mély a víz, alig ér térdig, s most abban tülekednek, hogy kit lehetne alul keríteni. Áll fegyverrel egymással szemközt a két szomszéd.
- Hát nem bánom - szól Szélpál -, egy életöm, egy halálom -, s fölemeli a fegyvert.
- Neköm is - felel Savanya a revolver mögül.
Erre aztán ismét elcsillapodnak. Nincs más zaj, csak a vadvíz locsogása, amit tülekedésében a két legény ver, és az a lárma, ahogy a porhanyó rögök hullanak a habokba a vágás nyomán. Már a szélét járja az ásó. Most nagyot lök a földön, s egész tömeg kiesik a helyéből. Utána pedig zúdul a víz, s most már nem kell vágni a gátat, majd elhordja az ár tulajdon maga. Azt ugyan többé be nem tömi senki.
A további csatának most már nincsen értelme. Szélpál szomorúan ereszti le a fegyvert, valamint Savanya is a zsebbe teszi a revolvert. A két csapat különvál, menvén mindenik a maga otthona felé. Szót egymáshoz nem szólnak, ők, a komák, a sógorok, a szomszédok, a keresztapák az átvágott gáttal el vannak választva egymástól az életben örökre. Érzi mindkettő a teher súlyát. De Savanya önmaga előtt lelkében azzal védekezik, hogy mit tehetett volna másként? Más oldalról pedig Szélpál nézi szomorúan, azzal a keserűséggel, amely az ember szíve gyökerein szokott rágódni, hogy ím, mint buggyan el víz alá a vetés.
Bár az, ha valamely vetés víz alá buggyan, nemcsak neki, hanem valamennyiünknek szomorú. Mert akármilyen magas is az új országház tornya, a kenyér azért ezentúl is csak a földből fog teremni, mint ahogy eddig is abból termett. Így meg is érthető Szélpál bánata. S el kell mondani, hogy e bánatban van öröm is. Mert a Szélpálon túl való szomszéd, akinek a víz irányába jön, bizonyos Rákóczy Ferenc nevezetű ember, szintén megkészítette ezen éjjel a maga nyúlgátját. És azt Szélpál szintén ketté fogja vágni éppúgy, mint ahogy kettévágták az övét a Savanyáék (sohase is legyenek doktor nélkül).
A sajtótörvény megfoltozásáról lévén mostanában szó, ezzel foglalatoskodók bizonyára megróhatják s a foltozás nyilvánvaló okául fölhozhatják e pár sor írásomat, melyben büntetendő cselekményeket nemcsak tárgyalok, de azokat szegénységemtől telhetőleg tetszetősen előadni is igyekeztem. Kellemetlen vád volna ez nagyon, s éppen ezért itt nyomtatásban adom tudtukra önöknek Savanya János, Szélpál Mihály, Rákóczy Ferenc és mind valamennyien, kik nyúlgátat építenek és nyúlgátat vágnak, hogy ezen tetteik nem helyesek. Senki a maga bírája nem lehet. Minden bajnak megvan a maga hatósága. Kérem, vegyék tudomásul, hogy vadvizek dolgában a kultúrmérnökség az illetékes. Azon kultúrmérnökség pedig, amelyhez önök, Savanya János, Szélpál Mihály és Rákóczy Ferenc illetékesek, Aradon székel. Lám, valami fiskális pénzért adná önöknek a tanácsot. Ezentúl tehát, ha valaki a föld árja ellen gátat épít, azt nem kell átvágni. Egyáltalán, az egész vadvizes dologban mit sem kell tenni úgy kéztől, mert abból hirtelen haragok s ebből meg bajok származnak. Ilyenkor sokkal egyszerűbb, ha befognak önök, s megindulnak, Szegedre mennek, onnan Szőregre, Deszkre, Klárafalvára, Ferencszállásra s Makóra. Ott étetnek önök, s még aznap elhaladnak Apátfalváig. Másnap pedig mennek önök Pécskán és Palotán keresztül Aradra, ha ugyan e szaladgálást a macskák kibírják. Aradon aztán, ha jól kiértik önök magukat, rá fognak találni a hivatalra. Majd az azután intézkedni fog, s addig nem ajánlom önöknek, Savanya János, Szélpál Mihály és Rákóczy Ferenc, hogy a gátat átvágják.