A lap feldolgozottságának foka

Fadrusz János

A Wikiforrásból
Ugrás a navigációhoz Ugrás a kereséshez
Fadrusz János
szerző: Malonyay Dezső
Művészet Második évfolyam, 1903 Hatodik szám szám 396-403. oldal [1]

       Képfaragásunkban a nemzeti művészet első, Izsó után időrendben talán legelső mesterét vesztettük a minap, a mikor Fadrusz János meghalt.

A milyen országosan általános volt a lelkesedés diadalmas mesterműve, a kolozsvári Mátyás-szobor, leleplezésekor, - - olyan országosan általános, olyan mélységes a gyász is, a mely sírjába kisérte.

Nemzeti nagy veszteséget siratunk.

Ez a pozsonyi zsellérfiú szerencsésen megértette a magyar nemzetet és a magyar nemzet hálásan értette meg őt: már pedig csakis így lehet, így lesz s így van - mert már egy kicsi van — nemzeti művészet. Fajunk géniusza ölelkezett Fadrusz múzsájával s hogy mit kell értenünk ezalatt, azt a kolozsvári szobor magyarázza meg.

Az a szobor, a milyen nagy művészeti, egyben akkora nagy nemzeti alkotás is. Óriási föladat megoldására vállalkozott akkor Fadrusz. Egy egész nemzet bízta rá, hogy fejezné ki plasztikai eszközökkel annak a nemzetnek a karakterét, az érzéseit, de sőt a vágyait is ; mert nem csupán a múlt dicsőségének, nem csupán az imádott emlékű, igazságos, hű magyar királynak akarunk mi szobrot állítani az ő szülővárosában, Kolozsvárt, - - a magyar királyság eszményének kívántunk hódolni azzal a szoborral s a múlt dicsőségét ünnepelve, jövőbe vetett reménységeink hajnalpirkadása derengett előttünk. Ez volt az óriási föladat, ezt oldotta meg Fadrusz úgy, hogy tapsolt néki, megértette és azóta ünnepelte az egész nemzet. A magyar erőt mintázta monumentális arányokban s azt öntötte bronzba a Mátyás-szobron. Szólottunk erről részletesebben a leleplezés után* s ezzel mérhetjük veszteségünket ma. Két maradandó alkotása sorakozik még ahhoz a mesterműhöz: a pozsonyi Mária-Terézia és a zilahi Wesselényi-emlék; egy poétikus áhítattal, bájjal teli ígéret, az Erzsébet-szobor pályaműve, pedig arról tanúskodik, mily szuverén költői magasságban szárnyalt a művész lelke, de ott is, mindig a magyar régiók fölött. A tömérdek nekrológus, a mivel október huszonötödikén elsirattuk, summájával megegyezik abban, hogy három nagy alkotása megannyi reveláció a magyar képfaragásban, teli mélységgel, eredetiséggel és magyar lélekkel, - - s ezt a három tulajdonságot ily mértékben mindeddig senki sem tudta nálunk egyesíteni úgy, mint ő, a kinek lelkében csodálatos szenvedelemmel égett a magyar faj szeretete.

1858 szeptember másodikán született Pozsonyban, szegény zsellérfamiliából. Szülei az elemi iskoláztatás költségeit is alig győzték. Művészi tehetségét a pozsonyi levéltáros, Batka János, vette észre s ő segítette a művészi pályára. Sok küzködés, sok hányattatás után jutott a boldogulás útjára. A mikor 1893-ban - írja Nyitray - - Krisztusával az ezerforintos nagy díjat megnyerte, biográfiáját így mondta el egy tudnivágyónak Fadrusz:

"Apám szöllőkapás, anyám szatócsasszony. Mindketten szegények. Jómagam már többre vittem. Voltam Pozsonyban lakatosinas, meg lakatos legény. Jártam több helyütt. Voltam Prágában úszómester, fafaragó Zay-Ugrócon, Bécsben szobrászsegéd - - és leszek valamikor magyar művész, ha megsegít az Isten és olyant csinálok, amivel Budapestre is be-kukkanhatok."

Elvégezvén elemi iskoláit, szülei lakatosinasnak adták. Már akkor ébredezett benne a művészi kedv s ezt táplálta egy jó ember, Engel Károly pozsonyi rajztanár. Ebből az időből való (1871) az a vasaló alá való cirádás rostély, amit kegyelettel őrzött küzködése korának egyéb hasonló emlékei között.

"Ügyetlen kis lakatosinas voltam még akkor beszélte ő maga —, de már szerettem az ilyen rajzos munkát."

Maradt az ereklyéi közt néhány csinos faragással díszített nye-lű favilla és fakanál.

- "Hogy ennivalóhoz jussak - - mondotta -ilyesmit faricskáltam Pozsonyban. - - Ötven krajcárért árulgattam darabját."

Dolgozott, mint faragó, egy pozsonyi kádár műhelyében is. -

Ebből a korból is maradt emlék, hagyatékában. - Egy domború faragású hordófenék, amelyen a faragás ötlete már művészt s azt ábrázolja, hogy a hordócska meghasadt a csapoló nyílás fölött és azon a résen tódul ki a bor szelleme, ott a mámor, ott repkednek a jókedv apró tündérei. Ott a csintalan manók, - megannyi tömzsi, kedves kis alak, elég sikerült kivitelben.

Csinosan haladva a rajzolásban, a szükség rákényszerítette, hogy megpróbálkozzék a porcellánfestéssel is ; beszegődött a pozsonyi Lip-perthez: reneszánsz füzéreket, hit-reményszeretet allegóriákat, halászati és vadászati jelképeket föstögetett tányérok és csészék szélére. Ezekből a munkáiból is összekeresett néhányat utóbb, amikor ünnepelt művész lett belőle.

Ez apró művészi próbálkozások révén -nyilván Engel Károly közbenjárásával --észrevette őt az iparkamara elnöksége, miután már megjárta, mint katona, Prágát s ott a Moldván úszómesterkedett. A miniszteri iparfelügyelő, Jágócsi Péterfly József, juttatta Zay-Ugrócra, a műfaragó-iskolába, ahol szorgalmasan dolgozott, hogy onnan is megint csak Pozsonyba kerüljön vissza s tengődjék tovább.

"Szent Isten ! mondotta mennyi tükörrámát és óraállványt, mennyi szekrényfödelet és falipolcot készítettem! . . . Hát még a sétapálcák és az esernyőnyelek mily tömegét szolgáltatta ez a két kezem ! Takaros kis erdő telnék ki belőle ... Olyan faragási düh fogott el, hogy már nem is nézhettem e világ fatár-gyait, ha nem mutattak holmi figurát, cifraságot. Ki tudja, mi történt volna, ha idejekorán ki nem veszik markomból azt a veszedelmes bicskát s a mintázó fát nem nyomják belé!"

1883 a nagy dátum Fadrusz életében, jó sorsa ekkor hozta össze Batka Jánossal. Ennek a históriájáról a következő feljegyzéseket találtuk.

A pozsonyiak 1883-ban műkiállítást rendeztek Tilgner Viktor műve, a Hummel-emlék-szobor javára. A kiállítás titkára Batka János volt, egy sokat utazott, nagy műveltségű, jómódú ember, aki azért levéltároskodott, hogy szeretett szülővárosának históriájával foglalkozhassék; képzett, művészetszerető amatőr.

A kiállítást rendezgetve, megpillant egy kopottas külsejű, tagbaszakadt fiatal embert, aki ott lődörgött a Tilgner-féle mellszobrok előtt. Valami kíváncsi mesterembernek nézte... De a fiatal ember, nekibátorodva, jelenti ám, hogy volna néki is valamije a kiállításra, -ha még nem késő...

Okos, sugárzó szeme, rajongó tekintete és szerény modora megtetszett Batkának s megkérdezte, hogy ugyan mit szánt a kiállításra ?

"Egy Ahasvérus-fejet" - vallotta a fiatal ember s okosan, lelkesen magyarázta, micsoda eszmét akart ő kifejezni azon a fejen, milyen felfogással mintázta, hogy törekedett jellemzésre.

Batkának tetszett az egyszerű s mégis oly találó magyarázás, biztatta a fiatal embert, hogy csak hozza hát a munkáját.

Napok multak, közelgett a kiállítás megnyitásának ideje - - a fiatal ember nem került vissza. Batka elhatározta, hogy megkeresi őt. A nevét elfeledte, de azért nyomába indult s hosszas kutatás után megtudta, hogy valami lakatoslegény, Fadrusz János az illető s egy szőllőkapásnak a fia, a Virágvölgy-városrészben. Ott talált rá. A legény éppen valami fafaragással bíbelődött.

"Hát az igéret, atyafi?" toppant be hozzá.

A legény nagy zavarban volt, hogy még ő utána járjon a kiállítás titkára!...

Kérte a bocsánatot, mert biz ő nem tudta elkészíteni az igért Ahasvérus-fejet.

"Az agyagminta készen volna, de - —"

"De?"

"Nincs pénzem, hogy gipszbe öntsem. Hetek óta egy garast se kerestem, itt élősködőm édes anyám nyakán."

Batka megnézte a dombormívű agyagmintát s habozás nélkül intézkedett, hogy az ismeretlen legény jellemzetes, eredeti műve kiállításra kerülhessen a primási palotában, még pedig Tilgner remekei között. A közönség hozzáértő részének s a műbirálóknak is tetszett a dolog. A jó Batka ezután is szemmel tartotta s egy csoport-faragás révén bejuttatta Tilgner mellé tanítványnak, 1884-ben.

A csoport-faragás (gnómok) Tilgneré lett, aki elfogadta ajándékba.

Egy nagy szöllőfürt, a levelek mögött gnómok rejtőznek, pajkosán torkoskodnak a szöllőből. Kecses, naiv humorú fafaragás és hála ennek, a lakatoslegény már ezután a pozsonyi származású bécsi mestertől művészetet tanul. Nem sokáig maradt Tilgner mellett, megunta a másolást s a kissé türelmetlen mester modorát se tudta elviselni; egy év multán otthagyta.

Sorsáról tovább is híven gondoskodott Batka János. Vidám pezsgőzés közben nyerte meg Fadrusz ügyének a nyomdatulajdonos Wiegand Károlyt és egy derék műbarátot, Pásztory Bódogot, - - az ő közbenjárásukra határozta el a Pozsonyi Első Takarékpénztár, hogy két évig 600—600 forint stipendiumot adnak a fiatal embernek.

E két évet a bécsi képzőművészeti akadémiában töltötte Fadrusz. Mestere Helmer volt. A monumentális érzést Helmer ébresztette benne, azt az erős, kis hijján túlságos, olykor bizony a Michelangelo bravuroskodó utódaira emlékeztetőén kicsinyes valóratörekvést a test izomzatának kidolgozásában, ami Fadrusz első művein még annyira szembeötlő, szintén Helmertől tanulta.

1887 telén telepedett vissza Pozsonvba, hogy ismét kezdje a küzködést a kenyérért.

Derék szülővárosa, ahol oly sok az érzés a művészet iránt és értik és meg is becsülik a művészetet, Pozsony ezután is törődött a művészszel, akit ennyire neveltetett. Első megrendelői javarészt pozsonyiak voltak s Bécsben készített apróságaira is Pozsonyban talált vásárlót.

Palugyay Ferencnek órakeretet készített, amelynek figurális díszítése az Emberi Korok-at ábrázolja a bölcsőtől a sírig; Neiszidler Károly országgyűlési képviselő mellszobrát készíttette el vele s Rónay Jácint püspök büsztje a Toldy-Kör termében, szintén az ő műve. Ebből az időből való Thiard-Laforest József karnagy s egyik pártfogója, Ortvay Tivadar doktor édes anyjának a portréja.

Bécsi alkotásai közül való egyik legbecse-sebb dolga, az Apolló. Megrendelésre készült s a régi mesterek hatása alatt úgy sikerült, hogy néhány év multán már széltében árul-gatták a talián gipszöntők. Hány ember vásárolta meg, anélkül, hogy Fadruszról tudott volna!. .. Fadrusz neve nincs is a sokszorosított példányokon, az Apolló régi klasszikus szobor gyanánt jár a piacon. De hát ez is siker, sőt talán ez az igazi: amikor a művész, mint ember - mint egy ember, akinek neve van - teljesen eltűnik alkotása mellől, vele nem is törődnek többé; de az, amit teremtett, az él és megmarad merőben a saját értéke révén Ez már a halhatatlanság, ami nem a művészé, - minek az néki, aki elmúlik, aki holnap már csak volt, - - hanem az alkotásáé.

Első országos sikerét 1892-ben aratta, amikor Krisztus a feszületen című művével a társulati nagy díjat nyerte el a Műcsarnok téli kiállításán.

Megható története van ennek a Krisztusnak.

Egy piaci akrobatát feszített keresztre s úgy tanulgatta művéhez a megfeszített test anatómiáját. Az akrobata iszákos ember volt, a delirium ott érte a fiatal művész előtt, a kereszten. Fadrusz rémülten látta, hogy egyszer csak elkezd reszketni, vonaglani, kacagni, és kacag és kacag s eközben szeme, a nézése iszonyúan meredt maradt... Az akrobatának többé nem vehette hasznát, más modellje pedig nem lévén, saját magát kötöztette a keresztre s az így készült fotográfiák nyomán mintázott tovább.

A feszületet Pozsonyban állította ki először.

Egy könyvkereskedő udvari helyiségében, fekete lepellel bevont háttér elé helyezte a feszületet. Tetszett a dolog, de biz' az valami nagy kavarodást nem csinált a műértők körében. Hanem bevetődött a reggeli órákban a feszület elé néhány piacra indult egyszerű néniké : azok ösztönszerűleg térdreborultak és imádkoztak Fadrusz Megváltója előtt. A piacról visszajövet, megint betértek egy kis kö-nyörgésre az ismerős nénikékkel és jöttek többen, egyre többen, dél felé már egész búcsújárás vonult a feszület elé.

"Templomi csönd volt a kiállítási helyiségben" - mondotta Fadrusz.

"Úgy-e, boldog voltál?" kérdeztem a művészt.

"Igen. Az volt a megható, hogy milyen áhitatosan suttogtak !... És mielőtt távoztak, mint húsvétkor a feszület mellett a templomban, mindenki hagyott egy-egy krajcárt ott, ahol térdelt. Volt sok olyan, aki egy-egy susztertallért se sajnált..."

A sok valóratörekvéssel, gonddal, lelkiismeretesen mintázott mű, - habozás nélkül kimondhatjuk, hogy Fadrusz összes alkotásai között ez a Krisztus van a legsikerültebben mintázva, kivált a fej, - - amelybe lelket a mélyen vallásos érzésű művész áhítata adott: Budapesten talált méltó elismerésre. Az akkori kultuszminiszter, a költői lelkű s igazán mű-értő Csáky Albin gróf, annyira lelkesedett érte, hogy ő szólította föl a fővárost: faragtassák a feszületet a lipótvárosi Bazilika számára is márványba.

Nyomban ezután megbízza őt Pozsony a Mária Terézia lovasszobor elkészítésével.

Milyen boldogan fogott ekkor munkához! Végre tehát, szobrász ő is! Márványba dolgozhatik ! Nagyot alkothat!

És itt kezdődik az a szépséges, szinte mindvégig sikerről-sikerre vezető, országos elismerés kisérte pályafutás, amilyenben magyar képfaragónak része eddig nem volt. Első nagy diadal : a pozsonyi Mária Terézia-szobor leleplezése a millennium esztendejében, - - ez a mi művészünk! ez értette meg a magyart! Zengett feléje a hozsanna, aminthogy zengeni fog utódai közül is azok felé, akik megérzik a nemzet szíve dobbanását s magyarázói tudnak lenni a magyar érzelemnek, a magyar gondolkozásnak.

Bevallom, nem tudok olyan hidegen, olyan tárgyilagosan szólani Fadrusz művészetéről, mint ahogy szólhatnak majd alkotásairól ötven esztendő múlva. Látom ugyan nagy érdemei mellett fogyatékosságait is: azokat is szeretem, az is magyar benne. Látom az erő túlkapásait, látom, hogy mintázófája is el-elna-gyolja azt, amit ő olyan szintetikusan együtt, olyan monumentálisán tudott elképzelni és meglátni a koncipiálás hevületében; látom, hogy plasztikai előadóképessége nem ment a bravuroskodástól, hogy a tömegelhelyezésben hatalmasabb, mint amilyen kifogástalan lehetne a részletmunkában; látom, hogy klasszikus emlékek úgy tolakodnak szeme előtt alkotás közben, mint amilyen ösztönszeruleg buggyán föl latinos míveltségünk szónoklás közben ... De milyen mindegy ez most minekünk, amikor annyira érezzük, hogy ő a miénk volt, belőlünk szedte azt, amit nekünk adott, úgy látott, úgy érzett, úgy gondolkozott, ahogy a magyar fajta, nem az egyes, nem én, nem te, hanem mindnyájan.

Ezért nem érthette meg őt más náció, se német, se francia, ezért nem méltányolhatták annyira, amennyire mi szerettük. Az a német, az a francia, amellett, hogy akadémikusan brutális, de köteles objektivitással igaz törekszik lenni ítéletében, megmarad németnek, megmarad franciának s ösztönszeruleg a maga fajtáját keresi és kívánja abban, ami fölött ítél, ehhez szokott és az ő fajtája nyújt is ehhez módot néki művészetében, - - mi, akik nagyrészt még csak őket utánozzuk, elszon-tyorodva adtuk meg magunkat véleményüknek, megtagadtuk a magunkét, mert ők nem értették ... Ők a mintázás hiányait látták s nincsenek olyan világismert nagy alkotásaink, amelyek már megtanították volna őket a magyar gondolat, a magyar érzés megértéséhez.

A monumentális — Beöthy Zsoltot citálom - az örök időkre szánt művek lényegének egyik főtényezője, annak a gondolati tartalomnak, amelyet kifejeznek, a nagyszerűsége, fönsége, mely egy egész nemzetnek a lelkében él, hullámzik s nemcsak a művész egyéniségéből, leikéből száll mintegy a művébe. Mária Terézia pozsonyi szobrán a főúr és köznemes tekintetében egyszersmind hű ragaszkodása királyához, a gondolati tartalom, a legmélyebb, legnagyobb nemzeti gondolatok egyike, amelyet igazán nem érthet más, csak magyar ember. Wesselényi szobra - amint egy magyar főúr a maga történeti erejének öntudatában állott, de a maga szívbeli jóságának egész melegségével hajol le az előtte álló parasztemberhez - - a legfenségesebben és légérthetőbben magyarázza azt a nagy gondolatot, nagy érzést, amely Magyarország úri elemeivel a jobbágyság fölszabadítását létrehozta, azt a nagy áldozatot, amelyet a hazáért a nemesség tett, azt a nagy hálát, amelylyel ezt az áldozatot a magyar hazáért fegyvertfogott forradalmi parasztság lerótta. Mátyás király szobrán pedig a magyar faj történeti ereje kétségtelenül a leghatalmasabb, legfönségesebb kifejezését nyeri.

És ezúttal nyomatékosan csak erre, a művész nagy alkotásainak gondolati tartalmára kívánunk rámutatni.

Szólanom kell még az emberről. Siratnom a jóbarátot, attól tartok, elégia lenne a jellemzésből...

Maga volt a becsületes hűség, az őszinteség, a keresetlenség és a szeretetreméltóság. Gondolkozásában, ítéletében eredeti, iparkodott megérteni mindent, aztán tudott szeretni és oly nobilisán megbocsátott, ahogy csak nagy művésziélek tud. Személyes emlékeimet hadd őrizzem meg, - jellemzésére álljon itt a levél, amit a Mátyás-szobor nagy mintájának befejezése után Maksziányi Dezső kollégámnak írt:

"...Egyre akartalak kérni, de elfelejtettem a sok mindenféle között, t. i. arra, hogy ha írsz az én dolgomról, kérve kérlek, ne hasonlítsd össze a kollégáim munkáival és ne bántalmazd a magyar szobrokat és szobrászokat. A mostani szobrász-generáció ártatlanul sínyli az első nemzedék bűneit. De még az sem volt a magyar szobrászok bűne vagy gyöngesége, hanem az az egész szobrászattal együtt szenvedte a biedermaierség utolsó kínszenvedéseit. Igaz ugyan, hogy már Franciaországban ébredeztek ekkor az első modern nagystílű szobrászok. De csak nézd meg Münchenben azt a Feldherrn-allét vagy Strassét, ahol az a húsz vagy harminc szobor áll az utca két oldalán és merem állítani, hogy a régi pesti szobrok mind jobbak, mint "ezek. Hidd el nekem, hogy a mi kiválóbb szobrászaink Parisban is becsülettel állják meg helyüket. Ha a mostani sim-felési mánia lecsillapodott, be fog bizonyulni e mondásom igazsága..."

Ehhez nem kell kommentár és sajnos, akadnak Fadrusz kollégái közt, akiket gondolkozóba ejthet ez a levél.

Nagy munkái közben - -- Pozsonyból a Feszület sikere után Budapestre telepedett át -eleget tett néhány kisebb megrendelésnek is. Része volt a parlament-épület, a királyi palota és a kúria palotájának szobrászi díszítésében. E kisebb munkáin is, ösztönszerűleg a monumentális elemek érvényesítésére törekedett s tanultságának klasszikus ízébe iparkodott lehetőleg magyar zamatot adni több s kevesebb szerencsével. A kisebb méretű Wenckheim-féle elegáns lovasszobron pompásan van mintázva a paripa, látszik rajta Mátyás hatalmas csataménje mesterének a kezenyoma. Ezt a szobrot az 1867-iki első alkotmányos minisztérium földmívelésügyi miniszterének, Wenckheim Béla grófnak, a lótenyésztés terén szerzett érdemei elismeréséül állíttatta Kis-Béren Darányi Ignác miniszter. Szeretettel foglalkozott a rovás-írásos zilahi Tuhutum-emlékkel s félig befejezetten maradt budai műtermében a lipótvárosi szt. István-templomba szánt Szent László és a szinte kész Tisza Lajos gróf szobor.

Ez utóbbihoz ugyancsak egy jellemző és megőrzendő krédója fűződik. 1899 júliusában, amikor a szobor elkészítésével megbízták a szegediek, a következőket írta:

"Nagyon örülök, hogy Szeged város polgársága rám bízta Tisza Lajos szobrát és pedig főképen következő okokért:

A jó sors azon kitüntetésben részesített engem eddig, hogy a magyar nemzet minden nevezetes korszakából egy nagy mozzanatot megeleveníthetek. Kezdem a szerénykeretű, de rendkívül érdekes feladatot a zilahi négy vezér emlékkövével, azt ábrázolva, hogy Töhötöm, Tas és társai Erdélyt elfoglalják; tehát nemzetünk azon idejéből, amikor a honfoglalás még folytonos terjeszkedés és harcok stádiumában volt. Ebben a kis szoborban a legkisebb anyagi eszközökkel kifejezésre akarom hozni azt, hogy egy sült idegen is rögtön lássa, hogy ez egy régmúlt pogány harci idő s tett emléke. A kolozsvári Mátyás-szoborban Magyarország fénykorát ábrázolom, amikor a magyar rettegve tisztelt és csodált nemzet volt Európa népei között. Ha a magyar ember szíve elborul és vigasztalást keres régmúlt idők fényében és nagyságában, akkor e dicsőségteljes, pazar és világraszóló korszakba bolyong vissza és ott találja azt a csodás alakot, a magyar nép legendás királyát, Hunyady Mátyást, aki egyszerű ember tudott lenni az egyszerű emberekkel, de az akkori kor fejedelmei között olyan volt, mint a sas a verebek közt. A pozsonyi Mária Terézia-szobor azt a korszakot kelti életre, amikor a nemzet, kimerüve százados harcoktól, önálló állami méltóságától megfosztva, mintegy hypnotikus álomba merülve szendereg. És íme, alig lép trónjára a fiatal királynő, éhes szomszédai szétszedik országait és a dicső osztrák hadseregből nincsen már több együtt, mint 6000 ember sorhad. Ekkor fordul Pozsonyban a magyar nemzet lovagias és vitéz fiaihoz segítségért. Az alvó oroszlán felébred, nekiindul a régi szittyavér a számtalan ellenségnek és mint egy véres fergeteg, úgy söpri ki őket az országból és három hét múlva vígan tanyáznak a magyar vitézek Bajorország fővárosában. A világ pedig bámulattal látta, hogy még nem fajult el a magyar név és míg az emberiségben lova-giasság és vitézség iránti érzés lesz, mindaddig a legdicsőbb emlék lesz : Moriamur pro rege nostro! Tanulság pedig e dicső tényből az, hogy: aki a magyarral jól tud bánni, azért képes odaadni vérét és életét. Ezt ábrázoltam pozsonyi szobromban. A zilahi Wesselényiszobor a magyar nemzet azon korszakáról tanúskodik, amikor a hazafiak szivében a régi független Magyarország álomképe dereng, e nemzet ébredése, a modern Magyarország hajnala. Azért örülök ezen feladatok után, hogy Szeged város lelkes polgársága reám bízta Tisza Lajos szobrát, mert ezzel a szoborral a legifjabb Magyarországot, a mai Magyarországot fogom jellemezni, nemcsak Tisza Lajost. Mert ma elült a harcok zaja, régi alkotmányunkat visszavívtuk és a legnemesebb királyi szív, rajongó szeretettel környezve, őrködik fölötte. A magyar nemzet egy évezreden át alig vehette le kezét kardja markolatáról és ezért nem fejleszthette kultúráját, nem fejleszthette munkaerejét, csak harci erényeit. A mai Magyarország más erényeket követel fiaitól, mint a régi és a mai Magyarország hősei: a munka hősei. Ezért szimbolikus Szeged város legújabb története a mai Magyarországra, mert mindkettőnél jó királyunk segítségével és nemzetünk elszánt és ernyedetlen munkájával újjászületett. Aki pedig Szeged újjáépítésében oly lelkes és odadó munkát végzett, mint Tisza Lajos, arról méltán el lehet mondani, hogy az volt, aminek lenni a mai magyar ember legnagyobb dicsősége : a munka hőse !"

És neki magának is lett volna még elvégezni való munkája sok. Kecskemét városa a Kossuth- és Rákóczi-szobrokat rendelte meg nála ; a budapesti egyetemi orvostani intézet Semmelweisz szobrának elkészítésével bízta meg, Karánsebes tőle várta a király szobrát, a nagyváradiak a Szent László-szobrot, a pozsonyiak Petőfit, a csatádiak a Lenau-emléket.

És készült minderre, kedvvel, duzzadó erővel, hisz olyan egészséges, erős ember volt, de a halál ő rajta is, mint mindnyájunkon, meglelte rését, azt a porta mortist, amelyen át gáládul hozzáférkőzött és leteperte. Mélyen bántotta őt az Erzsébet-szoborpályázaton történt sok herce-hurca s a megalázott, becsvágyában kétségbeesve kesergő emberrel köny-nyebben bánt el a betegség. A második pályázatra már betegen készült; ráadásul, a két hónapig nyitott ablak mellett végzett munkában erősen meghűlt s ilyen veszedelmes állapotban vett részt a tavaszi Duna-ünnepélyen. Azután ágynak esett, tuberkulotikus jellegű, lappangó szervi baja is súlyosabb mérvet öltött s június eleje óta fojtogatta a halál. Eleinte a Pajor-féle vízgyógyintézetben kezelték, majd Stoószon keresett enyhülést. Stoószról visszatérve, a tüdőgyuladás mellhártyalobbal súlyosbodott. Október huszadika táján nagy megkönnyebbülést érzett. Tervezgetett, hogy most majd munkához lát, kipótolja a sok mulasztást! . . . Vége se lett a napnak, este már panaszkodott. Október huszonharmadikán Jen-drassik tanár értesítette a művész feleségét, Deréky Annát, hűséges párját örömben s gondban, hogy aligha van már mentség: a szív gyöngül s tüdővizenyő jelentkezik. 26-ikán délben felült ágyában, hogy eszik valamit, de akkor már annyira gyönge volt, hogy kezéből kiejtette a kanalat.

"Édes kis feleségem" - - mondotta bágyadtán - - "most már csak a halál jöhet. Bárcsak már meghaltam volna."

Félhárom felé elszunyadt s négy óra tájt kezdődött a haláltusa. Szép kupolás homlokát ellepte a verejték, de nem mozdult. Ágya mellett volt ősz édesanyja, imádott felesége és rokonai; Vámosi Zoltán dr. és kezelőorvosa Szőke István. Erverése percről-percre csittult, lélegzetvétele ki-kimaradt s félhétkor meghalt. Térdigérő munkazubbonyában helyezték koporsóba, melléje tették mintázófáját s koporsójára a magyar művészek közös halotti takaróját, azt a nemzeti-színű selyemleplet borították, amely alatt először Munkácsy pihent a ravatalon.

-* Művészet, 1892. 418. 1.