Fűző és erkölcs
| Fűző és erkölcs szerző: Ambrus Zoltán |
I.
Marcel Prévost úrnak, a francia akadémia tagjának
Páris.
Kedves Mester,
körülbelül hetven-nyolcvanezren vagyunk, tisztes vagy kevésbé tisztes irodalmi iparűzők, akik már vagy tizenöt év óta igyekszünk ellesni Öntől annak a titkát, receptjét, miképpen lehetne kifogalmazni, hogy az ügyész is békében hagyjon bennünket és amellett a mi könyveinket is olyan lázasan vásárolják, vagy hogy párisiasan mondjam: a mi könyveinkre is csak úgy bukjanak az asszonyok, mint az önére. Mert, valljuk meg, mi irodalmi iparűzők szintén csak az asszonyokból élünk, épp úgy, mint a szabónő, a masamód, az illatszerész, a manikűr és a drogista...Nemde, édes Mester, nemde? - hogy én is franciául szóljak.
De Ön nem árulja el a titkát, amint a karthauzi barátok nem árulják el, hogyan kell a legjobb chartreuset készíteni, vagy amint az elsőrangú cukrászok nem mondják el, hogyan kell készíteni a legfinomabb süteményt s a legfinomabb bonbont. Az ember néha csodálkozik azon, hogy mért csak éppen az előkelő cukrászok tudják szállítani ezeket a közkedvelt édességeket és hogy a legfinomabb süteményt meg a legfinomabb bonbont mért nem tudja minden cukrász elkészíteni?...pedig hát nyilvánvaló, hogy az előkeló cukrász csak úgy csokoládéval, tejhabbal, tojással, vaníliával, fahéjjal, cukorral stb. manipulál, mint a szegény kis cukrász, az is bizonyos, hogy ezekből az alkatrészekből a legjobb minőség se kerül annyi pénzbe, mint az ezüst róka vagy a csincsilla, hogy tehát belőlük a legfinomabb bonbon készül-e vagy az a szomorú édesség, amely csak a szegény gyerekeknek kell, ez tisztára az adagolás művészetétől függ. Hát éppen az adagolásnak ezt a művészetét, titkát, receptjét nem tudják ellesni a szegény kis cukrászok az előkelőktől, és az adagolásnak ez a művészete az, amit Ön nem akar elárulni nekünk, hetven-nyolcvanezer irodalmi iparűzőnek, hogy mi is kiszolgálhassuk az Ön klientéláját. Ön nem bocsátja találmányát a céh rendelkezésére közkincsül, Ön nem oktat ki bennünket, ilyenformán: végy 57 uncia pikantériát, 22 uncia csevegést, 8 uncia érzelmességet, 5 uncia tejhabos filozófiát, 2 1/2 uncia tojáshabos elmésséget, 1 1/2 uncia kacki stílvirágot. 1/2 uncia szép mondást, stb. stb., és mi hiába találgatjuk az ön adagolását nem mindenki pikáns író, aki az akar lenni!...mert, íme, mindnyájan azok szeretnénk lenni és csak Önnek sikerül nagy forgalmat csinálni a pikantériával, csak Önnek sikerül lebilincselnie azt, akiből voltaképpen mindannyian élnénk: a két világrész olvasó asszonyát.
Ez nem szép Öntől, cher maître -, ahogy Bossuet mondja. (Vagy talán Vauvenargues? - már nem emlékszem.)
Mert Önnek már semmi szüksége nem volna rá, hogy monopolizálja s továbbra is nagyban szállítsa az első minőségű pikantériát. Elvégre Önt csinos félszűzei, ezek a balga, vagy ha úgy vesszük korántsem balga félszűzek már bejuttatták az örök dicsőség szent berkébe, a negyven halhatatlan közé. Elvégre Ön többször is, sőt nagyon gyakran megszerezte magának azt a pokoli elégtételt, hogy miután már bejutott a francia akadémiába, a felszentelt csarnokokban ijedező öregek csúfjára és nagy hüledezésére továbbra is vagonszámra szállította a legcsípősebb pikantériát a külföldi gazdag lapok tárcarovata számára, ahol ez az ugyancsak ízes árú csak a francia akadémia számlájára volt elhelyezhető. Elvégre, ha Ön nagyon jókedvű akar lenni, még azt a mulatságot is megszerezheti magának, hogy amikor magára ölti a pálmával hímzett frakkot, hogy a Monthyon-féle erény-díjról tegyen jelentést a híres kupola-teremben, s a nagy jutalommal egy bretagne-i öreg parasztasszonyt tüntet ki, aki hetven évet töltött el önfeláldozásban, kötelesség-teljesítésben és állati dologban, a nagy premiére-ek közönsége előtt elzengett ünnepi beszédébe is bele foglalja azt a pajzánul hamiskás passzust, amelyet legutóbb exportált a külföldnek ebben az elmésségben: "Olyan asszony, aki senki más szerelmére nem vágyott, csak éppen a férje szerelmére, Krisztus születése előtt 4252-ben élt egy...de fel is jegyezték ezt az esetet."
Hát nem elég ez Önnek, illusztris Mester?!...Mit akar még egyebet? Nem elég Önnek a dicsőség, a vagyon és az ünnepeltetés? Nem gondolja, hogy itt volna már az ideje, a vagyonszerzés után visszavonulni a vagyonélvezetbe, művészetének, adagolásának titkát, ajándékba, közkincsül átszármaztatni a céhre, s a pikantéria nagyban szállításának iparágát átengedni nekünk, az Ön után következő hetven-nyolcvanezernek, hogy mi is élhessünk??...
De nem. Ön továbbra is, a francia akadémiában is, marad a régi, vidor, ifjonti Gil Blas - tanítvány, aki volt, sőt mintha a nagyobb mulatság okából, s vének botránkoztatására, teljesen ki akarná sajátítani előlünk a fűzőt és az alsószoknyát. Mintha a nyolc uncia érzelmességet, a másfél uncia kacki stílvirágot s a fél uncia szép mondást is ki akarná küszöbölni régi adagolásából, hogy a finom bonbon még csípősebb, a puha menta még olvadóbb, s az ön cachet-jével ellátott egyetlen, hasonlíthatatlan pikantéria még kapósabb legyen. Mi ez, mi ez? - mint az Önök egyik nagy klasszikusa írta - talán kicsapongó életkedvének sugallatából vagy tréfás megtorlásául annak, hogy nem nagyon siettek Önt a kupolaterembe csábítgatni, csúffá akarja tenni a "falamiát", mely Önt tagjává választotta?!...
Avagy talán most már kevésbé törődik a francia akadémiával, mint akkor, amikor oda bekopogtatott s a most hüledező vének szavazatait kérte? És már akkor se gondol a francia akadémiára, amikor ennek a tagságnak még ma is tetszetős védőjegyét odabiggyeszti a könyve címlapjára? Ellenben annál aggodalmasabban törődik klientélájának a tetszésével és éppen úgy hízelkedik neki, mint a szabónő, a masamód, a manikűr, az illatszer-kereskedő és a fodrásznő, amikor azt írja, hogy a karcsúság, a női test vonalainak a finom, lágy hajlása, no meg a szerelem, a flörtös, szép szerelem, ez mind a mai nő vívmánya, alkotása, a mi korunk szülötte, mert Krisztus után 1862-ig, amikor Marcel Prévost a világra jött, a nők csak enni, inni tudtak, tehát vagy hordószerű figurák, vagy egyszerű mértani ábrák voltak?!... Ah, m'sieur ah m'sieur - mint ön oly páratlan könnyedséggel írja Cousine Laure című regényében (vagy erkölcsrajzában?) - ah, mi kár volt elpazarolni ezt a kitűnő témát, egy szabott árú külföldi export-cikkbe szorítani, kögíteni ezt a Karcsúság dicséretiről szóló szép éneket!... mennyivel jövedelmezőbb lett volna megmenteni ezt a pompás témát egy ünnepi alkalomra, mennyivel stílszerűbb lett volna az erénydíjról szóló jelentésbe helyezni bele, sőt ennek alapötletévé tenni ezt a bájos és kétségtelenül tetszetős morális megállapítást, hogy: "a mai nő a szerelem túlfinomult gyönyöreit választotta a maga osztályrészéül s ez a mai nőnek az erénye"?!... Valóban, Mester - mint Joubert bölcsész mondta (vagy Tocqueville?) - valóban, az ön kedves olvasónőinek már sürgős szükségük volt erre a bíztatásra, mert ha talán Ön nélkül is a szerelem túlfinomult gyönyöreit választották volna, nem éltek volna ennek a hivatásnak - a választott jobb résznek -: ugyanakkora buzgalommal, mint így, ha tudják, hogy csak ez lehet az erényök.
A fűző az egyetlen, tehát a legnagyobb erkölcstelenség a világon - véli Ön, az utolsó esztéta, sőt "esztétik", a Dante Gabriel Rossettik és Burne-Jones-ok egyik legutolsó és francia nyelven író leszármazottja. - Mért? Mert megrontja a női test vonalainak finom, lágy hajlását. Ön ugyan ezt nem mondja ki - mert hiszen Önnek egyik legnagyobb művészete abban rejlik, hogy amire súlyt helyez, azt jelentős elhallgatásban fejezi ki - de ilyenformán gondolja. Másfelől azt is tudja, hogy nem elég az efféle - egyébként kétségtelen s szinte biologikus hangzású - természettudományos igazságokat egyszerűen enunciálni; jó, ajánlatos, célszerű az ilyen természettudományos igazságokat, a komolyabb olvasónők örömére, sőt elragadtatására, tudós szakemberek tudományos tanúságával támogatni. Azért Ön jónak látta a legnyomatékosabban hivatkozni a kitűnő, bár érdeméhez képest még nem eléggé ismert Sébilleau doktorra, aki erről a kérdésről, már nem tudom melyik vendéglőben, így nyilatkozott: "A fűző öngyilkosság. Ha feleségem azt kérdezné, hogy megcsaljon-e vagy fűzőt viseljen, azt mondanám, hogy inkább csaljon meg". Kérem, adja át tiszteletem kifejezését ennek a kitűnő doktornak. Lehetnek nála nagyobb természettudósok is, de jobb ember aligha. Se Büchmann mester, se a szállóigék más gyűjtője, se az egész világtörténelmet felölelő nagy idézetek Tára nem mutat fel felnőtt orvost, aki a feleségével szemben nagyobb gyöngédséget és önfeláldozást tanúsított volna. Melegen üdvözlöm őt, s kívánom neki mindazt a boldogságot, amelyet a maga számára valaha elképzelt.
De ha van még egy erkölcstelenség, s nagyobb erkölcstelenség, mint a fűző, úgy ez: az úgynevezett erkölcs - véli Ön. - Az erkölcs, vagyis a lelki fűző. Az a kényszerzubbony - mondhatná Ön - melyet a megtévesztett asszony rákényszerít testére, lelkére, bizonyos látszat, bizonyos tetszetősség, bizonyos konvencionális egyformaság kedvéért, amelyeket csak a pasa-önzés s a legostobább férfi-hiúság követel. Hogy mekkora erkölcstelenség ez az erkölcs, az nem szorul bizonyításra. Ezt a tételt még Sébilleau doktornak se kell támogatnia; itt már fölösleges bárkire hivatkozni. Az erkölcsnek nevezett lelki fűző megrontja a női lélek vonalainak természetes, finom, lágy hajlását...azaz, hogy megrontaná, mert, szerencsére, az erkölcs csak papíron van. A lelki fűző ellen a mi századunkban fölösleges prédikálni...erről már csevegni is fölösleges...A női test természetes karcsúsága -, amelyet nem nyomorít meg többé a szerencsétlen fonák életmód -, s főképpen a divat -, amelyben az óntudatra ébredt női lélek lelkiismerete nyilatkozik meg -, nem tűri többé, hogy az úgynevezett erkölcsnek szava lehessen az eklézsiában, hogy a meghaladott, elavult lelki fűző viselete a ruhaviseletre is befolyással legyen, hogy megakadályozza a ruhát abban az isteni rendeltetésében, amely megköveteli, hogy a ruha ne elleplezője, hanem fölfedezője legyen a világ legédesebb harmóniájának: a női test hajló vonalainak...
Mindezt Ön nem mondja ki, hanem az elhallgatás művészetének egy csodálatos bravúrjával, elhelyezi tanulságos sorai közé. De Ön helyett is ékesen szól példája, az elmés M. asszony, aki nyilván mintája a jövő asszonyának, s aki azt tartja, hogy az ember nem a férjének él -, mert hiszen a szakácsnő után mindig a férj a legutolsó ember a világon - hanem mindenki másnak, aki élvezni tudja a világ legédesebb harmóniáját: a női test vonalainak finom, lágy hajlását.
Ön, csodált Mester, nem foglalkozik többé az erkölcscsel, mert hiszen Ön nem történész. Ön a jövővel foglalkozik, mert hiszen Ön próféta. Akár csak Tolsztoj. Igaz, hogy az Ön tanítása olyan messze esik az orosz apostolétól, mint a mi Makónk Jeruzsálemtől, de a prófétát, az apostolt nem a szigorúság teszi, hanem a tanítványok száma. És kihez zarándokolna annyi megtért, amennyi Önhöz, aki így szónokol az ezer frankos kalapú, Paquin-ruhás hívőknek: "Gondoljatok szánalommal azokra a nyafka, de immár nem nyafogó asszonyokra, akik mind mostanáig e földet tapodták, akik csak szeretni, gyerekeket szülni és szenvedni tudtak, akik meghaltak, anélkül, hogy valaha éltek volna. Gondoljatok rájok szánalommal, de ne utánozzátok őket. Ellenkezőleg: sportoljatok, lovagoljatok, ródlizzatok, vívjatok, lőjetek, teniszezzetek, játsszatok hockey-t, pólót vagy amit akartok..."Végy pénzt magadhoz!" - mondotta Jágó. Tegyetek a zsebetekbe néhány milliót, ne legyetek öregek, legyetek karcsúak!... ez a legfőbb bölcsesség a világon. S ha ragaszkodtok ehhez a három fő életelvhez, mindig boldogok lesztek. De ne feledjetek néhány milliót tenni a zsebetekbe!...a karcsúságnak nincsen se egészségesebb, se biztosabb szere.
Szeressétek egymást" - mondta János apostol. "Műveljétek kerteteket" - ajánlotta Voltaire. - "Legyetek karcsúak" - mondja Ön. S ha Ön nem volna olyan szigorú a fűzővel szemben, az ember azt gondolná, hogy a karcsúságnak ezt a nagy felmagasztalását csak egy fűző-gyáros találhatta ki, aki valami újfajta mell- vagy hasszorítót akar forgalomba hozni. Egy modisztin, aki egy új mídert lanszíroz - ahogy Ön, a francia akadémia tagja írja, Németország és Ausztria hírlapjaiban.
Vagy talán éppen ez a kissé kereskedelmi jellegű - részint a nőiruhaszabók próbatermeiben hallható csevegések ízére, részint a parfőmkereskedők boltjának erős illatára emlékeztető - különös zamat az, aminek a világias bölcselettel való keverését nem tudjuk Öntől eltanulni?!...Éppen ez az, amivel Ön megejti óriási hölgyközönségének az érdeklődését s ami mindig hiányzani fog a mi utánzó kísérleteinkből, még ha el is leshetjük az Ön adagolásának a titkát s ugyanúgy tudjuk keverni a pikantériát a komoly dolgokon való humorizálással meg a többi mis-mással, mint Ön, Mesterünk?! Talán éppen az az Ön páratlan sikerének a titka, hogy Ön nem csak a szerelem túlfinomult gyönyöreiről beszél a két világrész olvasó asszonyának, hanem közben az öltözködés és vetkeződés finesszeiről is, mert nagyon jól tudja, hogy ha a mai ideálnak, a két világrész olvasó asszonyának az az egyetlen erénye, hogy a legjobb részt: a szerelem túlfinomult gyönyöreit választotta, viszont megvan az a gyöngéje is, hogy még az udvarlójánál, a mai flörtjénél, a jelen szerelemnél is jobban érdekli az, aki az asszonyi öltözködés apró intimitásairól - tehát a jövő szerelmek, minden elképzelhető szerelem előkészületeiről - ad neki szakértő tanácsot, mint a nőiruhaszabó, mint a divatárusnő, mint a fodrász, mint az illatszer-kereskedő, mint a manikűrös asszony és mint Ön, Marcel Prévost úr, a francia akadémia tagja?!...
Kedves Mester, Ön nem fogja elárulni nekünk, az eleganciák művészetéhez igen keveset értő irodalmi iparűzőknek, hogy kereskedősegéd korában melyik elsőrangú üzletben szerezte meg ezt a kivételes szakértelmet, mely kiterjed az öltözködés egész tudományára. De még ha meg is könyörülne rajtunk és a vagyonszerzés után visszavonulva a versenytérről, ahol most mindenkit ver, meg is jelölné az öltözködésnek azt az akadémiáját, amelyben meg lehet szerezni ezt a ritka - s a regényírásban mindennél értékesebb - szakértelmet, ha ezenkívül a receptjével is boldogítana bennünket s elmagyarázná nekünk, hogy ezt a szakértelmet milyen arányban, milyen adagban kell keverni főképpen a pikantériával, de a világias bölcselettel, az érzelmességgel, a stílvirágokkal, az elmésséggel, meg a többi mis-mással is: ez már nem segítene rajtunk...ebből az akadémiából mi már elkéstünk...ezt korábban kell kezdeni.
Azért számunkra nem marad egyéb, mint az irigykedő, fájdalmas lemondás, és a minden versennyel felhagyó, föltétlen hódolat.
Megkülönböztetett csodálatának óhajtott kifejezést adni, valamennyi irigye közül:
a legőszintébb irigye.
II.
Ez az el nem küldhető levél húsz vagy huszonöt esztendővel ezelőtt megszokott hangú - és Marcel Prévostval szemben stílszerű - kifejezése lett volna annak a benyomásnak, amely sok olvasóban támadhatott fel, ha véletlenül a szeme elé került a kiváló francia akadémikusnak Németország és Ausztria számára legutóbb szállított tárcacikke. Húsz vagy huszonöt évvel ezelőtt ilyen "elvégre", "ellenben", "véli ön", "valóban" és "avagy"-stílusban írtunk, sok szó esett az erkölcsről és igen sokszor, talán túlságosan sokszor, ilyen léha formában mondtuk el azt is, amit komolyan gondoltunk, Azóta ez a forma végképpen kiment a divatból. Ma már a kroki a leglenézettebb hírlapirodalmi iparcikké degradálódott; ma már csak a francia akadémia tagjainak bocsátjuk meg, ha "cseveg"-nek; ma már komoly formában, komoly hangon írjuk meg a legcinikusabb léhaságokat is.