Fűtőék
szerző: Gárdonyi Géza
Az ember fűtő volt egy gépgyárban. Az asszony mosni járt. Reggeltől estig dolgozott mind a kettő, s mégse volt semmijök.
Egy este így szólt:
- Holnap már nem dolgozhatok. Nagyon elnehezedtem: nem bírom.
A tűzhely lángjánál gyertyát gyujtott és az asztalra tette. A lábost is az asztalra tette egy avult ujságpapirosra. A lábosban kása volt; a kásán pirított szalonna. Egy borszéki literes üvegben bor állt a lábos melett.
- Ha szegények vagyunk is, jól élünk, - mondta az asszony.
De aznap mégse volt olyan vidám, mint máskor.
Az ura komoran hallgatta. Az ura mindig komor volt. Vele jár ez a foglalkozással, megfáradottsággal.
Az asszonyka esténkint meg-megvidámította az urát. Csevegett mint a veréb.
- Hát ne dolgozz - felelte röviden az ember.
Szótlanul ette meg a vacsorát, aztán pipát dugott bozontos fekete bajusza alá és mogorván nézett a gyertyára, éppen úgy, mint ahogy a kazán tüzébe szokott nézni.
- A bába itt lakik a házban, - szólalt meg ujból az asszony. - Ha az éjjel szólítalak..
- Hát már annyira vagy?
- Annyira, - felelte az asszony a fejét lehajtva.
Nem igen beszéltek erről. Mindössze egyszer, mikor az asszony észrevette az állapotát.
- Hallod-e János, - mondta akkor vidáman, - mit szólnál arra, ha az Isten egy Jancsit adna nekünk?
- Isten őrizz? - felelte az ember. Az asszony akkor elszomorodott és könnyezett. Eszébe jutott, hogy az ura milyen sajnálkozva beszélt egy másik fűtőről, akinek a kis fia ott áll minden este a gyár kapujában ; ott áll mezítláb, rongyos szalmakalapban, szurtosan, szakadozott ruhában. Aztán kijön az apa,
s megcsókolja a fiát; vezeti nagy-büszkén.
- Mért szereti, mért büszke rá?- fejezte be az elbeszélését János. - Ha az a gyerek megnő, nem adhat neki egyebet, csak a maga zsíros kékvászon zubbonyát, szenes lapátját. Nyomoruság az öröksége.
Az asszonynak mindig eszében volt az a kis fiu. Egyszer küldött is neki pogácsát. Éshát többet nem beszéltek a maguk várakozásáról mind e mai napig.
Sokáig hallgattak most és szomorú volt mind a kettőnek az arca. A kis tömpe-orra asszonynak az orra körül borongott a szomorúság, az embernek a szeme körül.
- Minek ez nekünk, - szólalt meg aztán az ember. - Négy éve lakunk együtt Borcsa és azt gondoltam, hogy a nyomoruságunk velünk száll a földbe.
- Óh, - szólt az asszony könynyezve, - ki tehet ellene.
- Gondold meg, hogy nem lesz neve. Gondold meg, hogy nem lesz soha jó ruhája. Nem játszik ez virágos réten, zöld erdőben, felnő az utcán, meg ebben a sötét oduban. Aztán ha átesett az egyik nyomoruságon, belekerül a másikba. Ha férfi lesz, járhat a gyár kormos falai közé. Ha nő lesz, fölkelhet veled hajnalban, s megyen a mosókonyha förtelmes gőzébe. Érdemes ezért világra jönni?
- Bárcsak halva születne! - felelte keserűn az asszony.
Kis-idő mulva lefeküdtek és sötétben folytatták a szomorú beszélgetést. Aztán elcsendesültek.
Az asszony halkan nyögdécselt, sóhajtozott.
Egyszer aztán megrázta az urát:
- Jánoskám! Alszol. Eredj bábáért!
János megrázkodoft és sietve felöltözködörr.
Aztán nem is feküdt le többé. Ujra pipára gyujtott és ott járt föl és alá a lámás körül a folyosón.
Éjféltájon halk sírás hallatszott ki a szobából. Az ember megállt és reszketett. Aztán besietett a szobába.
A gyertya ott égett az ágy mellett. A bába egy csupasz kis porontyot tartott az ember elé:
- Fiu!
Az asszony ragyogó szemmel bámulta:
- De milyen szép!
- Csakugyan fiu, - mondotta az ember is.
- Nézd a szemét: olyan mint a tied..
- Olyan a! - felelte az ember.
És mind a ketten nagy érdeklődéssel és mosolyogva nézték a gyermeket.