Főzés

A Wikiforrásból
Főzés
szerző: Tömörkény István

       Meg volt apadva a víz nagyon. Alant, egészen a kőfal alatt, kilátszottak belőle a nehéz gránitok, amiket a fal oldalába erősítés gyanánt hajószámra dobáltak évek előtt, amikor itt attól tartottak, hogy nem a Tisza jön ki a partra, hanem a part kínálkozik be a mederbe. Ezenfelül csöndes nyári reggel volt, a túlsó parton, az ártéri füzesek között, fehér tehenek és tarka tehenek legeltek, s messze fönt, Tápé felé, kevéske köd legelt a lapályos vízen. A malmok lapátjai lassan forogtak, s feketére barnult deszkáikról aranycsöppek hullottak a sárga vízbe vissza. Maga a víz kétféle színt játszott. Világos az innenső oldala, ez az ős folyó, ez az a víz, amely Sziget alól, Szolnok alól, Szentes alól következik. A túlsó a Marosé, az sötétebb, s így nagy apadások idején nincsen annyi vágása, hogy a másikba elegyedhetne. Együtt haladnak külön, halkan, hogy semmi zajuk nem hallatszik. A tömérdek nagy vashidak lomhán állnak fölöttük, öt-hat lába van egyik-egyiknek, de egy lábat sem ér a víz, annyira patak a folyó. Ki nézné ki belőle a tavaszi harsogó tengert ilyenkor, amikor oly lassú, hogy ágat kell bele vetni, hogy megláttassék, merre van a folyása. Fölötte halszag érzik. A túlsó parton hálót húz lassan néhány ember, egy egyfából való halászcsolnak lassan halad a közepén, az ember, ki a végében ül, lyukas fadarabbal ütöget a vízbe, s ennek a kuttyogásával ijeszti a harcsákat a háló felé. Csend van ezen a tájon, a tengerhajósok állomására még nem jött a szentesi gőzös, a többi parti forgolódás helye meg lejjebb esik.

Lementem az iszapjárta lépcsőkön a mederbe, amit a folyó elhagyott, mert az ilyesmiben néha különös érzés van. Járni a víz fenekén. Nagy darab kövek voltak itt, amiket a Maros tavaszi árja már erősen kiporondolt néhol. A kövek között apró halak kínlódnak, s vetik magukat jobbra-balra, igyekezvén a víz felé. Elemük azonban elhagyta őket, s elvesznek a parton. Van ott aztán azonfelül törött bögre, bádogkanál feje, s egy nagy darab szigony is bele van ütve a földbe, amely valamely horgonyt vetett vasmacskából szakadt ki. Továbbá rőzseágak s az apró bojtorjánfű, amely azon a helyen, ahonnan a víz tegnap elment, ma már kifakad, s fehér virágát hullatja a tátogó apró halakra.

Odább a kövek közt mozgott valami feketeség. Közelebb érve látnivaló volt, hogy ez egy ember, bocskorban és zölddel cifrázott szűr a vállán. A mellén bőr, amelyre piros, zöld és sárga zsinórokkal csodálatos tulipántok vannak hímezve. Ez a melledző, egy rácos ruhadarab. Magyar ember közül csak az hordja, aki köhög és fél a hűtéstől. Ez megvédi a szelektől, mert a bőr belseje nem cifra, hanem rajta van a birka szőre, és ezen áldott jó állat még holt korában is így melegíti az embert.

A bocskoros mellett egy nagy iszák hevert, abból már előszedett egy bögrét. Ebből se ma főztek először, mert füstös az oldala nagyon. Három kőből tűzhelyet is csinált már, az aljába pedig azon gallyakból, amiket a víz partra hordott, tüzet rendezett. Lement a partszélre, ott lehajolt, kezében a bögrével. Az edény aljával szétvert egy kicsit a habok között, hogy tisztátlanság ne jöjjön bele, azután pedig megmeríté. Eközben nem szól semmit, halkan járt, igen ügyesen lépdelve bocskorával a kövek között. Szigorú arcú ember volt ez, a képe jóformán feketebarna a napégéstől, harcsabajusza hajósok szokása szerint lefelé lógott.

- No - mondom -, adjon Isten.

- Adjon Isten - felelt, és a kopottas sipkából, ami a fejére volt húzva, igen bizodalmasan integetett ki.

- Hát mire végzi?

- Ehun e - mondta megint -, nézze. Majd főzök.

Letette a bögrét a tűzhelyre, vigyázva igen, hogy valamiképp oldalt ne forduljon. A tüzet is megpiszkálta. Előbb guggolt, azután leült ismét, bocskorait kinyújtva. Akkor az iszákba nyúlt. Sok minden volt ebben a bőrtáskában, szinte csörgött. Legelsőbb krumplikat szedett ki, vagy három szép és nagy darabot. A bicska is az iszákban volt, azt kotorászta most már. A bicskának szokása, hogy elbújik, de csak előkerül, ha kutat utána az ember. Hámozta a burgonyákat, jól vigyázva, hogy igen sokat le ne nyessen róla a héjával. Amit letisztított, kettévágta, a darabjait megint csak kettőbe, s így a bögre vizébe dobta. Így járt a többi is, amely után újból az iszákban kellett keresgélni. Mélyen belenyúlt, hogy szinte a válláig elveszett a karja benne.

- No - szólt csendesen -, gyüssz vagy nem gyüssz?

Gyütt. Egy szép fej vereshagyma volt, az gyütt ki. Ennek a tisztításával már nem sokat törődött. Hanem lehántotta a külsejét, kettévágta, s a bicska lapjával nyomta széjjel.

- Ereggy a többi után.

Az is a vízbe került, amely már főlni kezdett.

- Hallja - szólt megint az ember -, hogy duruzsol? Nincs ijen bögre több a világon, akibe így mögforrjon a víz...

Tévedne, aki azt hinné, hogy zsír nem tartózkodott az iszákban. De bizony tartózkodott. Vele együtt jött elő a napvilágra egy ütött-vert cinkalán is. A zsír fehér ruhában volt, azon belül pedig egy bádogedényben. Ez a boldog világban itce vagy messző lehetett. A kanállal mért a zsírból, a szűrből pedig skatulyát szedett elő, amelyben fűszerszámok voltak. Só, paprika és egyéb ilyenféle. Ebből mind jutott a bögrébe a zsírral együtt, s a kanállal kavargatta az egészet. Senki el nem gondolná, aki nem tapasztalta, hogy milyen csodálatos jó illata van az ilyen mismásnak, ami egy füstös bögrében fől a part kövei között. Egy-egy gallyat rakott az oldalára, hozzáértő módon, hogy mindenfelől érje a láng.

- Nem vetök neki három órát - adta föl most tréfásan a szót -, hogy mögfől.

- Gondolom, várja is már.

- No - felelte, rázva a fejét igenlőleg. - Éjfél előtt indultam, de még nem öttem ma. Hát az embör mögéhözik.

Megkavarta a bögre belsejét a kanállal, s vágyó szemekkel tekintett bele. Főlt a krumpli, egyet kivett, s megpróbálta, omlós-e eléggé. Még egy kicsit várni kell vele. Hanem a leve, az tökéletes volt már egészen, s ami a kanálon maradt, nagy gyönyörrel szürcsölte le róla.

- Csak azt mondom én, hogy a főtt ételnek nincsen párja - mondta.

- Aztán ölég lösz ez röggelinek?

- Hát, tuggya, több is löhetne. De ez a bögre így is nagyocska az iszákba... Mög ez is ölégbe kerül. Nézze, fél kanál zsír, három krumpli, egy hagyma, só, paprika, könyér... Mit tögyön a szögény?

Kése nyelével verdesni kezdte ültőhelyéből a bocskora orrát, s görbedten, elgondolkozva tekintett szét a vizen.

- Az ám - folytatta sóhajtva, de csakhamar abbanhagyta e gondolatokat. Bugyborékot vetett a bögrében a víz s habos teteje ki is futott. A burgonyadarabok játszottak benne, hol fölkerültek, hol lementek. Már most elemelte a tűztől. Ujjai meg sem érezhették a bögre fülének a melegét, mert lassan, vigyázattal vette maga elé, hogy ki ne lötyögjön a jó meleg étel. A két térde közé szorította, s újból benyúlt az iszákba kenyérért. Nem volt sok, de jól megőrizve, piros kendőben. Megfogta a csücskét, fölemelte, s a kenyér lassan kiforgott belőle a kőre. Lassan kezdett enni, s fújta az ételt a kanálban, s párologva szaladt szét a levegőben a paprikás hagyma és a zsíros burgonya szaga.

- Ízlik, látom.

- Hát igön - mondta. Azután, mint akinek valami az eszébe jut, rántott egyet a vállán. - Néköm jó. Az úrféle nem öszi az ijet. Gezemicével él.

Van benne valami, magad magadnak főző, szegény bocskoros ember. Tatárszósz és majonéz kell a magyarnak. Ez is étel pedig, amit te főztél, sőt különb étel, mert lám, már csalogat is erre valakit. Ez a valaki egy parti gyerek, amilyen sok van. Félig elzüllött apróságok, akik, ha halat vesz valaki, hazaviszik egy garasért, s vágtatva futnak a hajóállomások felé, ha gőzös közeledik, hogy lesz talán olyan utas, akinek a batyuját utána kell vinni. A gyerek rongyos és sovány, lassan lépegetett a kövek között, vigyázva a meztelen lábaira. Megállt aztán jó távolosan, és nézett. Nézte a bögrét, a kenyeret, s igyekezett jóllakni az étel szagával.

- Hát te, csipisz - szólt rá az ember -, mit bámulsz?

A gyerek szégyenülten kapta le róla a tekintetét, s zavartan a víz felé fordult. Lassan lépett egyet-kettőt előre, azután vissza, amerről jött.

A kanál a bögre oldalában a felén alul kopogott már. Az ember belenézett, azután megmerítvén jól a kanalat, ezt még a szájához emelte. Azután a gyerek után kiáltott:

- Te.

Hirtelen visszafordult a fiú.

- Gyere no - intett neki, nyújtva feléje a bögrét. - Ödd mög, de sebössen, mer gyün már átalrúl a ladik értem...

A gyerek mohón kapott az étel után, s nagy igyekezettel kotorta a kanállal a bögre oldalát. A bocskoros nézte egy darabig, azután sietve pakolázta holmiját az iszákba. A kenyeret már készült behajtani a piros kendőbe, amikor meggondolta a dolgot, s vágott még belőle egy darabot. Annak felét magának törte, a másikat nyújtotta ismét a partigyerek felé.

- No - kínálta békülékenyen. - Ne.