Fürdői emlékek
szerző: Vajda János
I.
Az emelvényen, simitványon
Találkozunk minduntalan.
Nézlek sováron, szólni vágyón,
De mindamellett szótalan.
Ha eltűnsz egy-egy pillanatra,
S nem látlak, majd elolvadok.
Szemeidet rám ragyogtatva,
Ajkam, szivem dermedt, fagyott.
Irígylett, boldog átlag-lelkek
Vesznek körül,─ könnyű nekik!
A vallomást, hogyan szeretnek,
Levelező könyvből szedik.
Mit mondjak én?! ─ Oh e dolognak
A vége még botrány leszen...
A lábaim már úgy inognak...
Atlas se bírja el szivem'!
Kétségbe esve, elbolyongva,
Hol senki nem jár, egyedűl,
Szerelmem a sürű vadonba
Vigaszt keresve menekűl.
Csöndes, homályos rengetegbe
Egy régi várnak romja, im
Leülök a profán jelenbe
Mélázó omladékain.
Elmélyedek a messze multba,
Midőn telt szívü lovagok
A szépek lábához borulva
Nyögték: szeress vagy meghalok!
És elég volt a szépnek ennyi;
A lovag is czélt ért vele.
Ki nem nevette érte senki,
S a rendőr sem fülelte le...
II.
Szegény fejem, mit is viódol,
Hogy honnan e nagy fájdalom?
Hisz tudhatod te azt nagyon jól,
Mi voltakép az én bajom.
Hogy nem tudok szeretni lanyhán,
Csak szertelen, szörnyen, nagyon.
Úgy ég a vérem, mint a kátrány
A tengeren kigyúlt hajón.
Mint a salétromos rakéta,
Mely égbe vágyva, sustorog.
Erőlködését mosolyogva
Nézik le fényes csillagok,
Akiket meg se közelíthet,
S még le sem ért, elég a láng...
Elvesztve üdve az egeknek
S a földi kéjnek egyaránt...!