Függvényesi, az ország keresztapja
| Függvényesi, az ország keresztapja szerző: Krúdy Gyula |
Ez a történet még abból az időből való, amikor egy kövér budai professzor intézte el azt a dolgot, hogy ki micsoda nevet kapjon a névmagyarosítás után. Olyanféle aktus volt ez, mint valami keresztelő, amikor komaság, sógorság, szomszédság, távoli atyafiság mind azon töri a fejét, hogy milyen neve legyen az újszülöttnek. Ám az első aktusnál nem szokták megkérdezni a kisdedet arra nézve, hogy melyik név tetszene neki a sok javaslatba hozott név között. A névmagyarosításnál a maga ötvenkrajcáros bélyegéért azonban akárki válogathatott a nevek között.
Sok baja volt ezért a kövér budai tanár úrnak.
Ez a kövér ember sok cúgos cipő és ugyanannyi esernyő elkoptatása után (mert esőcsináló is volt, ha kilépett az utcára, aminthogy a budaiak ez idő tájt még ilyen apró nevezetességekben keresték az érvényesülést), a kövér ember végtére eljutott odáig, hogy a bizonyos pesti lap¬szerkesztők a kezébe nyomták ama leveleket, amelyekkel irodájukban őket a névmagyarosítás ügyében felkeresték előfizetőik. A vidéki előfizető, ez a derék, jóravaló ember felteszi magá¬ban, hogy kedvenc lapjának szerkesztője a vesszőzéstől kezdve a halál elleni orvosságokig mindenben tud tanácsot adni. Így: névmagyarosítás dolgában is. - A kövér budai professzor ezeket a leveleket szedte össze a különböző pesti lapszerkesztőségekben, amikor termetes¬ségét előreugró, rohamozó léptekkel vitte le a budai lépcsőkön.
Egyébként szép, komoly, megszélesedett, megvastagodott úriember volt az “ország kereszt¬apja”, amint ő magát elnevezte azokban a levelekben, amelyeket reggeltől estig írogatott a vidéki tudakozóknak névmagyarosításuk ügyében. Olyan ember volt, amilyenről az igazi házasságközvetítők álmodnak, akik szeretnének az összehozott házaspárhoz évek múlva is vizitbe járni az emlékezés évfordulóin. Szakállát csak két hetenkint nyesette, mint azok az emberek, akik már érzik belső tartalmasságukat, és ezért mit sem adnak a világi hiúságokra. Mellényeit bőre szabatta, mert sohasem lehet tudni, hogy mikor kell a mellény anyagát a nadrág pótlásához felhasználni. Inkább nagyobb kalapot vett, mint a feje, mert a kalapbélést mindig lehet újságpapirossal pótolni, de a kis kalapból az ördög sem tud nagy kalapot csinálni. Általában rendes ember volt, aki esténkint a feleségének, egy hegyes orrú, szimatoló asszonykának beszámolt minden napi cselekedetéről, miközben cipőjét lehúzta, és fájós lábait dörzsölgette:
- Ma azt ajánlottam egy délvidéki úriembernek, akit most Hercegnek hívnak, hogy nevét változtassa Hermányira. Tetszik neked ez a név? Hermányi? - kérdezte az ország keresztapja.
- Nagyon tetszik - felelt megindultan a bolhákra vadászgató asszonyka. - Egy Hermányi csak szép ember lehet.
Az asszony dicsérete igen jólesett az ágya szélén üldögélő tanárnak, mert az elismerést ott veszi az ember, ahol találja.
- Tudod, kedvesem, hogy én jártamban-keltemben nem töröm egyeben a fejemet, mint új és újabb nevek kitalálásán? - felelt a tanár ugyancsak illetődötten, és most a bal lábát kezdte dörzsölgetni, úgynevezett fluszpapirossal, amilyent mindig tartott erre a célra. - Ha végig¬megyek az Aranykakas utcán, ha sétálok a budai bástyán, ha rohanvást járó lóvonatunk elől igyekszem félreugrani a pesti utcákon, ha Popper Nepomuki János kereskedelmi iskolájában tanítgatom a nebulókat a kettős könyvvitelre: mindig csak újabb és újabb szép nevek kitalálásán töröm a fejemet.
A bolhafogdosó asszonyka megértőleg sóhajtott. (A kövér tanár ama boldog férfiak közé tartozott, aki el tudta hitetni a feleségével, hogy mindig nagyon sok dolga van!)
- Megyek az utcán - kiáltott fel az ország keresztapja, és most már mindkét lábát munkába vette , eszembe jut egy szó. Példának okáért ez a szó: szabály. Szabály, szabály, mondogatom magamban, anélkül hogy tudnám, ez a szó valaha hasznomra lesz. Ámde, mire az utca végére érek, már világos előttem, hogy ebből a szóból igen szép magyar nevet lehet komponálni, amely név viselőjének minden karakterét megmutatja, sőt hitelét is emeli, ami nem utolsó dolog a mai világban. Vajon kitalálod-e, életem társa, hogy milyen magyar nevet lehet formálni a “szabály” szóból?
Az asszony ebben a percben észrevette, hogy egy százlábúbogár szalad a régi budai lakás fala mellett. Ez kötötte le a figyelmét; különben sem volt valami találékony, ezért nem felelt.
A tanár megnyomkodta a lába kisujját, amely az időváltozást szokta jelenteni:
- Tudom, kedvesem, hogy te is csak asszony vagy, akit csupán a sikeres eredmények érdekelnek, az előkészítő munkálatokra nem vagy kíváncsi. Igazad van: ne is érdekeljen téged sohase, hogy mire gondol a férjed az Aranykakas utcában, ahol egyik korcsma a másiknak veti a hátát, ahol megátkozza az ember, aki a kövezetet feltalálta.
Az asszony elszégyellte magát:
- Természetesen a szabály szóból a legjobb volna Szabályi nevet alkotni, mert így benne van a szó végén az ipszilon is, amit a névmagyarosítók kedvelnek.
- Tévedtél, kedvesem - felelt szelíd leereszkedéssel az ország keresztapja. - A szabály szónak név alakjában nem szabad másként hangzani, mint Szabályosi, mert így mindent kifejez a név. Mért legyen minden Svarcból Kovács vagy Szabó, amikor itt van ez a gyönyörű szó, amely egy egész életre irányt, jellemet, sőt tán tisztességet is ád viselőjének? Ha nem hívnának Függvényesinek, amely nevet, mint saját találmányomat, egymagam viselem Magyarországon: szent becsületszavamra mondom, Szabályosi szeretnék lenni. Sajnos, törvényeink értelmében az ember csak egyszer magyarosíthatja a nevét. Szabályosi! Milyen rendes, gondtalan ember lehet az, aki valaha ezt a nevet viselendi?
- Szabályosi, Szabályosi - felelt a hűséges asszonyka, és az ura ágya szélére ült, miután már előkészítette lábait a holnapi járás-kelésekre (csak egy alattomosan járó lábgörccsel volt még némi baj, ámde erre nézve tudott valamely különös elhelyezkedést a tanár úr), lefeküdt, és a paplant, mint egy világban megcsalatkozott ember, a füléig felhúzta. - Szabályosi! - szólt az asszonyka, és megsimogatta az ura kéthetes szakállát, mintha ezzel a simogatással akarna bocsánatot kérni tudatlanságáért és figyelmetlenségéért, amellyel bizonyára megbántotta ezt a jó embert, aki egész nap az ország érdekében gondolkozik - Szabályosi!
A paplanból kidugta fejét az ország keresztapja. És gyanakodva kérdezte:
- Jutka, mondd meg őszintén, ha nem tetszik neked ez a név.
- Kedves, jó uram - felelt most áhítattal az asszonyka -, ez a név nekem annyira megtetszett, hogy ezentúl, ha megengeded, itthon, négyszemközött Szabályosinak foglak szólítani.
Nagyobb elismerés nem érhette az ország keresztapját.