Förgeteg
| Förgeteg szerző: József Attila |
A förgeteg fekete vadezüst;
csattogó szivek árnya!
Munkaruhám ő, szivemet hüvös
hajlásaiba zárja!
Ő mennyköves, virágos kalapot
nem is csap más fejébe,
csak annak, aki húzódik fagyott
akác kemény tövébe,
mint én s bár érez vasszuronyokat,
melyek husába vágnak,
behúnyva szemét rétjén szántogat
egy jobb szikű világnak.
Jó förgeteg, szerelmek dörmögő
nagyatyja, csattos angyal!
Bosszúinas, rajt piszkos kék kötő,
mennyet letörlő ronggyal.
Mert ez már nem a régi tétovás,
a vénség tüsszentése -
de helyettünk szakadt káromkodás,
köpés a földre, égre.
Az szülte, mikor rablót orditott
a csősz, csatakba ülvén,
sárga foga közt kikavarodott,
a kastély ellen dülvén.
Hogy két öklével hadonásza már
az ősz varkocsu jobbágy -
a csordában ha villámkutya jár,
lábába mar a korbács.
Vert-e már téged valaki, vihar?
Ostorral kergetett-e?
Sötét erődbe bujtál-e, vihar,
úgy mint a szégyenedbe?
Tartalmad vagyunk - robbanás-alak!
Zászlós a dúlók rangján!
Csettintek én! és felszólítalak,
kínzottak hulló hangján -
Te förgeteg, fekete vadezüst,
parasztharag bográcsa,
rotyogó mérget, engem főzz, nagy üst,
és fordíts a világra!