Föl is hajózunk, le is hajózunk
| Föl is hajózunk, le is hajózunk szerző: Tömörkény István |
A hajó, amely Szlavóniából fával igyekezett hazafelé, a moholyi partok alatt két nap szelet hevert. Az ilyen nagy bőgőshajókat ha megrakják fával, még a tetejére is tesznek, ameddig csak lehet, így nagy szelet fog, nagy oldalszélben nem mehet, mert a parthoz verődik, nem tehet hát mást, minthogy kiköt, és hever addig, amíg a szél mérge alábbhagy.
A szélheverés nem szokott unalmasan folyni. A legénység vagy bemegy a kormányos lakásába, a csárdába, ott tárgyal, pipál, tüzel, ételt főz, kártyáz, vagy pedig ha nem olyan fajta a kormányos, hogy a legénységet a csárdában szeretné, van a hajó orrában egy kis fülke, a bas, hát ott tartózkodnak. Pár literes kis hordó mindig van a hajón, összehánynak némi pénzt borra, egy legény elmegy a hordóval a faluba érte, s visszajövén, citoraszó mellett töltik az időt. Ritka hajós, aki a citorához ne tudna, ritka hajó, amelyen citora ne volna. A nótákat tollal verik ki rajta, régi szomorú dalaikat búsan zengi a rézhúr:
Csináltatsz-e, rózsám, diófa koporsót?
Csináltatok, csináltatok márványkű koporsót.
Megüsmersz-e engöm három lejány előtt?
Mögüsmerlek, mögüsmerlek egész világ előtt...
Épp ezen az "Isten velünk, ki ellenünk"-ön kettős bas volt a hajóorrban, mert nagy volt a hajó, a legénység tehát ott egész rendesen elférhetett, bár ott tüzelni nem lehet. A csárdába azonban mégse kívánkoztak, mert nem affajta ember volt a kormányos, ez a Vetró Barna Pál. Családos ember, asszonyostul, gyermekestül él a hajón, meg némiképpenformán büszke is: hozzá hát amúgy se mentek volna. De azért a kettős basban se volt kedv, nem szól a citora, borért se küldtek senkit, az emberek szótalan üldögéltek, s foglalkozásképpen befonták a hajókötelek kioldódott végét.
A szótalanság oka onnan van, hogy előző nap, még mikor útban álltak, tett történt a hajón. Egy legény, amint haladtak és csáklyázott a part felé való oldalon, a csáklyavéggel megütötte Vetró Barna Pált. A kormányos, hirtelen lévén, mint büszke emberek szokása, a domentátumról leugrott, mellette termett, és visszaütötte a legényt kézzel, fültövön. A legény, Thököli Mihály - leginkább hajósok szoktak lenni ezek a Thököliek, de némely része mégis varga - a csáklyát előbb úgy emelte, hogy beleüti Vetró Barna Pálba, de azután meggondolta magát, és nem tette.
Nemrég került még a legény Pólából haza, az ősszel történt mindössze, hogy hazajött, a négy év alatt jól benne maradt a reglama, hát csak letette a csáklyát. De amúgy arcában elborult, és azt mondta a kormányosnak:
- Ha partot érünk, lemögyök a hajórúl.
Többet nem szólt, de Vetró Barna is érezte, hogy a hajóról lement emberrel úgy hamarjában nem lesz alkalmas találkozni. De nem sokat törődött vele: egy emberrel mindig elbír.
Másnap szél miatt parthoz nyomult a hajó, s ott dángováztak két nap. Ezt nem lehetett parthoz-érésnek tekinteni, mert nem maguk akaratából macskáztak le. Így a hajón maradt Mihály, de kedvetlenül, s ült komoran a basban a többi legénnyel. Jó hideg szél fújt, beszűrt a bas oldalán, ez volt az egyetlen, aki fütyült, mert a többi nép is szótlanra vált. Ami Mihállyal megesett, velük is megeshet, s volt közöttük, aki mondta, hogy ő ilyenkor a bicskát venné elő. A dolgot igen sérelmesnek ítélték, annál is inkább, mert a legények között gyakran van öregebb ember, mint a kormányos, és ez emberek a szóval való szidást eltűrik bár, de az ütést nincs, aki tűrje. Barna, izmos markaik azonnal készek elkapni a mellényt, s fordítani rajta félkézzel akkorát, hogy a belegombolt is fejjel lefelé fordul.
A szél alábbhagyott, de már késő volt az idő, nem fogtak útba, úgy gondolták, hogy majd reggel. A kormányosné ezt az időt arra használta, hogy majd füröszti a tyúkokat. A tyúk homokban szokott fürdeni, de a hajóbeli tyúknak nincs homokja, valamint a hajóbeli kutyának sincs udvara. De a tyúknak azért a fürdés jó, így bedobják a vízbe a hajó orránál, s nyeles hálóval várják a hajó végén, s mikorra a víz odáig viszi a tyúkot, kiemelik.
Ez gyereknek is jó mulatság, ott settenkedett a hajóvégben a kormányos kis fia, lesve, hogy ugyan idején kikapdossa-e az apja a tyúkokat a vízből. Ez ugyanis igen szorgalmas munka: a vízben a tyúk nem szeret soká tartózkodni, inkább belefúl. Ott állt hát a gyerek az apja mellett egészen, mikor előrehajolt és beleszédült a vízbe. Belezuhant, s még sikoltozni sem ért rá, mert elmerült benne rögtön.
- Ladikba, ladikba! - kiabál Vetró Barna Pál, mire hirtelen előtolakodnak a felső basból a legények. Sietnek és ugrálnak, de vékony az oldaljáró, a kősóbálvánnyá meredt asszony is az útjukban - bizony későn érne a ladik, ha hirtelen fejest nem ugrik a vízbe Thököli Mihály.
Megy lefelé a gyerek után.
A kormánytól nem messze megáll a vízben, és nézdegél, hol veti föl a víz? Fölvetette, de messze, mire a legény odaért, a kis test újra elmerült, emez pedig szótalan nembánomsággal bukott utána, mint olyan ember, aki nem ilyen vizeken, hanem a tengerben tanulta az úszást. El is kapta még a víz alatt, mert a haláltusában kapálódzó gyerek éppen szájon rúgta, s így elkaphatván, fölbukott. Fogta félkézzel az ájult gyermeket, s a part felé tartott vele.
Part mellett, olyan helyen, ahol szirtes a part, szokott lenni a limány. Ahol a víz örvényes és kavarog. Aki úszik, nem látja meg, de a hajó magasáról azt látni lehet, s Vetró Barna látván, hogy limányon akar keresztülmenni Thököli, kiáltotta neki:
- Ne arra, te! Ne arra, ha mondom!
Elfutotta a düh ott a vízben Thököli Mihályt, s hirtelen az eszébe ötlött, hogy visszakiáltja neki, hogy: ne ugass! -, de nem tette, nem szólt. Kiért a partra, a gyermeket megrázta kissé a lábainál fogva, mint már ilyen esetekben szokás, amitől hamarosan életre is kelt. Bevitte azután a hajóba, az anyjának adta gondozás végett, s maga a basba ment. A kormányos utána indult, mondta neki, hogy menne a csárdába szárítkozni, mert ott tűz is van, de a legény csak azt kérdezte meg, hogy a gyermek hogy van, azontúl a hívásra nem felelt semmit, csak éppen a megállott, vizes zsebóráját mutatván a tenyerén a kormányos elé, mondta:
- A reperálást kend fizeti.
Megbánta azután, hogy mondta, de mindegy, már kimondta. Más aztán nem is történt, másnap reggel elindultak, s idő múltán el is értek oda, ahova kellett: parthoz álltak. Végezte ki-ki a dolgát, már ami ilyenkor szokásos, s készültek azután a legények a gazdához, hogy az útért járó fizetést elkérjék. Mihály is így tett, előbb azonban minden cókmókját összeszedte, berakta a bőrtarisznyába meg egy kis zsákba, s mielőtt a hajóról lement volna, beszólt a kormányoshoz a csárdába. Régi rend ez.
- Lemék a hajórúl - szólt be kurtán -, viszöm a holmimat. Mög löhet nézni, hogy van-e közte olyan, ami nem az enyém.
Megütődve tekintett Mihályra a kormányos, az asszony s a kisgyerek.
- Hát csakugyan elmégy? - kérdezte Vetró Barna. - Hát már minek mégy el?
Az asszony nem szólt semmit, férfiak dolgába beleszólása nincsen. Csak nézett Mihályra, aki pár nap előtt istenként tartotta kezében az ő gyermeke sorsát. A gyermek pedig simult anyjához; a gyermek, ha ésszel föl nem éri is, de ösztönével megsejti a komoly pillanatokat.
Azt mondta Mihály:
- Mondtam, hogy lemék, hát lemék. Mög löhet nézni a holmit.
Vetró Barna rekedten beszélt:
- Hát ne mönj el, hát már csakugyan ne mönj el. Ha éppen olyan nagy bajod, hogy hozzád nyúltam, inkább üss vissza, akkor aztán az egyik tizenkilenc, a másik egy híján húsz. De ne mönj el, mert minek mönnél el, mikor mondom, hogy ne mönj el.
Thököli csak állott, az asszony pedig ezen megalázkodások és a másiknak nyakassága között lévén, elfakadt sírva:
- Mihály, ha istent ismer kend...
Sírván az asszony, megmozdult a gyermek, és Mihályhoz szaladt. Csizmáit átkarolta:
- Ne mönnyék kend el, Mihály bácsi, ne mönnyék kend el. Ha kend elmén, ki húz ki engöm másszor a vízbűl?
És Vetró Barna szólt:
- Hát üsd vissza, ha akarod, hát üsd vissza.
De Mihály nem ütötte vissza. Tarisznyáját szíjánál fogva a válláról leeresztvén, a gyermek mellé térdelt, hogy a szemébe nézhessen.