Fák a Garamparton
szerző: Bányai Kornél
Meglestem mind a fákat:
elátkozott emberek ők!
Egyhelyben, sorsuk bánva
állnak s izgatott remegő
levelekkel üzennek,
susognak, nyögnek valami
mély titkot, amit csak ők
tudnak s nehéz kimondani.
Part mentén fűbe dőlve
áztatják búsan betegen
sajgó lábukat a torz
füzek, derekuk gyötrelem
csavarja, mintha koldusok
volnának, aszott öregek,
akik mozdulatlanul
ülnek mozgó vizek felett.
Odébb villámverte szil
teng majdnem koronátlanul.
Az ég haragja tönkre
verte s most talpig gyászba
Csillogó hasát a Nap
tüzével hasztalan veri,
pap ő, kit - lombos hitét
vesztvén - elhagytak hívei.
Egyedül ring a mélyben,
egymást karmoló bokrokon
rázza lombját a nyárfa,
mint egy folyton zengő torony.
Mint egy címeres nagyúr
mindig mást tesz, amit beszél
s mindenkit megelőzve
hajlong, amerre fú a szél.
Ösztövér sötét fenyvek
állnak fent a hegyoldalon,
zúgó gyűlésnek nézem
őket, kiket egy hatalom
tart össze s lábujjhegyen
hallgatnak, míg az ég ivén
fénybenálló szónokuk:
a Nap egy szebb jövőt igér.
Különös korban élek,
az emberek mint néma fák
vesznek körül s jól hallom
a láncolt lélek sóhaját,
az embert, aki fásult
kedvvel folyton egyhelyben áll
s így várja, hogy leüsse
s porig alázza a halál.