Ezermillió
| Ezermillió szerző: Cholnoky Viktor |
A pénz bizony nemcsak kapitalisztikus fogalom, hanem hierarchikus valami is. Arisztokrata nemcsak kifelé, hanem befelé, „in sich” is. És úgy tartja a ranglétrát saját maga körül, mint az orosz csinovnikok vagy a kínai mandarinok, avagy az óhindu kasztrendszer büszke nemesei, a kszátriák. Mert egészen bizonyos, hogy az angol font, amely már a melléknevében, az easterlingben is az aranyos napkeltét jelenti, gőgösen lenézi a hozzá képest nyomorult kis westerlinget, a Johannesthalerből dollárrá kivándorolt tallért, sőt a Demidovok platinakincséből először vert orosz rubelt is. Mert mind a kettő nagy úr ugyan, de azért mégiscsak kicsiny kis törtje az ő fejedelmi méltóságának, amelynek a rokonsága a középkor aranypénzeiben található csak. A ducato, a zecchino, a scudo d'oro, a doublon és a Mediciek legszebb virága, a florino d'oro az ő lelkének a legközelebbi rokonsága, bár ezek is 11-12 koronás értékükkel csak a feléig érnek fel az ő méltóságának és nagyon tekintetes mivoltának. Hol marad azután ezek között a többi kis aprópénz? A forint meg a márka, amelyik utóbbi bizonyos germán gőggel még mindig visz ugyan magában valami felsőbbséges tudatot, de azért már átmenet a pénz nagy, forradalmi demokratizálódására, a frankra. Amit a latin egység nevében hívnak ugyan baninak is, dinárnak is, ámbár a líra ideje ma már kezd egészen lejárni. Én legalább nem adnék Füst Milán lírájáért száz centesimit még akkor sem, ha volna.
Azonban most mégiscsak lírákról kell beszélnünk, mégpedig sok líráról, egészen sok líráról, tömérdek líráról: ezermillió líráról. Nem én tehetek róla, ezért is csakúgy az olasz kormány a felelős, mint a tripoliszi háborúért, mert ő tette közzé most az elszámolását jó három esztendő után arról, hogy mibe kerül Olaszországnak az édes anyaföld ama hevesebb szíve dobbanása, amellyel még jobban magához ölelte legszebb leányát, Messinát. Pont ezermillió lírába. Egymilliárd lírába. (Itt nagyon szépen kérem úgy a szedőt, mint a korrektort, hogy ne javítsa ki a milliárdot billiárdra, mert én nem vagyok Sztanoj mester tanítványa, és a biliárdot egy l-lel szoktam írni.) Tehát egymilliárd lírába. Ezermillióba magának az olasz államnak, mert akár tudvalevő dolog, akár pedig nem tudvalevő, de bizonyos, hogy a külföldön gyűjtött segítőpénzek cigányutcára szaladtak, nem érkeztek meg a Tirrén-tenger gyönyörű partvidékére, ahová csak a földrengés szokott beérkezni csonkítatlanul és pontosan. Ellenben maga az olasz kormány kiadott kétszázmilliót rögtönös segítésre, ötszázmilliót romba dőlt épületek újjáépítésére, háromszázmilliót pedig „a közlekedő útvonalakon okozott kár kijavítására”.
Hát tudja, effendim, hogy mi ez a legutóbbi cím, egészen magyarra és egészen kurtára lefordítva mit jelent? Nem. Azt, hogy: kulimász. Mert ahogyan az egyszeri ispán kalapjának az ára benne volt a kulimászban, úgy van benne a közlekedő útvonalakon okozott károk kijavításának a háromszázmilliójában viszont az a kulimász, amivel az olasz közigazgatás tengelyét és tenyerét kellett megkenni, hogy még jobban fogjon, akarom mondani: forogjon.
Nagyszerű tétel tehát ez a háromszázmillió líra. Ha az olasz közigazgatásnak mondják, akkor az összes talján coeur-jegyzők hanyatt esnek a sikkaszthatás örömétől, ha azonban Carnegie-nek mondják, akkor ő ─ bizonyára tekintettel arra, hogy a világ második legnagyobb magyar városa Cleveland ─ magyar nótával felel. Belenyúl a kislajblija zsebébe, előkotorássza belőle azt a háromszáz vörös kis rézmilliót, és építtet belőle csillagvizsgálót a Rocky Mountain leghavasabb tetejére dafkének a mellé a Lick-obszervatórium mellé.
Mert ilyen soklábú skolopendrum a pénz, mynheer. Amire Amerikából átmászik ide Európába a milliárdnak még csak a fogalma is, hát már azt is elsikkasztják. És itt nálunk, a szomszédságban, Znaimban, az uborkájáról nevezetes Znaimban döglött macskát eszik farsangi pecsenyének a morva napszámos, és a halálvonaglásában agyonnyomja az ágyban mellette alvó gyermekét, odaát meg, túl ezen a nagy pökőládán, amit Átlászi-óceánnak is mondanak, még a vasból és betonból harminc emeletre épített meidingert is alulfűtőre készítik, és értékpapirosokkal gyújtják be.
Szóval: fene dolog a pénz, nem is merném úgy definiálni, hogy ő az általános értékmérő, de mivel unom már a témát, tehát ráfordulok a pénzek két koldusára. Az egyik az orosz muzsik pénze: a kopek, a másik a spanyol koldusé: a maravédi. Ezek a szegénylegényei a pénz hierarchiájának.
És nem gondolja-e, tiszteletreméltó rádzsa, vagy ha önnek jobban tetszik, gekvár, hogy abból még baj is lehet, ha a kopek meg a maravédi egyszer csak fellázad a dollár meg a sterling ellen? A legkisebb pénzről, a török paráról ma nem beszélek, mert nekem nincsen egy piaszterem sem, hogy megmérhetném vele a török kházné kincsének az értékét. Ellenben holnap fizethet még egy pohár zöldszilvánit, és akkor majd beszélek Pröhle nyomán a törökökről, mi több, a karacsaji tatárokról is.