Ezen munkában foglalt versekhez
szerző: Orczy Lőrinc
Vers, kit csak természet tud jól feltalálni,
És nem a mesterség szokott hagyigálni:
Kit pompás szavakkal nem illik cifrálni,
Mért mégy a világban ily módon cirkálni.
Mint jössz? mit tanítasz? akarsz-e tetszeni?
Akarsz-e márványos asztalon heverni?
Kikelvén prés alúl messzire terjedni?
Vagy főbb könyvek polcán porban penészedni?
Bujj el, együgyű vagy, nem tetszel senkinek,
Más írásnak módját hozz a nemességnek,
Román kell mostani asszonyi rendeknek,
Ki sokrét leírja módját szerelemnek.
Rendetlen tenéked majd minden cikkelyed,
Sokfelé zavaros zugásod elszéled,
Hosszas ábrázolás rendét sem kedveled,
Törvényét írásnak, módját sem követed,
Nem ily szülemény kell mostani időben,
Ki tanítást foglal némely cikkelyében,
Nem jót zúg ilyetén hang azok fülében,
Kik nem gyönyörködnek az anyjok nyelvében.
Nincsen e sorokban brillanti concetti,
Gustus, harmonia, mely magát tetszeti;
Turneurs materiát nem messze vezeti,
A szót nem keresvén imígy amúgy ejti.
Semmi pompa nincsen, semmi elevenség,
Semmi tűz szavakban, sem nagyobb erősség,
Alszik a te múzsád, nincsen benne szépség,
Nem tudom, mitől jött reád e betegség.
Nyilván Minervának kiestél kedvéből,
Kádenciád rosszul dudorog fejedből,
Szimmetria nélkül büfögsz részegségből,
Kivetnek, elhiggyed, Parnassus hegyéből,
Sok festék szükséges, ha verset kell írni,
Sokszor ájulásban elmének kell jutni,
Néha felébredni, néha kell aludni,
Néha ellankadni, néha felgerjedni.
Most sírni, továbbra kell ismét kacagni,
Eleven képzéssel dolgot felruházni,
Ugrándozó tréfát bele kell csúsztatni,
Fáknak, virágoknak szavakat kell adni.
Madarak, források, hogy s miképp beszélnek,
Tengernek habjai, tűz hogy ijesztenek,
Az istenek, nimfák, hogy vendégeskednek,
A fekete lelkek miképp rettentenek.
Te ezen törvénytől távol akarsz járni,
A kilenc múzsákat sem akarod várni,
Kik arany betűkkel szép verset firkálni,
Szoktak, és a rútat messze hagyigálni.
Meglehet, Bélának boldog idejében
Mikor még a szkíták laktak e megyében,
Leltél volna olyat, kinek szerelmében
Jutván, felvett volna rejtvén kebelében.
Néked madaraknak tetszik éneklése,
Kóta, pauza nélkül ejtett csevegése,
Menj azért erdőben, hol ezek zengése
Csinosabb is, szebb is, mint szarkák csergése
Puszta templom van ott Pánnak felszentelve,
Ez idegen gőzzel nem volt megfüstölve,
Az oltár nincs ugyan arannyal terhelve,
Csak természet szerint vagyon ékesítve.
Idejönnek néha a nagyok áldozni,
Kik nagy méltóságtól szoktak unatkozni,
Itt teher s gond nélkül szoktak szunnyadozni,
Igaz barátságban vígan mulatozni.
Itt tehát akadj fel vén cserfa ágára,
Ha megázol, rádjön a napnak sugára,
Úgylehet, akadhatsz olyan Kadikára,
Ki házához viszen, s feltesz gerendára.