Expresszionista arckép Bródy Sándorról
szerző: Nagy Endre
Bródy Sándorról nem tudnék mint íróról beszélni. Nem szerettem az írót benne, sőt haragudtam is rá, mert úgy éreztem, hogy eltakarja előlem az embert. Abban hasonlított Jókaihoz, hogy őt is lecsökkentette az írás. Valószinüleg ez a közös tragikum gyujtotta ki benne a romantikus rajongást Jókai iránt. Egy délután, amit a svábhegyi villában vele töltött és egy pohár bor, amivel Jókai megkínálta, legkedvesebb emléke maradt; minduntalan oda járt vissza ábrándozni.
Már fizikailag sem írónak termett. Nem lehetett siralmasabb küzködést elképzelni, mint amikor a pennát sután kezébe fogta és furcsa hegyes-szögü betűit, ezt a gótikus csipkesort papírra rajzolta. Fehér, gömbölyű, hihetetlenül keskeny csuklóból nőtt ki ez a kéz, mint valami öt-szírmú, exotikus virág. Az erős férfi-testen idétlen, meglepő, idegen kisarjadzás volt ez a gyönyörű, nőies, majdnem infantilisen pici kéz. Öt vékony újja szinte csonttalanul hajladozott és hosszú, fekete szegélyű körmökben végződött. Azt mondogatták róla, hogy reggelenkint maga szokta ezt a feketeséget tussal a körme alá föstögetni. Ez természetesen csak vicc volt, mert ha a hanyagság keresett póznak látszott is rajta, ezt a pózt azért választotta, mert kevesebb odaadást és ápolást követelt, mintha a dandyzmust választotta volna. Különben is, az embert semmi sem jellemzi annyira, mint a póza, mert ez az egy, ami állandó benne. Talán maga is érezte, hogy csak tévedésből jutott a kezéhez, mert szerette elnézegetni, csudálkozott rajta, elgyönyörködött benne, mintha nem is az övé lenne. Egyszer a Margitszigeten ebédután a fiatal Molnár Ferenc évődött vele. A megszokott mindennapos szórakozás volt ez: Molnár Ferenc szidta, gúnyolta, ócsárolta és ő derűsen mosolyogva, nagy élvezettel hallgatta. Olyanfajta játék volt ez, mint amikor a kölyök-oroszlán az anyját döfikéli, harapdálja. Molnár harapott egyet:
- Maga, Sándor, a legműveletlenebb ember a világon! Maga a könyveket nem olvasni szokta, hanem szagolgatni!
Bródy Sándor jóízüen nevetett rá:
- Höhöhö!
- Maga még egy rendes dolgot meg nem írt! Ha maga belekezd egy munkába, mindenki tudja, hogy mi lesz a vége, csak maga nem tudja!
- Höhöhö! No még mit találtál ki, fiukám?
- Maga a legnagyobb önsanyargató, akit valaha láttam, mert csak önmagának szokott igazat mondani!
- Höhöhö!
Molnár Ferenc kezdett kifogyni az incselkedésből és dühösen mondta:
- És hiába legyint olyan megvetően azzal a macskapracnijával...
Bródy Sándor fölugrott és torkon ragadta.
- Mi kifogásod van a kezem ellen, mi?
Gourmet is a keze és nem az ínyje kedvéért volt. Tíz újjával kéjesen vájkált az őszibarack, farsangi fánk, paprikás csirke puha husában; biztos, hogy szenvedélyes szülész lett volna. Tisztelettel beszélt azokról a nemes ételekről, amelyek Lucullusig vitték föl családfájukat. A pezsgőborban főtt és szarvasgombával bélelt pulykát maga szokta volt elkészíteni ünnepi lakomákra. Mikor már nagyon beteg volt, az ápolónő evés közben ott állott mögötte és asztalkendőjével minduntalan megtörölgette tíz ujját, amelyek mintha nem is műszerek, hanem ízlelő-szervek lettek volna. Ha ilyenkor láttam, valami gyerekkori olvasmányom nyomán eszembe jutottak azok a marconán lakomázó középkori nagyurak, akik minden falat után hátranyujtották kezüket az apródjuknak. Kisevő volt és a gyomra iránt cinikusan közömbös. Mikor rudasfürdőbeli kis cellájában megszállották a fakir-tunyálkodás titokzatos periódusai, egy kis kenyér és szalonna elég volt neki utravalónak roppant kóborlásaihoz, amelyeket a szivarfüst labirintusaiban megtett. Az evésében ugyanolyan volt, mint az öltözködésében: mindig gondatlanul öltözködött, de a magára dobott zsibvásárban mindig akadt egy-egy brokát nyakkendő, drága selyem-harisnya, nehéz angolszövetű ruhadarab. A finom étel inkább áhitatos kegyszer volt a számára, amellyel a meghítt baráti összejöveteleket szerette díszíteni. Egyszer, mikor Gárdonyi Pestre jött egy napra, megállapodott vele, hogy hármasban fogunk ebédelni a vendéglőben és majd ő állítja össze az ebédet. Gárdonyi húzódozott, mert szeretett takarékosan bánni a pénzzel és gyomorbajos is volt, de Bródy Sándor megnyugtatta, hogy egyszerű ebéd lesz, csak egy fogásból áll majd. Kiment a konyhába, hogy személyesen dirigálja a szakácsot és a pincér hatalmas deszkatálon hozta be a roston sült entrecôte-ot, körülötte a gombák, spárgák, karfiolok, paradicsomok, primőr-zöldek pompás palettájával. Utána csak őszibarack volt vörös borban, mokka-kávé, egy üveg francia Pommard és egy-egy havanna-szivar. Fizetésnél megosztottuk a számlát; tiz korona jutott fejenkint egyre-egyre.
- No édes Görém, ízlett az ebéd? - kérdezte Bródy.
Gárdonyi gyomorsavas mélabújával felelte:
- Ízlett, Sándorkám, de ezentul majd külön ebédelünk.
Ember-szem és fényképező lencse előtt kérkedőn helyezte a kezét premier-planba. Keze a szivar potrohán játszadozva eltakarta az állát és a száját.
Ha a keze olyan volt, mint valami árnyékban nyilt virág, a szája olyan volt, mint a túlérett gránátalma. Duzzadt, haragos vörös, de kicsiny és szabályos rajzú. De ez a gyönyörű száj, amelynek láttán a nők legtitkoltabb részeikben is megborzongtak, ez a csók-kráter hihetetlenül el tudott torzulni, ha a nevetés kimozditotta a nyugalmából. A nevetés mindig olyan gyötrelmesen viharzott végig rajta, mint egy kínos procedura. Köhögött, hörgött, fulladozott és a hahotái olyan súlyosak voltak, mint a favágó hehezetjei, amelyekkel a baltáját szokta lendíteni. A nevetés mindig idegen megszállottság kín-hangja volt nála. Romantikus hősi lélek létére jobban irtózott a komikumtól, mint bármilyen nyavalyától. Ha az örvény szélén csak groteszk kalimpálásokkal tudta volna magát egyensúlyban tartani, tétovázás nélkül beleugrott volna. Hagarti elszörnyedt kíváncsisággal nézte az élet nyomorúságait, az ügyefogyottakat, a nyomorékokat, a szegényeket, a csúfakat és humorába álcázta megilletődését. Egyszer hozzám jött, amikor ép egy úr volt nálam. Ez az úr alacsony, szörnyen elhízott emberke volt, görbe orral, elálló füllel, lepittyedt alsó ajakkal, vörös hajjal és valami olyanforma neve volt, hogy: Schlézinger Attila. Bródy Sándor tágranyílt szemmel, szinte gyönyörködve szívta magába a férfiatlan rútságoknak ezt a ghettóját és nyájasan kérdezte:
- Ha szabad kérdeznem, kedves Schlézinger úr, nem izraelita kegyed?
A maga zsidó voltával kérdezetlenül, hivalkodva hozakodott elő mindig. Amikor a «fajvédő»-divat kávéházi antropológusai megteremtették a zsidó fajiság torz-képét, ő cáfolatnak a maga koponyáját tartotta oda. Kicsiny, szabályosan gömbölyű koponyája volt; homloka nem volt magas, de gyönyörű boltozatu és a szemöldöknél ereszesen előreszökkenve sötét árnyékot vetett a szemére. Hollófekete haja korán őszült oxidált ezüstté és sötét fény-zuhatagja fésületlenül hullott homlokába. Mielőtt társaságban megjelent, öt ujjával mindig végig gerebléyzett a haján; mégha «tiré "ŕ quatre épingles» volt is, ez a haj romantikussá avatta, mint ahogy a repkény a gyárból is lovagvárat csinál. Alakjának ez a romantikus sugárzása nem helyi érték volt; magam kipróbáltam, hogy Párisban, Párisnak is legszínesebb negyedében: a Montmartreon puszta megjelenésével diadalmasan érvényesült.
Ötvenéves elmult már, amikor végre sikerült elcsalogatnom őt Párisba. Titokzatos érzékével, amellyel sohsem olvasott könyveknek, sohsem látott városoknak értékeit ki tudta tapogatni, már addig is rajongott Párisért. Ő, aki otthonosan csavarogta be Olaszországot és Németországot, a francia határ előtt mindig ijedten fordult vissza. Lehet, hogy azért, mert nem tudott franciául, de lehet, hogy a maga képzelet-alkotta képét féltette a valóságtól.
Első este, amint megérkezett, a Montmartre-ra vittem őt egy pohár konyakra, a «Vieux Chalet»-ba. Egyike ez azoknak az aranyos giccseknek, amelyekkel Páris szokta megborzongatni a jámbor amerikaiakat. De a mesterségesen kidült-bedült deszkafalak, a petroleumlámpába rejtett villanyfény, a vörösen átvilágított kis ablakok mögött egy finom, meghitt kis restaurant rejtőzik, amelynek falain Villette, Lčandre, Steinlen eredeti rajzai lógnak. Az egyik sarokban néhány finom kis párisi macska üldögélt, néha belenyalogatva bénédictine-es kristály poharába. Gazdag urak kitartott babái ezek, a rosszul összeválogatott házasság pótszerei. amint beléptünk és Bródy Sándor fejét hátrakapva, annyi évtizedes sóvárgás beteljesült ragyogásával körülnézett, a nőcskék összesúgtak és azzal a jóindulatú mosollyal néztek rá, ami már előzetes beleegyezés.
Leültünk, konyakot rendeltünk és Bródy Sándor végtelenül szomorú volt, presztizs és nyelv nélkül idegennek, tehetetlennek érezte magát. Végig tapogatta a zsebeit cigarettáért és ép tőlem akart kérni egyet, amikor az egyik kis nő fölugrott, kecses mozdulattal elébe tartotta arany cigarettatárcáját:
- Voil"ŕ, Monsieur!
Csak egy gyatra francia cigarettáról volt szó, de Bródy Sándornak fölmagasztosultan kiragyogott az arca, mint egy száműzött királynak, aki újból hívei körében találja magát. Két újjal kivett egy cigarettát, aztán féltérdre ereszkedett, ajkához húzta a nő kezét és magyarul szavalta:
- Te... te!... Angyal vagy! Párisi vagy!
A kis nők megtapsolták, mint egy szép produkciót és a keskeny bőrpadon összébb húzódva, helyet adtak neki maguk mellett.
Dolgozószobámban van egy rézmetszet; valami német festő munkája és egy páncélos középkori lovagot ábrázol. Ez a kép, amelyen a művész a férfias őserő prototípusát akarta megfesteni, fényképpontossággal hasonlít Bródy Sándorhoz. De ez mind csak a claire-obscure illlúzió-játéka; suhanó fények és árnyékok csalafintasága. E pompás férfi-testben a legszínesebb, leglágyabb, legpasszívabb női lélek lakott.
Gyermekeit imádta, csakhogy ez olvadékony anyai érzés és nem az apa zord irányító, büntető szeretete volt. A munkarendszerében is nőies volt. A hosszú ájult tunyálkodások után hisztériás roham gyanánt szállotta meg a munkaláz és ilyenkor megfoghatatlan mennyiségben és gazdagságban dolgozott. (Ne felejtsük el, hogy a leglustábban heverésző odaliszk is nagyot alkot: élő gyereket szül) Munkájában az az ösztön vezette, ami már pszichológiai csudává magasztosult nála. Tisza Istvánnal talán egyszer váltott néhány közömbös szót és e szegényes anyagból a világirodalom egyik legszebb essay-jét hímezte ki és ha a lélekrajz esetleg nem is hasonlított tökéletesen Tisza Istvánhoz, - ezt Tisza István sajnálhatta a legjobban. A nők iránt való hódolata is nőies volt.
- Tudd meg, hogy egy kétéves leány már nem gyerek, hanem nő!
Ezt szokta volt mondogatni nekem és bizonyára nem tudta, hogy csak a nők tudják az életkorok változásaiban a nemi közösséget mindig megérezni és méltányolni. A nőért igazán rajongani csak nők tudnak. Don Juan nőies típus.
A fáma nem hazudott: valóban csodálatos szerelmek, az igazi «grande passion»-ok fűződtek hozzá, de ezekben ő mindig passziv szerepet játszott. A nő kitartóan, vad vággyal udvarolt és ő lehúnyt szemmel heverészve - meghallgatta. Hajlama, meleg szíve a békés családi életre szólította, de préda volt és - elragadtatott. Egy-egy viszonyáról azzal a gyűlölettel panaszkodott, amellyel a letepert hajadon gyűlöli a dalmata rablót. Ha egy-egy szerelme szóba került, dühösen nyögte:
- A bestia! Nem hagyott békén! Kiszívott!
Akármit mondanak is az orvosok, ez ölte meg és nem szervi baj. Amint az öregség a dolgok szelid rendje szerint rászállott, minden porcikájában nőies tiltakozásra talált. A nő vagy belehal az öregségbe; vagy ha megbékül vele, megszünik nő lenni. Egyszer a szomszéd asztal mellől irtózva nézegette a nála fiatalabb Szomaházy Istvánt. Elnézte kopasz fejét, foghíjas profilját, reszkető kezét és rémülten súgta a fülemben:
- Ugy-e én nem vagyok még ilyen öreg?
A Rudasfürdő langyos medencéjében borzongva tapogatta ki magán naponta az öregség pusztításait: a leereszkedő kappanháj löttyedt redőit, a kidagadó visszereket, a vékonyuló combokat, a nyak üresedő lebernyegét. Félt és szabadulni akart önmagától, attól az idegen embertől, aki a tükörből nézett vissza rá. Ő, aki sohasem élt szesszel, a leggyilkosabb mámorhoz nyult: a morfiumhoz... Már nagyon beteg volt, én is halálos betegen feküdtem és ő ápolónője támogatásával feljött hozzám látogatóba. Közös orvosunk volt és ravaszul szerette volna kiszedni belőlem a titkot, hogy mit tart róla az orvos. Azt kérdezte tőlem:
- Mondd, hiszed-e, hogy lesz még ember belőlem?
- Hogyne lenne! Magából is, belőlem is! Meglássa, ha kitavaszodik, mindketten kigyógyulunk, aztán új életet kezdünk. Szép öreg urak leszünk, kisétálunk a ligetbe, fehér fogantyús pálcánk lesz és pipánk. Leülünk egy padra, a napsütésbe és nézni fogjuk a gyerekeket, hogy játszadoznak.
Akkor haragudott meg rám talán először életében. Rám förmedt:
- Nem akarok így élni! Nekem így ez nem élet!
El is jött a tavasz, de őt már nem bírta kicsalogatni a szanatóriumból. Hiába meséltem neki, hogy a ligetben már rügyeznek a fák és már kirakták a virágokat a rondóra. Szégyelte magát a tavasz elől, hogy túl nem ragyoghatja.