Evokáció a csillagokhoz
szerző: Tóth Árpád
Csillag! e csüggedt órán, míg bánatok zilálnak
A fogcsikorgatások bolygóján s reszketek,
Engedd feléd feszítnem, szédülőn, reszketeg,
Lajtorjáját szegény emberfantáziámnak.
Örök fényed figyelve fenséges ős planéta
Oly jó most eltörpülnöm s nagy búm, alázva, mérnem:
Mily halk s kis mozgolódás a roppant, régi térben
Szivem fájó verése s e lomha éji séta...
Lásd, szörnyű óra volt ez, forró könnyem kigördült
S zord vízióként láttam: sok fáradt, furcsa útam
Iszonyú tömkeleggé mint bogozódik rútan
S csüggedt csavarodással mily bús hurokba görbült,
Hol édes ifjuságom ájuldoz, szűnő szívvel
S elhal... s már drága célig torz utak kusza bogja
Nem oldozódhat többé lendűlőn és ragyogva
Mint víg ösvényszalag, mely dús ormokhoz ível...
Ragyogj, nyugalmas, hűs fény reménytelen s hazárd
Utamra, ős tüzednél e sok, bús borzalom ma
Szeliddé félszegül s úgy nézem torz halomba
Torlódott bánatim, mint ó, bizarr bazárt,
Hol, nyűtt dobozok mélyén: sok-sok bús gondolatban
- Ó, lelkem régi lomja! - lappang a halk halálvágy,
Az ócska, furcsa krampusz s felszegné ferde vállát,
De fáradt már szegény s oly úntan s késve pattan...
Most, csillag, megszerettem, lásd, árva és sötét
Éltem s komoly korongod a régi, égi csendben
Úgy nézem már tünődőn és békén s elpihenten
Mint nyugtató őrök rend szép, égi hirnökét;
Most érzem: bús kis útam vezet még valamerre
És lágyan s édesen emeli elcsitúlt,
Fáradt lelkem a lét, mint álmos kisfiút
Halk, ringató anyák szelid és puha melle...
Csönd... csönd... Isten követje, nemes, arany jelenség,
Setét áhitatom most meghódol neked
S úgy emeli feléd, remegőn, szivemet
Ez élő és meleg és fájdalmas szelencét
Mely könnyek balzsamával s vágyak kincsével áldott,
Mint bizarr drágaságuk és furcsa füstölőik
A mély, setét uton, mely Betlehem felé vitt,
A szent csillag fényében a szerecsen királyok...