Eugene Müntz
szerző: Malonyay Dezső
Meghalt a renaissance művészetének legalaposabb tudósa és esztétikusa, - a francia Müntz Jenő. Szívgörcs ölte meg. Titkárával rendezte dolgozószobájában a "Musée d'Art" utolsó íveit: hirtelen összeesett s vége.
Érdekes kis ember volt. A mit olyan jellemzően nevez a francia paquet de nerfs-nek, valóságos ideg-nyaláb - és csupa elme.
Elzászi származású volt, a német alaposság egyesült benne a francia elmésséggel és logikával; de ő nemcsak tudta, imádta is a művészetet. A szerelmes szemével nézte s olyan szinte buján reszkető kézzel cirógatta, ha egy-egy renaissance holmi került elébe. És milyen renaissance módra tudott élni ez a kis tudós! Beillett volna X. Leó pápa udvarába s a frakk helyett bíbor-reverenda kellett volna mozgékony termetére.
Öcscsével, a nagy Berthelot jeles munka-társával, a vegyész Müntzcel vittek közös háztartást, olyan művész-menázst, mint a Goncourt-testvérek. Hetenkint egyszer, pénteken fogadtak s olyankor a zsúfolt rue de Condéi Müntz-szalon, könyvtár, dolgozó szoba és ebédlő a párisi társaság javával telt meg. Szép asszonyok, - óh, a legszebbek! - és hires asszonyok: Madame Adam, Comtesse Dyane, a verselő Vacarescu Heléna; és az urak: Taine, Berthelot, Oppert, Anatole Francé, Munkácsy, Daudet, Flammarion, Vogüé, Dieu-lafoy, Yriarte, Polignac, Pottier, Sir Charles Dilke. A konyhája epikureusi volt, pincéje olyan gazdag mint a könyvtára. Egy kacsa fölszeletelése a terített asztal mellett kimerítette s volt rá eset, hogy tizennyolc órát töltött egyhuzamban íróasztala mellett.
Kevés ember dolgozott annyit, mint ő. Huszonkét esztendős korában kezdte bújni az itáliai archívumokat, kilenc évig jegyezge-tett s azután adta sorra a művészetek históriájában dátumos köteteit: Précurseures de la Renaissance, Raphael, Histoire de la Tapis-serie, a három kötetes Histoire de l'art Italien pendant la Renaissance, Leonard de Vinci, Florence ét la Toscane.
Durand Gréville elég szigorúan ítélt munkássága fölött s mégis, nem habozik kimondani, hogy Müntz a XIX. század legjobb művészethistorikusai közé tartozik egész Európában ; irtózott a modern okvetetlenkedések-től s azt tanította, hogy a magára maradt idealizmus menthetetlenül eltéved; hogy a nagy olasz primitívek, - mindannyian naturalisták, - a természet megbecsülésére oktatták az utókort ; hogy az olasz aranykor volt a realizmus és az idealizmus legszerencsésebb találkozása.
De hát nem búcsúznám, itt a magyar nyilvánosság előtt, se az idegen tudós, se a kedves jó emberem emlékétől, ha elmúlása némi gyászt meg nem érdemelne magyar részről is.
Szeretett, értett és becsült minket. Foglalkozott nagy királyunk, Mátyás korával (készült hozzánk Fadrusz remekének a leleplezésére is); többször írt rólunk; a Kisfaludy Társaság Berzeviczy Albert ajánlására kültagjai közé választotta; tudom, hogy több magyar művésznek és tanulónak tett jelentékeny szívességet Parisban.
Megérdemel egy kegyeletes sóhajtást Magyarországról is.
Néhány papiros van itt előttem az asztalon, teleírva lilatintás apró betűivel. Halálának hírére kerestem elő.
Tíz év előtt, 1893-ban, nekiültem Párisban, hogy lefordítom magyarra mesteri munkáját, az Olasz művészet történetét a renaissance korában, legalább az egyik kötetet. Ő maga járt kezemre, részben átdolgozva az első kötetet a magyar közönség számára.
A munka javát el is végeztem s már kiadó is ígérkezett a költséges, pazarul illusztrált könyvre. Müntz pedig írt egy kis előszót hozzá.
A magyar kiadás dolga kátyúba rekedt s ma is ott tesped még.
Előkerestem az Előszót, - az van ezeken a papirosokon Müntz apró lila betűivel, - s most közlöm itt, legalább ezt, szószerinti fordításban :
"Kedves Malonyay Úr,
Az Alpeseken túl az északra telepedett nemzetek közt, Magyarország, - a nagy Korvin Mátyás oltalma alatt, - elsőnek fogadta be a renaissance princípiumot. Misem lehet tehát megtisztelőbb reám nézve, mint az Ön munkája, hogy lefordítja anyanyelvére azt a könyvemet, a melyen oly sok esztendőn át minden erőmmel és íparkodásommal dolgoztam.
Talán nem csalódom, azt állítván, hogy a megoldásra magam elé tűzött föladatnak az értéke és érdekessége nem csupán retrospektív ; a kérdések közt, a miket a renaissance kerített szőnyegre, alig akad olyan, hogy akár ma is ne tüzelhetné még a közvéleményt; közülök nem egy, például a nevelés nagy kérdése, szüntelen napirenden van. Nem kell tehát hosszasan bizonyítanom, hogy a mi modern társadalmunk mily számtalan okulást szerezhet annak a nemes korszaknak a tanulmányozásából.
Nem hangsúlyozhatjuk eléggé, hogy a renaissance nem csupán egy irodalmi vagy művészeti doktrínát vitt diadalra: az emberi gondolkozás, az európai társadalom lelkiállapotának teljes megújulását eszközölte. A mí-velődés minden ága, a pozitív tudományok s a történelmi tudományok, az ipar, a diplomácia, a hadviselés tudománya, - szóval mindazok a disciplinák, a melyekhez a bírálat eszközeivel férkőzhetünk, megérezték a renaissance dúsan termékenyítő hatását.
Igen, mert a renaissance programmja, - ez az egyszerű s mégis oly mélységes programm, - abban állott, hogy fűzzük a múlt tanulságait az új nemzedékek intellektuális hódításaihoz.
Ellene támadt a túlságos maradiságnak, a mi a hagyományok bálványozásában zsib-basztja meg a haladást s egyben ellene a mohó kezdés túlzásainak, a mi nem szánná újra kezdetni minden nemzedékkel, sőt minden egyes emberrel a tapogatódzást, semmibe sem véve a megelőző korszak becses tapasztalatait.
Az efféle kísérletezés, mint azt a renaissance bölcsen megértette, merő időpocsékolás, sőt, a mi még károsabb, eltékozlása olyan erőnek, a mit a vakmerő újítók sehol össze nem böngészhetnek többé.
E nagy korszak egyik legdicsőbb képviselője, a ki származásánál fogva magyar volt, Dürer Albert, nem csalódott, azt állítván, hogy "a művészetnek titkai könnyen elvesznek s tömérdek fáradság, tenger idő kell megtalálásukhoz".
E látszólag össze nem egyeztethető két elem egyessége a hagyomány és a haladás uniója adta meg a renaissance erejét és nagyságát.
Szükségesnek tartom, hogy ezt éppen most hangsúlyozzam, most, a mikor a klasszikus kultúrát, - a melynek annyi hálával tartozik fensőbbségeért az európai civilizáció, - mindenfelől támadják; most, a mikor az irodalom és a művészet anarkistái eszeveszetten robbantanák a nevelés ama becsületes alapjait, a miket a XIV., a XV. és a XVI. század humanistái raktak le.
Szó sincs róla, sem az irodalomban és művészetben, sem a politikai és közgazdasági tudományok világában, sem az erkölcs, sem a gondolatfejlődés terén a renaissance meg nem oldott minden kérdést. Sőt joggal vádolhatnók, hogy voltak hibák, a miket nem támadott elég bátran; de legalább visszavívta az igazi módszer becsülését, tiszteletet szerzett a tudományos kutatás elveinek, az igaz küzdés ez igaz fegyverének. E tekintetben megbecsülhetetlen szolgálatot tett. A XVII. és a XVIII. századnak már csak követnie kellett a renaissance programmját, hogy új dűlőre jusson diadalról diadalra.
És a mi ideálunk bölcsője is ott ringott.
Egyébként, a renaissance műve az a csuda is, hogy egyazon kultuszban egyesültek az összes európai nemzetek, Skandináviától le Hispániáig, Angliától el Lengyelországig.
Ezek s a hasonló tanulságok azok, a melyek alapján remélni merem, hogy a francia olvasók számára készült munkám szíves fogadtatásra talál az ön fordításában a nemes nemzetnél, a hol a klasszikus antikvitás emlékét annyira megbecsülik.
És ezzel végzem, megjegyezvén még, hogy hálámnak, megtisztelő s megható szívességéért kellőbb formát nem találtam, mint hogy előbb még egyszer átnéztem és átdolgoztam munkámat, hogy lenne annál méltóbb a vendéglátáshoz, a melyben Magyarország kegyeskedik részesíteni.
Ez a könyv tehát, a mit az Ön közreműködésével honfitársai ítélete elé bocsátunk, nem csupán egyszerű fordítás, de egészében új és eredeti kiadás.
Fogadja, őszinte hálámmal, becsülésem és barátságom nyilvánítását.
Paris, 1894. szeptember tizedikén.
Eugéne Müntz, a francia Akadémia (Institut) tagja."