Etal a dobban
szerző: Tömörkény István
A gőzbika a tanyába lassan becammog. Most már olyan maguktól járó gőzbikák is vannak, amelyek az úton szinte megdöbbentik az embert, ha az akácfák alól, pihentéből feléjük tekint. Sivítnak ezek a gépek, a szaga se kellemes egyiknek sem. Amelyik olaj már a kerekein elunta magát, az adja ezt az alkalmas szagot.
De azért még nem minden gép ilyen. Megvannak a régiek is. Amelyek még maguktól nem járnak az úton, hanem ökrök húzzák. Ez az igazi, mert amaz nem a szenny embernek való. Ugyan emez sem. Egy ember nem szokta megvenni. Öten-hatan állnak össze, hogy egyet megvehessenek. Ez olyan kis részvényes üzlet. A gép aztán sorra járja a tulajdonosokat, s mindenütt elcsépel. Mikor mindezt bevégezte, akkor elmegy pénzért csépelni, vagy pedig részt kap a csépelt búzából. Gépész, már olyan valóságos, nincsen hozzá, hanem valamelyik tulajdonosnak a legényfia odafönt járt Pesten, és kitanulta a masinisztaságot, amelynek különben gőzgépkezelői tanfolyam a neve. No, aztán csak úgy elvégzi a dolgát, mint a valóságos masiniszta, legalább eddig nem durrant szét a gép a keze alatt.
- Ha kis baja van a gépnek - vélik -, ő is elintézi. Ha pedig nagy baja van, úgy sincs abban okos embör.
Ahogy a szerfölött komoly ökrök a gépet a tanyába behúzzák, a gyerekek mind összeszaladnak a láttára. Aki a lovakat őrzi a semlyéken, az is befut, mert el nem tudja gondolni, miféle nagy állat lehet az, amely most érkezett. (Tán csak nem elefánt, akit az iskolában is tanítanak?) Széles és mély nyomokat vág a tanyaudvar szikes homokján a gépkerék.
- Apám, mi ez? - kérdezi egy kurta férfiú.
- Hát mi vóna - mondja az apja. - Masina.
Az ám, csakugyan masina. A gyufa is masina, a gép is masina, minden masina, ami furcsa és csodálatos. A gyufán az a csodálatos, hogy ha a falon végighúzzák, meggyullad, a gépen pedig az a furcsa, hogy szalmával alágyújtanak, s akkor azonnal forog a kereke, hogy hajtsa a cséplőt. A cséplőn pedig ismét borzasztó sok kerék van egymásra akasztva, az mind forog, lármáz, zakatol. Egy egész halom búcsúfia, egy egész kendőnyi vásárfia nem hozott volna ilyen gyönyörűséget a gyerekeknek, mint ez a masina. Bár csak messziről nézik, mert mellőle elparancsoltatnak.
Az emberek pedig tesznek-vesznek a gép körül. A legény, aki "odafönt a Pestbe" a masinisztaságot kitanulta, rendelkezik. Most ő az úr. Máskor az ilyenfajta fiatalember az öregebbek előtt nemigen szavalhat, aminthogy az nem is illendő, miután amazok részén van az ősz haj és a tapasztalat. De hát itten mégis csak ő tud legtöbbet. Ahogy aztán a szíj a kerekekre került, a munka megindul.
Valamely ember, bizonyos nevezetű Fehértói Mihály, aki részvényes a gépben, kedvtelve nézi a gép forgását. Lám, már füttyent is, s ahogy az első kévéket a cséplőbe dobja az etető, mérges búgása azonnal hallatszik.
A hangok hallatára az udvarban a kutya fölüti a fejét, és néhányat vakkant azon ismeretlen ellen, aki így kiáltoz. A semlyéken a tehén abban hagyja a legelést, s föltekint. A tehénnek ez szokása, mert a nagy fehér búböcék kíváncsiak. Ők azt is meg szokták nézni, hogy az úton ki halad el, miféle kocsival, és hosszasan néznek utánuk.
Lehet, hogy a ló sokkal komolyabb, semhogy hasonló dolgok az agyának munkát tudnának adni, lehet azonban, hogy az onnan van, hogy a ló sokat utazik. Jár különféle vidékeken a kocsi előtt, bemegy a városokba, szaladgál uradalmi földeken, s így előtte a gép füttyentgetései, a cséplő dobjának mély bődülései ismert dolgok lehetnek. Nem lehet ezt tudni, mivel a lónak mindössze néhány szava van, s azt is csak a járatosabb kocsisok értik. Hanem maguknak az embereknek, akik távolabbról hallják, a fütty és a bődülés igen furcsa. Pár év előtt ilyen hangok még nem laktak a tájékon. A kalászból a szemet a lovak patája taposta ki, és nem a dob szelelte ki a búzát, hanem lapáttal vetették a szérűn a szél ellenébe. Legföljebb a nagyobb kisbirtokokon akadt olyan gép, amit beleástak a földbe, és a vasrúdjaik is a föld alatt szolgáltak a cséplőig. Amolyan szelíd masina volt az még, a felesek görhes lovai vontatták körbe, s közben még maguk is nyomtattak. Lassan folyt vele a munka, szíj nem volt, ami elkaphatta volna sebes forgásában az embert, tüzelni nem kellett alá, szénszag, kormos gépész, sivító fütyülés, tűzveszedelem és emberi szerencsétlenség - mind, mind hiányzott. Nem nagyon régen volt, de nem tegnap volt, az bizonyos.
Azon időkhöz képest csodálatos, hogy tájakon, amelyeken sohase járt, íme a vasbika az ő minden toldalékaival megjelen. Szava oly rendkívül furcsán, szokatlanul fut végig a nádasok, mezők és tarlók fölött; s a gyümölcsfás szőlő levelei közé beérve, az emberek, asszonyok bizonyos megütődéssel hallgatják és mondják:
- Hejnye, ez mán mégis csak igazán furcsa dolog.
Csakugyan az. Még a szarka is megrebben a diófán. Egy öreg ember azt mondja: No, nézd el, nézd... Míg mások a házakba sietnek, hogy a faliórát a fütyüléshez igazítsák. Mert a gép éppen tizenkét órakor fütyül, bár hogy aztán a gépnek ki fütyüli azt meg, hogy mikor van igazság szerint tizenkét óra, azt már nem tudja senki.
A gépfütyülés ideje előtt akkor volt pontban tizenkét óra, mikor az ember a napon a tulajdon árnyékának a fejére rá tudott lépni. Bár hiszen ez sem az igazi, mert egyiknek hosszabb a lába, mint a másiknak, ismét meg a másiknak hosszabb a nyaka, mint az egyiknek. Ki lehetne az ilyesmibe okos?
...Jár a gép. Omlanak bele a keresztek, más oldalon telnek a zsákok. A szalmát kazlakba rakják, s minden ember kétannyit pipázik, mint máskor, mivelhogy most nem szabad. Jó szerencse, hogy aki a gépet eteti, az nem dohányos. A gépet lány eteti, Kormányos Etal nevezetű, és mit tárgyaljuk tovább a dolgot, a gép egyszer nagyobbat bődül, mint szokott, és vad, iszonyatos sikoltás van ezzel elegy. Sárhányó Pál éppen nyújtaná át a szekérből a keresztet a gépre az Etal elé, mikor látja, hogy mint valamely kereszt, Etal is becsúszott. Ordítja Sárhányó Pál:
- Megállj!
Hát hiszen igen. Már megálltak. Többen a cséplőre másznak, és Kormányos Etalt kiemelik. Ez nem nehéz munka. A madárhúsú Etal azelőtt se lehetett valami nagyon súlyos, most pedig még könnyebb, mert lábai neki már nincsenek.
Vér önti végig a cséplőt, vér a búzát, a szalmát, de még a pelyvát is. A föld tiszteletére egy leány föláldoztatott.
A kocsi, amely a testét vinné, az útra a tanyából lassan hajt ki. Az úton a járók kérdik:
- Mit viszöl?
- Etalt.
- Hát mi esött az Etallal?
A kocsis int egy nagyot a kezével arrafelé, amerre a masina áll, és azt mondja:
- A gép...
E nap a környéken hiába bizakodtak a népek, hogy a gép majd este hat órakor megfütyüli a pontos időt. Nem fütyülte, mert állott. Így a cséplő se dolgozott, s nem bőghetett, mert ki kellett belőle tisztogatni az embervért, és elvégre valahol csak meg kellett találni Etal lábait is.
De holnap már majd fütyül megint, s akkor azok a népek, akiknek órás-tanyájuk van, ismét utána igazíthatják az óra tetején a cirkalmokat.