Etal
| Etal szerző: Tömörkény István |
Így mondta a kisleány, mikor a félrebeszélésből fölébredt, hogy látta a mennyeknek kapuját, meg a Jákob létráját, akkor is sétáltak rajta föl-alá az angyalok. Nem volt valami széles a létra, hanem csak olyan, mint a padlásajtóhoz használatos, afféle fogaslétra. Hogy fogózkodás nélkül mégis sétálni tudtak rajta az angyalok: ez mutatja leginkább a csodálatosságot.
Ott volt ugyanekkor Farkas Rozál, aki ángya az asszonynak, meg Kisguczi Istvánnak is a felesége, de most nem volt süket. Tavaly, mikor a nagy tűz volt náluk a tanyában, a fülehallása elmaradt, leginkább csak hideg időben szokott hallani. Itt meg hallhatott, mert a kamrában feküdt a kisleány, ott ugyancsak vigályos volt a levegő, mert ott, ha akarnának, sem lehetne tüzelni, mivelhogy nincsen mibe. Azonban nem is túlságosan akartak, mert hiszen majd csak el lesz így is valahogy a kisleány. Nem lehet mondani, hogy irányában valami sok törődés történt volna, mert valójában nem is történt. A leány nem volt a törvényes gyerekek közül való, hanem még az embernek a legény korához tartozott, tartották azonban a tanyában, hogy az anyjának ne kellessen tartásdíjat fizetni. Azóta azonban az anyja is elment valamerre világgá, mert az ilyen leányasszony, akinek pap nélkül kötik be a fejit, leginkább csak el szokott menni a városokra dajkának. Ha talán így a tartásdíjat kaphatta volna a kisleány után, valahogy, el lett volna a tanyákon is. Mert napszámos munka akad imitt-amott, s odakint kevésből elélhet, azonban, hogy így a gyereket tartásra magához vette az apja, nem volt többé mi keresnivalója a határban. Elment oda, ahova a többi, úri gyerekek táplálására, a kisleány pedig az apjánál maradt. Elejében nem így volt ez, egy ideig nála volt a kisleány, ő tartotta, mert akkor még az volt a reménység, hogy a gyerek apja majd elveszi. De nem ez történt, mást vett el, s csak ekkor kezdődött el a kereset abban az irányban, hogy a gyerek tartásába járuljon bele az apja.
Van, aki ilyenkor meggondolja a dolgot, és inkább elveszi a gyerek anyját feleségül, csak hogy ne fizessen, mert sokallja azt a pénzt, amit a törvény ítél. Az ilyen házasságok, nem hiába, hogy maguktól boronálódtak össze, nem is szoktak rosszak lenni. Ha kelletlen volt is a dolog eleinte az új embernek, de utóbb belátja, hogy jól van téve az, amit tett, különösen hogy ezt mások is őszintén a szemébe is megmondják, mert az a becsület, hogyha valaki bajt csinált, álljon helyt magáért. Az asszony pedig hű, hálás és dolgos, hogy a földönfutás szégyenei és szenvedései elől is fölemeltetett.
No, de itt nem így történt a történet, a legény mást vett feleségül. Hanem mikor azután kezdődött a hercehurca a tartásdíj irányában, elmondta az asszonyának az ügyet és behozták a tanyába a kislányt. Azóta ott volt. Mint senki és semmi. Míg az asszonynak magának nem lettek gyerekei, csak valahogy volt az élete, azontúl aztán kevesebbet törődtek vele. Milyen élete van az ilyen gyereknek?
Azt mondják: tudatlan a gyerek, ostoba a gyerek, nem lát az meg semmit, nem tud az semmit. Nem úgy van pedig. Még beszélni sem tud jóformán, s már átérez bizonyos dolgokat. Látja, hogy amazt becézik, ő meg semmi. Ha amaz megvérzi az ujját, bekötik, az övét nem (ebcsont összeforr). Étele másképp jár, és másforma a karaj, amit a kenyérből amannak szegnek.
Azután később, mikor már beszélni tud... Ő is csak azt mondta: édösapám. Mondhatta is, mivelhogy az édesapja csakugyan az édesapja volt neki. De már az anyjának nem mondhatta, hogy: édös, mert az idegenkedett ettől a szótól. Mondta, hogy anyám. De amaz a három édesanyámat mondott. Nem mondhatni, hogy talán rosszul bántak volna vele, az nem volt ott a tanyán senkinek sem a természetében. Olyankor kidukált ugyan egy kis fejbekólintás, miegymás, fenyítés, amit a gyerekeknek adni szoktak, így pofozván őt fel a rossz mellékutakról amazon arany középútra, amelyen járni szép, járni jó, ezek az intések azonban amannak a háromnak is kijártak olykor. Mert járandóság ez. Ám csak szótlanabbak voltak hozzá, mint amoda. A szemek tekintete reá másként esett, mint amazokra. Bár apja olykor, ha az asszony nem volt ott, eltűnődve nézte a gyermeket, és elgondolta, hogy ugyan merre járhat az anyja? Az az anyja, aki a valódi anyja neki. De azután megint másra gondolt, és lelkiismerete elaludt, mondván: hiszen tartom a fattyút. Az asszony mondta olykor, hirtelen haragban a gyermeknek: fattyú. Mondta, hogy: állj odább, te fattyú, kiég a kötőd... Olyankor ez nem tetszett az embernek. Nem mondta ugyan, hogy nem tetszik, mert kerülte a lélekveszedelmet és perpatvart, de nem tetszett. S íme gondolataiban ő maga is azt mondta róla: fattyú.
Élte a kislány így az életét. A cselédséggel ügye-baja nem esett, azok nem bántották sohasem, mert részben vele éreztek, és egy fájdalmon voltak, másrészt meg gyönyörűség volt ez a kislány. Úgy mondták neki, hogy: Etal. Etel volt volna pedig valósággal, de odakint nem sokat szokás az ilyesmivel törődni. Mondták neki gyöngéden és szánakozó szeretettel: Etal - és a kis Etel csöndes, szótlan mosolygással köszönte meg, hogy hozzá szólván még név szerint is említik.
Biz szótlan volt. Eltűrték ugyan a szobában, a többi közt, arra nem volt alkalom, hogy kiküldték volna, ha akár vendég jött is. Nem mondták bár neki, hogy szótalan és a sarokban félénken meghúzódó legyen, de az volt, mert érezte, hogy neki annak kell lennie. Hallotta is olykor, ha vendég jött a házhoz, s az aprók felől kérdezősködött, mikor mondták felőle elütőleg:
- Azt csak úgy tartjuk...
Szerette volna olykor tudni, hogy merre van az az asszony, aki az ő édesanyja. Mi van vele? Meghalt-e vajon, vagy hogy mi? Apjától nem merte kérdezni, az asszonytól még kevésbé. Volt cseléd, aki odavetette neki, hogy anyja valahol messze kódorog, kószál, azonban ezt nem hitte el, mert ez egy szájas béreskölyök volt, akit rosszasága végett úgyis elküldtek a tanyából.
Már épp most kellett volna, hogy az iskolát járja, de nem íratták be. Nem vitték a tanító elébe, mert az apja azt mondta: mit szégyenkezzek vele a tanító előtt, milyen néven írassam? Az asszony hallgatott. Az ember pedig folytatta: mindenki tudja, a tanító is tudja, hogy ötéves házasok vagyunk, most hogy vigyek én oda egy hatesztendős gyereket? Még majd rólad hiszik... - Nem, nem - riadt föl az asszony -, ne írassa be! - Igen. Úgy gondolták, majd később. Majd csak lesz valami. Úgy lehet, a tanítót elteszik innent, úgyis vágyakozik be a városba, mert már nagyok a gyerekei, s nem bírja őket iskoláztatni. - Miért is nem teszik be a városba az ilyen embert? - mondta mérgesen az ember. - Ennek is a hatóság az oka mert nem tekintenek rá. De majd ő bemegy a városba és megmozgat fűt-fát, hogy tegyék már be a tanítót, adjanak újat, aki nem ismeri a tájékot, s aki elé szégyenkezés nélkül vihetné Etalt. Mert mi lesz így Etallal? Csak kellene annak is, hogy tanulna valamit, a pulykát majd kihajtanák az apróbb gyerekek.
Azonban nem történt semmi, s így a pulykákat újból csak a kis Etal hajtotta ki. De aligha ott fázott meg, mert a pulyka igen finom állat, azt esőben ázatni és hidegbe tartani nem szabad, mert elpusztul. Arra ügyelni kell. Talán más állattal járt kint a mezőn, mikor megfázott. Gubbaszkodott néhány napig, azután nem bírta az ő apró dolgát sem tovább. Nem mondta, mert nem szeretett beszélni, elszokott attól, hogy szóljon, mert igen tudta, hogy ő senki és semmi. De meglátszott rajta, a béres is mondta a konyhán, hogy alighanem leli valami az Etalt, így hát a kamrában lefektették. Volt ott egy szélesforma pad, azon feküdt, az öregebb subát alátették, ezen az állati bőrön jó fekvés szokott lenni. El is aludt rajta, de hamarosan félrebeszélt. Bement hozzá olykor az ember, s az asszony is, hallották, amint vívódásában örökké az anyjával foglalatoskodott, azt hívta és kereste, hogy hol van. Nem mondhatták meg neki, maguk sem tudták, csak álltak mellette szótalan. Az asszony nem szólt semmit, csak kifordult a kamrából, s óvta a maga gyermekeit, hogy oda ne menjenek. Mert féltette őket.
Hogy ki beszélt kis Etalnak a Jákob létrájáról: nem tudni. Úgy pásztorkodásaikban a gyerekek a mezőn állataikkal összeérnek, és mesélni szoktak: lehet, hogy ilyen alkalommal hallotta. Elég az avval, hogy mikor fölébredt, mondta, amin Farkas Rozál ángyi elcsodálkozott. Nemkülönben Kisguczi Istvánné. Nem is sokáig maradtak a tanyában, hanem mentek haza, hogy ezt a különösséget hírül vigyék. Útközben beszóltak a komákhoz és a sógorokhoz, hogy lám, a kis Etal álmában az angyalokkal beszélget, nem hiába, hogy fattyú. Ebből, úgy lehet, hogy még majd látó leány lesz. Egy-két tanyából jöttek is megtekintésére asszonyok, kevés odakint az újság, hát ha van valami, azt meg kell nézni. Csupán csak Luklábú Csülkös Monori Kis István nem eresztette a feleségét, mert épp kettedmagával van, s mondják, hogy ilyenkor az nem jó. Hát csakugyan jó is, hogy nem engedte. Mert mikorra odaért volna, akkorra már megint elaludt a kis Etal, most azonban már végképp... Már akik jöttek, csak nézésére jöhettek. Volt mit rajta nézni, mert valóban ritkaság az olyan takaros kis halott, mint ez. Tűnődve nézte egy darabig a gazda is, azután kiment az udvarra, hogy befog, mert jelenteni kell a halált a kapitánynak és a tanyai plébánusnak. Lassan kászmálódott el a kocsival, mert el volt szóródva az esze: azon járt egyre, hogy mily néven jelentse kis Etalt?