Eszter
És fésülik a szolganői hét nap
haján a bút, mely hamumódra szétcsap
s a kín savát, mely megfakul haján,
és süttették a nappal, égi tűzzel
és balzsamokkal kenték, hogy a fűszer
lágyítaná meg: és aztán a lány,
mint az, akit már semmi baj sem érhet,
hivatlanul, mint a bitang kisértet,
a fenyegető, nyílt kastélyba ment,
hogy komornáival, új vágytól égvén,
meglássa Őt, majd hosszú útja végén,
ki halállal vár minden idegent.
Úgy fénylett a Király, hogy enrubinját
lángolni érzé, röpködött a fény,
a Király arca forrott benne, inkább
teher is volt már és mint az edény
túlcsordul rajt s a pompa is taszítja,
még ott se volt a harmadik terem,
melynek hideg, nyugalmas malahitja
zöld fényt vetett rá. Ekkor hirtelen
úgy látta, hosszú az út, fáj a kő is,
mit súlyossá tett a Király meg ő is,
aki szorongva ment. És ment vadul.
És hogy már ott állt közelébe, ingón,
pompázva a tündöklő turmalin-trón
és fenn mint bálvány a hatalmas úr:
a jobbik szolganője átölelte
őt, aki szédült s odavitte halkkal.
A Király intett az arany jogarral,
s a boldogságtól elalélt a lelke.