Esteli séta
szerző: Jászay-Horváth Elemér
1.
Megjött az est, a barna markú pásztor,
Fölénk terelte árnyék-nyájait.
Izzott a föld még nyári munkal-áztól,
Forró keresztben fülledő kalásztól,
Lobbantva szívek apró vágyait.
A távolban ló vágtatott dobogva,
Szinte szikrázott az éjben a hang,
Sok kis harang
Felgingallózott apró, elszórt templomokba.
Megjött az est. Szivemre szállt az árnya,
Vackot vetett ott, csöndben, feketén,
Úgy álltam félve, mint ki várja, várja,
Hogy elsodorja kék hullámok árja
Dagály-emelte tenger szigetén.
Most menni kell, gondoltam, menni messze,
Homályos, távol, céltalan uton,
Mert jól tudom :
Késő van és az Élet többé nem ereszt be.
Késő van. Elfutott a nap világa,
És úgy köszöntött rám az alkonyat,
Mint könnyű léptű, pajkos kis diákra,
Ki szökve vágyott távol Indiákra
S roskadtan hullt el az erdők alatt.
Otthon keresné édes anyja könnyel,
Meséket szőnek róla a fiúk,
S nincs semmi út
És itt kell veszni, érzi, fáradtan, közönnyel.
Az én utam ... Ki tudja, merre visz még?
Előttem van, mögöttem van talán?
A jobb jövőben szívem egyre hisz még,
De hervadt rózsák, szegett szárnyú eszmék
Hulldosnak már utam két oldalán.
Szívembe nagy elbúsulások estek,
A régi fény reám már nem ragyog.
Most itt vagyok
Magamba, némán, néma ösvényén az estnek.
Az éjszakán rejtelmes népek élnek,
Szavuk tüzes és köpenyük az árny;
Titokzatos, bús dolgokról beszélnek
Levélzúgásban vagy szaván a szélnek,
Suhogva, mint sötét ingású szárny.
Vár már a titkok bánat-lakta vára,
Az apró néppel népes kék hegyek.
Megyek, megyek:
Hívott az éj s hallgatni kell az ő szavára.
2.
Mezők, faluk mind egy halálra váltak,
Fölöttük oszló pára-köd lebeg
S a távolban, hol karcsú nyírek álltak,
Pásztortüzekkel egy táborba szálltak
A csillagfényes égi seregek.
Mint hogyha utam végtelenbe folyna,
Hol ég és föld egyképen messze van,
És nincs szavam,
Amelyre itt vagy ott akárki válaszolna.
Ámulva néztem a fényes seregre.
Hány kép ragyog fel milljó sugarán:
Szikrázva védi kölykeit a Medve,
Pislog a Göncöl, nekikeseredve,
S fényével kérked az Aldebarán,
A Sas csőrében Atairja lángol,
A Véga ég, mint pompás tűzvirág.
Csodás világ,
Eggyé forrasztva százezer külön világból.
Mert szent az ég véghetlen síma síkja
És szent az ember, kit képzelme vitt,
S ha lelke lángját álmok üszke szítja,
A csillagok közé büszkén hajítja
Fantáziája bíbor tüzeit.
Egeknek útját méri szörnyű lépte,
Süvege mellé tűzrózsát szakaszt,
Mit bánja azt,
Ha gyöngyvirágát más, szerencsés kéz letépte!
Csillag, tüzes könny, emberszívek álma,
Nagy síri ágyunk kék mennyezetén!
Közöttük szívem fölreszketve áll ma,
Mint hogyha mind halotti méccsé válna,
Virrasztva múltak emlékezetén,
Mi vagyok én, csodálója csodáknak?
- Porszem, mely égi fényekre sovár!
Jánosbogár,
Halvány éltemnek mécsvilága: elbocsátlak.
Szállj, röpke fény, földből tüzesre formált,
Hirdesd, kiáltsd a végtelenbe szét,
Hogy árva gazdád már nem bont vitorlát,
Sok volt a bánat és sok volt a korlát,
És céltalan sok nagyhangú beszéd.
Most csöndes lesz már, szótlan és magányos,
Fölissza könnyű szárnyaid neszét
A messzeség.
Az én szemem már csak lehúnyni vágyik. Álmos.
3.
Aludt a föld, csupán a vágy vigyázott.
Az égmezőn föltetszett már a hold.
Ezüst hárfán a szél zokogva játszott,
Kerengve, ringva lejtett légi táncot
Sok szép sugár, meredtszívü kobold.
Mint tiszta tejnek, omlott lanyha színe,
Körülölelt a langyos fénypatak.
Nagy hallgatag
Indultam útnak, mely a messzeségbe vinne.
Csak erre vágytam még: egy kis melegség,
Holdtölte éjjel, távoli zene ...
Kioldózott bennem minden merevség,
Mint tört ugarra lágy eső ha esnék
S mozdulna benn az élet holt szeme.
Könnyektől áznak szélpaskolta orcák,
Madárdalt hall a síró kisfiú:
Tiú, tiú ...
Hová merültél, régi kedves Meseország?
Mesék országa, régi, régi kertem!
Hisz' itt az útja, most megismerem.
Hol kis koromban álmodón hevertem,
Hadd térjek vissza, kortól leteperten,
Álmodni egyet, végsőt, végtelen ...
Talán ott él még édes Hófehérke,
Szép Csipkerózsa, Tündér Ilona.
Törpék hona,
Hová nem ér rossz mostoháknak csalfa mérge.
Megyek, mint hogyha ösmert útat járnék,
Mögöttem ballag egy sötét alak,
Káprázat ez, vagy holdfényszülte árnyék?
Vagy benne régi ismerőst találnék
Ki tőlem régen, messze elmaradt?
Léptemhez szabja hangtalan menését,
Kezét nem érzi lüktető kezem,
Beszél velem
S úgy hallom halk hangját, mint lepkék libbenését.
4.
»Uram, megjöttem, legutolsó szolgád,
Az elűzött, az újra visszahítt.
Végzendő vagy már élted földi dolgát,
S amellyel ég kapúit ostromolnád,
Lecsüggedt csorba fegyvered: a hit.
Hajdan kemény harcos, megvítt a bánat!
Fáradt a vándor, könny ül két szemén.
Most jöttem én
Hogy lesegítsem vállaidról gyászruhádat.
Mesék útján esett találkozásunk,
Végezzük ott most, régi ismerős,
A gyermek-szívben első változásunk,
Szerelmi lángon első áldozásunk
Mily édes volt és élettel erős!
Ki ifjú fejjel nem mivelt bolondot,
Ki jöhetetlen dolgot nem remélt:
Az sohsem élt,
Sohsem mosolygott és való könnyet sem ontott.
A mi utunk ... Hajló virágos ösvény,
Örök tavaszban vitt a mi utunk.
Féltse virágát hervasztva a fösvény!
Mi pazaroltuk, bokrétát kötözvén,
Nem tudtuk akkor még: hová jutunk.
Hogy majd sötétség karja is ölelget,
S virágtalan, bús, éji útfelen
Gyümölcstelen
Látod viszont majd, régi gyermek, régi lelked'.
Én volt uram, egykor hatalmas ifjam,
Fáradt szíved' megilletem busan.
Hadd régi éltünk' jajjal visszahívjam,
Mit szerteszórtunk, tékozolva ifjan,
S halál előtt most állunk koldusan.
Folyjék a könny, az arcon árkot ásva!
Az elmúlásnak árnya áll közénk.
Megérkezénk
Mesék kertjébe, szép, utolsó álmodásra.
Nézd, itt kacag rád kedves Hófehérke,
Az ismerős lovagra rátalál;
Álomcsatákat vívtál egykor érte,
Egyetlen csókja életed' megérte,
Most egy csókjával fölér a halál.
Nézd, tiszta karja átfon már, ölelget.
Kivánok vidám, hosszú álmodást!
Uram, bocsásd
Hajdan hűséges szolgálódat: régi lelked'.«
5.
Eltünt, eloszlott, semmiségbe szállón,
És elborult a hold. Magam valék.
Ki tudhatná, való volt ez vagy álom?
Már szívemet nem érzem, nem találom,
És fáradt testem könnyű, mint a lég.
Meseországban, csodaszép mezőben,
Az életemnek legvégin vagyok ...
Csillag ragyog.
Kint állottam a régi, roskadt temetőben.