Este a temetőn

A Wikiforrásból
Ugrás a navigációhoz Ugrás a kereséshez
Este a temetőn
szerző: Tóth Árpád
Nyugat · / · 1911 · / · 1911. 10. szám

Vén, halottas, esti kert...
Itt-ott, ferdén, egyedűl
Egy-egy tél-túl földbevert
Furcsa fejfa hegye dűl:
Megpihenne, ósdi rom,
Elzuhanna békiben
Lent a fűves, ó siron
Hol gazdája rég pihen...

Most a tiszta esti ég
Gyengezöld és tág mező,
Nyúgodalmas, rest vidék,
Egy-egy halkan érkező
Csillag csillog: angyal ott,
Őrző angyal, azt hiszem,
Földre ballag most gyalog
S kézi kis lámpást viszen...

Béke, béke... lomb megett
Vén feszűlet feketűl,
Karja most, az átszegelt,
Kétfelé lágyan vetűl:
Elgyötörte estelig
Véres és szöges tusa,
Ölelő most és szelid
Ívű fáradt gesztusa...

Béke, béke... élni ma
Nem fáj úgy, nem tépdesem
Lelkem váddal, vén ima
Zsongat búsan, édesen:
Útbafáradt vén legény
Estimája... dédapám
Énekelte még, szegény,
Vándorútján hajdanán:

"Útvigyázó szent kereszt!
Vándor míves esdekel,
Új bolygásra úgy ereszd:
Féluton ne esne el;
Légy kegyelmes tútora,
Vén csontot, hadd várja már
Meleg cipó, csutora,
Édes asszony, víg halál..."

Régi emlék, furcsa dal...
Ó mikor még, kis legyén,
Próbálgattam fiatal
Félénk hangocskámmal én,
Kandallós, vén, vig tanyán,
S megrettenve hagytam el,
Látva: szép, szelíd anyám
Mily busan s némán figyel...

Béke, béke... vár reám,
Egyre vár az ócska ház,
Ablakában űl anyám
És az estbe kivigyáz...
Jaj, de lelkem-testemen
Lomha, bús egykedvűség
S eltünődöm: istenem!
Messze kell-é menni még?...