A lap feldolgozottságának foka

Este (Kaffka Margit)

A Wikiforrásból
Ugrás a navigációhoz Ugrás a kereséshez
Este
szerző: Kaffka Margit

       Terhes és meleg júniusi éjszaka illatai szálldostak be a nyitott ajtókon a kiskert felől, ahol a hosszú kendős, karcsú kisasszony járkált fel-alá a virágos jázminok közt, tubarózsa-ágyak kavicsos, keskeny utain – gyors és heves, kábult ritmusban már –, a szőlőslugastól a léces kerítésig meg vissza; mint egy türelmetlen, fiatal, ketrecbeli vad. A téglás tornácon át kivilágított a konyhalámpa sápadt petróleumfénye, és kívül, az akácvirágos kisvárosi utcán halkan dudorászva kopogott végig néha valaki, vagy nesztelen párok suhantak el vibráló árnyékaikkal a rácsok mögött. A konyhában Zsuzsi, a kis szolgáló zörömbölt; a kettejük tojásvacsoráját ütötte össze gyorsfőzőn, és egykedvűen, nyújtottan, elmélázva danolgatott valamit. Ők, a két leány, egyedül voltak ma itthon a háznépből.

       Apró fellegek gyüremlettek a sápadt, nyári csillagok előtt az égen, s a bokrok árnyéka a ház falán megrezzent néha valami szellőtől. „Vajon mit csinál ebben a percben? Jutok-e eszébe?” – gondolta mindenáron a kisasszony, mert érezte, hogy illik most ezt gondolnia. Pedig feszült és delejes nyugtalansága nem a távoli férfiú után kívánkozás volt; inkább valami lázongó, különös szabadságvágy. Érezte, hogy a rácson túl, a kis lombos, csendes utcán túl sürgölődőbb, élőbb világ van, esti világ; a Fő utca korzós mozgalma, a gázfényes nagyvendéglő zajos muzsikáival s a parádés katonatisztekkel; valahol poharak csendülnek, kacajok hangoskodnak, vagy titkos párok bolyongnak a virágos hegyoldalakban e szép éjszakán. Őt pedig idezárják a komor konvenciók ma e hallgatag rácsok közé: és talán épp most, ma veszít valami igazit, sohasem pótolhatót ezzel. És milyen nagy, súlyos egyedüliség ez itt, a kis buta cseléddel; mintha soha nem érhetne már véget! Bolondság! – csitította magát heves vállvonítással. Reggelre kelve, nyugodt, nappali fény köszönti majd, a lakásadó háziasszony szíveskedve adja be a kávéját, s a mai névestélyről újságol neki; a hivatalában a megszokott, fehér akták s a vidám kopogó kis gép derűsen nevet felé kerek billentyűsorával, a társnők lihegve kacagnak; a postás levelet hoz az anyjától, aki a kelengyét varrja most; és idilli-tájképes kártyát a férfitól, kihez már-már hitesen tartozik. Pár nap múlva meg is tér hozzá a mérnök; a környék hegyeiből, munkából; csókos és áhítozó mátkaszerelemmel. És nemsokára új élet jön, gondtalan asszonyélet, másrabizakodó kényelem; – elhagyja a hivatalt, úrnő, maga asszonya lesz; – mindez jól van, rendben van, sikerülten és biztatón. A jövő, a holnap. De mindig, azután is lesznek-e ilyen fojtott, szorongó, nyomott levegőjű esték? Nem, ilyenkor majd a karjába ölti karját az emberének, holdas erdők kóborlásaiba csalja vagy lombos, muzsikás kertek terített asztalaihoz. Mellette lesz a férfi, aki felszabadítja, fedezi és védi az ő tehetetlen, lekötött, asszonyi vágyait ez áhított és tilalmas emberörömök felé. Csak itt volna már! Miért is nincs itt ebben a percben? Egy hete, hogy a falvakban méricskél, és ő azt sem tudja, melyik napon hol van. Most milyen gyönyörű, sápadt és forró éjszaka kezdődik, valami nagyon távoli vihar áramaitól feszült már a levegő, és idegekbe hasít a jázminillat! És így – egyedül!…

– Kisasszonyka! – kiált le élesen a Zsuzsi hangja – tessék már vacsorálni! Elhűl!

– Hisz megyek, Zsuzsi!

– Ha nem mondom tízszer, elfelejt enni a kisasszony! Olyan lesz már, mint az ujjam! Mit szól a fiatalúr!

       Paraszti évődéssel nevet felé a barnapiros leány; tömzsi karja homloka fölé emelve: a küszöbfához dől, és fényesre zsírozott fekete haja, fényeskedő bogárszeme, gömbölyű képe furcsa, erős árnyékfoltokkal vetődik a pitvar világa s a felleges éjszaka sötétje közé. Nem mozdul el, mikor a fehér ruhás kisasszony karcsú teste besurran mellette a keskeny ajtóközön. Az visszamosolyog halványan.

– Hát gyújts világot az én szobámban is! És gyere be te is az étellel! Egyél idebent velem!

– Jó! Mert má’ megint fél magába a kisasszony…

       Már széles térdei közé szedte a lábast, a maradék rántottát körülményesen kotorgálja össze, és harsanva harap a savanyú uborkából. Nagy, fehér fogsora villog a lámpafényben, mint egy megrontatlan fajú, közönséges és egészséges fiatal állaté.

– Hogy nézi a kisasszony, hogy eszek! Bár gusztust kapna tőlem maga is!

– Azt nézem, milyen szép piros lány vagy te, Zsuzsi! – A kisasszony leteszi ernyedt kezéből az ezüstvillát, hátradől a puha székben, és félig csukott szemekkel méláz a másikra. – Mondták-e már teneked, Zsuzsi, hogy szép vagy?

       A cselédleány bevégzi az evést, előrehajlik; szép, tudatlan szemeivel ő is belemered a lámpafénybe.

– Tudja a Jóisten, kisasszony, nem attul van az. Hogy ki a szép? Más az! Hát bizon én tudom, hogy mindig is kellettem a legénynek. Volt egy gazdalyány a szomszédunkban, négyfertályos, nem is csúnya, igazán. Kutya se nézett rá. Nem tudni azt, hogy mi az! Sokszor mondta nekem: „Mi a fene van tebenned, különb se’ vagy a többinél, nincs egyebed a rajtavalódnál, mégis megvesznek utánad, bizalmasod is van, táncba is majd szétszednek!” – Igaz is, azt nem tudni! Az ember úgy kell a legénynek. Már amelyik…

       A két leány egymást mustrálta a csendben. Egyet gondoltak. Minden külső és lényegtelen különbség eltűnt közöttük az esteli összezártság ez órájában; csak szűzi leányságuk rejtelme, tudós tudatlanságuk kereste egymást támogatásért a sok zavaros bizonytalanságban. És a kisasszony most érezte, hogy a másik több nála ezekben, próbáltabb, tudóbb, fölényesebb. Majdnem félénken fürkészte.

– Mátkád az már teneked?

– Nem gyűrűsöm – mondta elmosolyodva a leány –, de bizalmasom. Ha őszre kijön a katonáéktól, már van neki ígérve munka a kavicsbányában. Hatvan forint egy hónapra.

– Az elég? Abból megélhettek?

– Aj, erősen eszik az olyan nagydolgú ember, megkívánja a húst mindennap. De én meg majd mosni fogok házhoz. Már csak ideadja a kisasszony is a ruhát, ugye?

– Odaadjuk… Hát jó ember, te?

– Jó, nagyon. Mikor itt volt is, a fenét mondtam valamire, úgy megpirongatott. Hogy katolikus lyány szájába az nem illik. Olyan szelíd ember. Egyházfi volt az apja.

– Megcsókolt már téged vagy egyszer, Zsuzsi?

– Ajaj, egyszer – vihogta el magát a leány. – Nagyszerű a kisasszony!

– Hát persze – mondta a másik és elpirult. Megint csend volt. A lehúzott rolók sávjain messze villámlás fénye lobbant át néha, a pitvarajtón most beáradt az első üde, esőszagú léghullám, s a sok jázmin súlyos, velőt átjáró illatával telilehelte a szobát.

– Tíz óra van! – mondta kicsit kelletlenül Zsuzsi, és összeszedte a mosatlant. Mikor egyedül maradt, lassan, bágyadtan állt fel a kisasszony, átalment a szobán, és hirtelen kioltotta a lámpát. Az ablakredőt felhúzta egy kevéssé, és a sötétlő kertre nézett. Már sűrű felleges volt az ég, s az utcalámpák meg-meglobogva küszködtek odakinn a heves, júniusi széllel.

– Zsuzsi – szólt ki utána érthetetlenül, reszketőn. – Te, hozd be ide a szalmazsákod. Vagy nem, csak egy párnát hozz be a díványra. Aludj bent velem, Zsuzsi. Gyere!

– Mindjár! A lámpát mi lelte?

– Hisz – vetkezni tudunk sötétben is, Zsuzsi!…

       A kis cseléd mégis odakinn szedte le magáról a kurta réklit és sokráncú szoknyát. Ujjas pendelyén átvilágított a konyhalámpa, és gömbölyű csípői, kicsiny melle sziluettjét lopva és tűnődve nézegette bentről a kisasszony. Ő szokatlannak, utálatosnak találta az ilyen tömzsi formákat, a leány vastag karjait és inas, erős nyakát. Arra gondolt, hogy ő mennyire más, finomabb, nemesebb alkatú. De lám, az is tetszik a magaformájúnak, a saját körében hetyke és kívánatos. Elgondolkodott rajta, amíg feje alá simítgatta a batisztfodros párnákat.

– Csak nem alszik már? – kérdezte Zsuzsi, ágyiruháival cipekedve a sötétben. – Na, csak szokjék le a sok aluvásról, kisasszony; a fiatal úr mellett majd nem lesz nyugsága, tudom!…

       Elhallgat hirtelen, és halkan, kicsit zavartan vihog. Megszeppenve lesi a feleletet.

– Honnan gondolod azt? – kérdi félszegen és tétovázón a kisasszony. Érzi, mennyire elpirul a sötétben, s hogy oktalanság ez a bizalmaskodás. De nem bírja abbahagyni.

– Hát meglátszik az a szemén, meg mindenképp; hogy szerelmes természetű. A fajtája olyan. Meg magamról is tudom.

– Mit?…

– Haragudna a kisasszony!…

– Én? Te csacsi! – nevet föl a másik, kicsit lihegve, gyorsan. – Hadd tudjam hát én is! Na, mi az?

       Zsuzsi most fészkelődik meg a pamlagon, szokatlan, rugalmas fekvőhelyén. Egy percig lélegzetük se hallik, a sötétben fojtottan, szinte ellenségesen leskelődnek egymás felé. Aztán lassú, ártatlankodó, részletes beszédmóddal fog hozzá.

– Na jó! Hát csak az volt, hogy a múlt hónapban, mikor a nagyságám fürdőbe volt, az úr meg érte ment volt, hát magamban voltam, úgy, mint most, az egész házban. A kiadó szoba meg ki volt írva; rám bízták: adjam ki. Jó reggel hét órakor becsöngetett a kisasszony mátkája. Én biz’ az ágyból bújtam elő – nem volt más dolgom, aludhattam soká. Egy szál szoknyába futottam a kapuhoz, azt hittem, a tejesasszony. Elszégyelltem magam, mert igen nézett, de hogy a szoba miatt gyött, be kellett ereszteni.

– Hát aztán?

– Hát bejött, és elkezdte, hogy az ő menyasszonyának kell a szoba három hónapra, míg a lakodalom lesz. Mondta, hogy a kisasszony elsőjin gyön szabadságrul. Akkor megint rám nevetett, és mondta, hogy meg fog engem szeretni a kisasszony, meg hogy ügyesnek látszok. És kérdezte, hogy nekem nincsen-e bizalmasom? Azt mondtam: nincsen!

– No lám! – hangzott a másik ágy felől valami egykedvűnek erőlködő, kicsit reszketeg hang. Egy percig meg se pisszent a kis cseléd.

– Hát – tovább!

– Akkor a vállamhoz kapott a fiatal úr. Kacagtam és összehúztam a kendőt, és elmentem az asztal másik végéhez. Játszadozni kezdett, utánam szaladt, de megint kiszöktem a kezéből. „Fellöki ám az asztalt az úr – mondtam –, beveri az ablakot, baj lesz!” – „Nem bánom én, kedves – azt mondja –, csak magát egyszer a karomba kaphassam!” Piros volt még a homloka is, mint a pipacs, úgy küzdött velem, én meg kacagtam, mindig kiszöktem. De azért jó volt, hogy éppen jött az öreg levélhordó és csengetett a kapun. Azzal kezdtem el dévajkodni, hogy marasztaljam; a fiatal úrnak muszáj volt hamarabb elmenni. Jaj, de jót kacagtam!… Kisasszonyka!…

– Mi az! – riadt fel színész-tökéletes tettetéssel a másik leány. – Aha! Elszunyókáltam már. Pedig te beszéltél valamit, ugye? Az elejét hallottam még!

– Olyan álmos tetszik lenni? – álmélkodik a cseléd, valami gonosz, csínytevő kárörömrezgéssel a szavában. „Kicsit azért beadtam a maszlagot!” – ujjong fel a kis paraszti, furfangos, diadalmas némbergőgje. Édesded, játszós mosolygás marad a szája szögletében, amíg elalszik.

– Jóéccakát a kisasszonynak! – dünnyögi még egyszer jámboran, tisztességtudón.

– Jó éjszakát! – hangzik még ásítóbb bágyadtsággal a felelet. Hazugan nyugodt ütemességgel szedte a lélegzetet a selyemtakarós ágyon a másik, de vak és lázongó indulatok forrósága szökdösött át a karcsú, finom testen… Zokogni volna-e jó most, acsarkodó, kínos dühével a sértettségnek, a szörnyű megalázásnak; vagy bosszút állni… valami borzasztót mondani annak… a férfinak… egy korbáccsal végigverni az arcán!… Elviselhetetlen ez! A gaz, alávaló!

       Akkor… aznap éppen… amikor őrá kellett gondolnia, mikor az ő ügyében járt – és emlékszik –, a legforróbb szerelmes levelet írta neki. És milyen ravasz-ártatlanul a jó kis lakásról… Hitvány!… Férfi!…

       Férfi… igen! Hisz ő, az ő okos, érett lányságában tudta már ezt. Hogy minden férfi ilyen – így élnek; és nem is tehetnek róla. De idáig csak úgy elméletben, hallomásból tudta, elhitte, belenyugodott. De most sújtón és otrombán tör rá a kézzelfogható valóság.

       De hát hol van akkor ebben ő, a körülimádott, kért és várt nőiség? Hisz ez kell a férfiúnak őtőle is, ezért áhítanak fojtott sóhajok, csókok és rejtett célzások? Az ő vállát is átszorította már szenvedélyesen, kitörő indulattal. Hát csak ez?… Átfinomult voltunk, megőrzöttségünk, érzéseink… illatok, álmok, szépségek… lassan kifejlődő idilljei egy gyöngéd szerelemnek… mind, mind nem adhat nekik többet, mást, mint ami így is pótolható. Mi hát az érték? Mert a barátság, együttérzés, megértés… az más, igen; de azt férfibarátaiknál teljesebben és zavartalanabbul föllelik. És mit is tudhat megértésről a férfi, ki mindössze pár hónapja ismeri. Igen, hajlama van a házasságra, mert az rendes, kényelmes, olcsó és alkalmatos módja a nőbírásnak. Békén akar lenni, letudni ezt a szükségletet, hogy nyugodtan dolgozhassék… Igen… de akkor miért nem őszintébb ez a vásár… mire érzelmes szenvelgés, holdfény, szavak? Konvenció… Galádság!

       De hiszen – ő is! Igen, ő is keresett, akart valamit ez elígérkezésben. Jövőjét, ösztönös idegenkedését, finnyás testét lekötötte ismeretlen célok szolgálatára, a természet vagy a család, vagy a férfi kényére. Mit várt az alkutól? Magányos és dolgozó leány volt; de unta ezt a robotmunkát, vágyott a kényelemre, az óvott, rendezett, biztos életre; tudta, hogy a szépsége csak egy ideig érték, és addig kell felhasználni. Legbelsejében is jóhiszeműnek, tisztességesnek érezte ezt az alkut. De… ő is írt neki szerelmes szavakat!…

       Lassanként lehűlő indulattal simított végig a homlokán. Kinn zuhogva, bőven, dúsan esett már, a forróság szűnt, a páravert illatok dúsan áradtak a kerti ablak nyitott résén. A cseléd hangosan horkolt a pamlagon.

       Igen, már tudta, érezte, hogy a felháborodása, a dühe el fog múlni, kijózanul reggelig. Az esküvője hetekre kitűzve, az anyja kelengyét varr, a vőlegénye szülői ajándékokat küldtek már neki; és itt, a városban, mennyi beszéd, magyarázkodás volna, ha most szakítanának; s a hivatalban mennyi kellemetlenkedés! Biztos, hogy őt, a leányt kevernék rossz hírbe, gyalázkodnának; tán soha, senkinek sem kellene többé… Nem, hiába, itt már nincs visszatérés.

       És tudta, hogy említeni sem fogja az egészet, magyarázatot sem akar, mentséget, megalázkodást, letagadást. Milyen undorító volna mindez – és nem érne semmit… A jegyese megjön holnapután, és ő mosolyogva, gőgösen, tisztán, okosan, álnokul megy elé. És semmi sem változik… és valami mégis közöttük marad… és egyszer, később, talán felelőtlenebbül lesz ő is hazug és gonosz vele szemben. Mert ez az élet – a férfi és nő szembenállása – végetlen, alig-titkolt, kényszerű, örök hazugság. És tán jól van így, hogy egyszer mindenki belelát világosan, itt véget ér lelki gyermekkora, és emberül, látón és értőn lép az életet élők közé. Úgy kell venni, ahogy adatott. És most elaludni nyugodtan – semmi sem történt. Kinn dörög néha, és csobogva, ütemesen, folyton egyhangúvá válón hull az eső…