Esdeklés (Tóth Árpád)

A Wikiforrásból
Ugrás a navigációhoz Ugrás a kereséshez
Esdeklés
szerző: Tóth Árpád
Nyugat · / · 1916 · / · 1916. 23. szám Más költők azonos című versei az Esdeklés lapról érhetők el.

Im sírván esdekellek
És áhítatom reszkető mécsét
Meggyújtom oltárod mellett
Oh Reménység!
Istenség, kit alkottam magamnak
Simogatónak, kegyesnek, halknak
S akit sovány s fáradt karom
Föl, egekbe emel, hogy nékem
Is legyen valakim az égben
S kinek áldását, ha még lehet,
Akarom.

Hallod? hozzád hárfázik halk kara
Szelíden gyűrt ruhájú vágyaimnak,
E bús papnőknek, kiknek sohse ringat
Bölcsőt kezük, a teljesűlés arany bölcsejét
S mégis, szemük, a könnyezésig
Csak feléd néz, csak feléd
S finom ujjuk alatt a hárfa zsong -

De közben ím setét litániám jajong:

Oh tudod-e? - bús tűz vagyok én,
Láng, mely gonosz szelek közt kavarog,
Égi szikra tán,
De földre fúttak titkos viharok -
S jaj, jaj,
Már a magam bús tűzvésze vagyok!

És part is vagyok, magányos és árva,
A Végtelenség szegény határa,
Kit ős búk ős dagálya látogat
S fakasztanék a fanyar iszapon
Édes virágokat -
De jaj, jaj,
A part már remeg és szakad!

És nyíl is vagyok, lélek, szárnyaló,
Ki túlrepűlnék minden csillagképen,
Megkeresném a Végzet trónusát,
Hogy bíbor kárpitját suhogva tépjem,
Nyíl, kire a lét bús izenete
Van felróva, az örök és setét:
"Miért? miért? miért?"
De jaj, jaj,
Már visszahull a nyíl és önmagamba tép!

És szív vagyok, bíbor dobogás,
Önmagát betegítő bús kerengés,
Szenvedély és szenvedés
Tömlője, szív -
És ideg vagyok, nyomoru háló,
Önmagam fojtó, mind sajgóbbra váló,
És könny vagyok és sóhaj -

Oh jaj,
Ember vagyok és költő s esdve hív
Szelíd Remény, setét litániám:
Altatón bár, áltatón bár, oh hajolj le rám!