A lap feldolgozottságának foka

Erdei történet

A Wikiforrásból
Ugrás a navigációhoz Ugrás a kereséshez
Erdei történet
szerző: Gárdonyi Géza

       A falu negyvennyolcas volt; a gróf hatvanhetes. A gróf képviselő akart lenni. Az erdésze volt az egyik kortese. A falu egyrésze nem hajolt.

- Megálljatok kutyák? - mondotta öklét rázva az erdész, - jöttök majd ti is céduláért?

A cédula azt jelentette, hogy akinek az erdész cédulát nem ad, nem szedhet az erdőn gallyat.



Luca napján megszigorodott a hideg. A következő napokon még keményebben fagyott. Kályha mellé húzódott még a kutya is.

Tomboréknak nem volt cédulájok.

Az asszony napok óta nógatta az embert:

- Erigy be az erdészhez; kérleld meg!

Az ember már akkor maga is megcsüggedt. Szegény ember. Három hold szőlő minden vagyona. (A falu nagyrésze három-négyholdas szőlősgazda.) Mindenszentek óta csak venyigével s holmi esett fával tüzeltek. A szőlőben Tombor egy elvénült szilvafát is kivágott, s haza hordta a hátán a fiával, a tizenötéves Imrével.

De apránkint a szilvafa is elfogyott.

Tombor talán meg is alázkodott volna, de már akkor innen is, onnan is hallatszott a beszéd, hogy az erdész nem ád cédulát a nyakasoknak.

- Eladom az egyik diófát, az útra terjeszkedőt, - felelte az ember. - Azt úgyis verik, lopják. Az asztalos ad érte öt forintot is. Azon aztán veszünk tüzelőfát bőven.

Az asztalos meg is nézte a fát, de csak két forintot ígért érte.

Egyik napról a másikra húzódott az alku, s közben a hideg egyre keményedett.

Az asszony sírva főzögetett egy-egy kis levest egynéhány szál forgácsnál. Végre is azt mondta a fiának:

- Még karácsonkor se legyen meleg szobánk? Eredj ki, édes fiam, az erdőre. Ilyenkor úgy se jár ott senki. Ha éppen látsz valakit, szaladj.

A család becsületes volt, dehát az erdei gally úgyis értéktelen a grófnak.

Imre a dereka köré csavart egy kötelet, s kiment délután az erdőre.

A szántóföldet araszos hó födte. A hóból itt-ott kiálló bogáncson prémként fehérlett a zuzmara. A földeken túl aztán látszott már az erdő. Az is zuzmarás, - fehér erdő.

Imre fázott. Orrát, fülét pirosra csípte a fagy. A lába is fázott. A derekát is érdekelte a hideg.

- Valahol ki van csúszva az ingem, - gondolta Imre.

S meg is igazította volna, de akkor föl kellett volna gombolnia a bekecset, ki kellett volna bontania a kötelet, s hidegben nem szívesen bontakozik az ember.

Hát csak ment tovább a süppedő hóban. A dereka meg-megborzongott. Szemét a hideg könnyezésre csípte.

Ösztövér barna gyerek volt különben, kis állu és hosszú orru; korához képest fejletlen. A lábán bő csizma volt. A fején kopott vásári báránybőr-süveg. A kezét a bekecse zsebébe sülyesztve roptatott a hóban.

Az erdőszélen megállt és hallgatódzott.

Semmi nesz. Csak néhány fürge cinke cincogása, halk elröppenése.

Az erdő elején nincs hullott gally. Beljebb kell hatolni. Ha éppen találkozik is a kerülővel, azt mondja, hogy madarászni jött. Erre a kerülő azt kérdi, hogy: hol a lépes vessző? Felelni fogja: Azt gondoltam, hogy ilyen hidegben kézzel is lehet.

Mégis aggodalommal lépegetett beljebb. A hó halkan ropogott a lába alatt. Megállt olykor és körülnézett a mozdulatlan, havas erdőben.

A fák alatt már itt-ott mutatkozott egy-egy kis töredék, de csak vékonyka gallyak. Beljebb! Beljebb! Szedni fog hát olyan háti terhet, hogy három napra is meleg lesz tőle a szoba!

S képzeletében látta a kis rozsdás bádogkályhát, hogyan pirosodik majd az oldala, míg benne ropogva, pattogva ég a tűz. Meleg lesz a szobában, áldott bőségü meleg! Körülülik a kályhát. Az apja odatelepedik a kályha elé, s időnkint egy-egy borsónyi parazsat illeszt a pipájára.

Haladt beljebb. Minden huszadik lépésnél megállt, s hallgatódzott.

Talán félórát is ment már, mikor a fák közt egy fekete folt ötlött a szemébe.

Megszeppenve állt meg.

A folt mozgott...

Nem medve, valami asszonyféle...

Megkönnyebbülten lélegzett.

Mégis leselkedve nézett reá: vajjon kicsoda? Ha a pecsovicsok közül való, nem fogja-e kilocsogni, hogy a Tombor-fiú is rakodott az erdőn?

Aggodalmasan mérsékelte a lépései neszét, s fától fáig ovakodva közelített feléje.

A nő hajladozott. Gallyat szedett. Egyszer fölegyenesedett s hallgatódzott. Körül is pillantott.

Imre akkor megismerte:

- Nini, hiszen ez Évi, Buray Évi!

S megvidámultan indult a leányhoz.

Buray Éva vele járt iskolába. Hamar-növésü szőke leány. Az iskolában éppen azért mindig összehúzott lábbal állt fel, valahányszor felelnie kellett. Szégyelte, hogy a kicsinyek közt ő a legnagyobb. Talán a szeme is azért volt mindig olyan szemérmes. De most már, hogy elhagyták az iskolát, egyenesebben járt, s a nyakát se húzta a válla közé.

A leány megrettent, hogy a hóropogást meghallotta. Ijedten nézett Imrére.

- Ni! Te vagy?

- Én, - felelte vidáman Imre.

S benyult a bekecse alá. Elővonta a kötelet.

Valami nagy barátságban nem voltak, - csak mint az iskolások között szokott lenni, akik nem egymás közelében ülnek, nem is egyfelé laknak. De ellenségesek se voltak. Éva gyakorta adott tentát egyiknek-másiknak. Imrének is. A tentát maga főzte a leány földi bodzának a bogyójából, meg gubacsból. Szívesen adott egy-egy öntetet annak, aki szépen kérte. "Szépen kérd, akkor adok!" Egyszer Imre pajkosságból meglökte a kezét, mikor írt. A szép irkalapot ki kellett tépni. Akkor a leány haragudott. Imre se mert neki szólni.

Valami két hétig is haragban voltak már. Éva egy délután sült tököt vitt a kötényében az iskolába. Csak öten voltak még akkor ott: négy fiú és ő.

Éva a padra tette a tököt, - omlósra sült tojás sárgája színü csemegét, - s vékony szeletet vágott belőle. Fölvett egy szeletet az ujjával, piros nyelvét kissé kinyujtotta, s úgy tette rá a szeletet, mint nyalánk úri lányok az ananászt.

Egy kis fiú megkívánta s kinyujtotta a kezét.

- Adj.

- Kérj szépen!

- Szépen kérlek, adj.

- Szebben.

- Kedves Éva, szépen kérlek...

Éva adott neki.

- Adok nektek is, - mondotta a többinek.

S mindegyiknek vágott.

Imre a közelökben állt, a falhoz támaszkodva, s nézte őket.

A leány őt nem kinálta meg. Rá se pillantott.

Óra-közben Imre odavitte hozzá a kalamárisát, és esdeklő szemmel szólott:

- Kedves Évi... egy csöppenetes csöppet...

Éva ránézett. A fiú arcát gyönge pír színezte át. Ő is elpirosodott kissé a kedves szóra. Aztán fogta az üvegét és bővecskén töltött.

Ez a jelenet úgy egymáshoz melegítette őket, hogy attól fogva folyton kedveskedtek egymásnak. Imre faragta mindig az Évi ceruzáját, Imre lépett közbe, ha a leányok Évával patvarkodtak. S ha a pör a tanító elé föllebbeződött, Imre mindig Éva mellett tanuskodott. Viszont Éva megosztotta az almáját, aszalt szilváját Imrével. Egyszer Imre a tentával színig telt üvegkéjébe dugót szorított, s a tenta a szeme közé fröcskendezett. Valamennyien röhögték. Csak Éva ijedt meg. Hozzásietett és a kötényével törülgette le a tentát az Imre arcáról, aztán meg a zsebkendőjét nyálazgatta meg és úgy tisztította le a tenta-szennyet róla.

Akkor az iskolások sugdosódni kezdtek. Egy fiú gúnyosan ki is kiáltotta, amit sugdostak:

- Éva az Imre szeretője!

A leány attól fogva nem mert Imrére nézni. Imre is kerülte. Nem szóltak egymáshoz, csak ha magukban voltak. De akkor is csak egyik az iskola egyik sarkán, másik az iskola másik sarkán.

Máskor csak titokban pillantottak egymásra.

Aztán a vasárnapi iskola is lemult róluk. Nem találkoztak, csak olykor az utcán vagy a templomban.

Most az erdőn mind a ketten örömmel néztek egymásra.

- Te is gallyért jöttél? - kérdezte a leány.

- Ehe.

- Itt van bőven.

- Szedek is. Neked van cédulád?

- Nincs.

- Nekem sincs. Ha megfog a kerülő...

A leány legyintett:

- Ne félj attól. Én már két hete kijárok.

- És nem bántottak?

- Nem is láttam őket. Ha éppen erre jönne, hozzálapulok a fához. Azér is vettem fel az anyám kendőjét.

S összevonta a vállát a kendőben. Elkékült kezekkel tördelte a gallyakat.

- Ma cudar hideg van, - mondotta Imre.

Azzal ő is felvett egy ágat, s a térdén ketté törte.

Éva előtt már jó nyalábbal volt. A leány rátérdelt és összébb szorította a kötelet.

- Nem mégy tán még? - kérdezte Imre.

- Megvárhatlak, - felelte a leány. - Úgy is meg akartam várni, míg besötétedik.

Három óra elmúlt már, s a nap pirosítani kezdte a felhőket.

Szótlanul szedték a gallyat. Egyik fától a másikhoz mentek. Ahol galyvég állt ki a hóból, megrúgták, hogy hosszú-e? A fák alatt különben nem volt akkora hó, mint a tisztásokon.

És a leány a fiú gyüjtéséhez rakogatta már a gallyakat.

Akkor távoli kutyacsaholás hangzott az erdőben, a falu iránya felől.

A két gyerek megrettent.

- Az erdész! - rebegte a leány.

- Fussunk!

Hátukra kapták a gallyat, és futásnak eredtek be az erdő mélyébe.

Futottak a süppedő hóban. Futottak lihegve. Futott elől a fiu, utána a leány. Futott mind a kettő kétrét görnyedten a teher alatt.

A fiu egy pillanatra megállt. Intett a leánynak, s hallgatódzott. A leány is.

A kutyaugatás már közelebb hallatszott.

Erre még ijedtebb futásnak eredtek. Ha a kutya eléri őket, a nagy lepsifülü vadászkutya!!!

A leány futott elől, csakúgy lobogott a szoknyája. A fiu utána. A leány eldobta a terhét, hogy jobban futhasson. A fiu is eldobta.

S futottak lelkendezve az ó-erdő felé, amelyben tilos volt a járás meg a gallyszedés. Mert a gróf ott szokott vadászni.

Talán félórát is futottak. A leány jobban bírta, vagyhogy az ijedtség hajtotta jobban. Közben a keresztül-kasul álló ágak lekapták a fiu fejéről a sapkát. A fiu érezte, de rémületében nem gondolt vele. A leánynak is leoldódott a kendője. Le is esett volna, ha el nem kapja. Sárga haja fürtökben röpködött utána.

Végre megállt. Nekiroskadt egy cserfának s pirosra hevülten lihegett.

A fiu is megállt. Az ő melle is zihált. A szíve szinte hallhatóan dobogott.

- Csitt...

A kutyaugatás nem hallatszott többé.

Mind a ketten lihegtek a fáradtságtól. A fiu is hozzátámaszkodott a fához, aztán ledőlt a hóba, úgy lihegett.

Igy hallgatództak kókadozó fejjel, olykor egymásra pillantva.

Aztán a leány hátra simította a haját, és felkötötte a kendőjét; átkeresztezte a mellén és csomóba kötötte hátul.

- Jaj, ha megfogtak volna, - lihegte, mikor szóhoz juthatott.

- Lett volna nemulass! - felelte a fiu. - Még talán be is zártak volna bennünket.

Újra hallgatództak. Semmi nesz.

Egy harkály kopogott valahol a vén fán.

- Talán csak nem jön erre? - mondotta a fiu aggodalmasan.

- Meghalljuk, ha a kutya ugat, - felelte a leány.

- Futunk tovább, akár a világ végéig!

- Jaj én már nem birom! Nyilallik a két oldalam!

- Iszen csak kerüljön elém valahol az a kutya! Még ma agyonsujtom egy kővel!

- Jaj, talán megszabadít a jó Isten!

S beszéd közben el-elhallgattak, a távolba füleltek.

A korai téli est homályzott már a fák közt. Az ég valamennyire kitisztult. A nyugati felhők szélét haragos piros fény szegélyezte.

- Szél lesz, - mondotta a fiu.

- Sötétedik Imre, - szólt a lány, - hogy találjuk meg a fánkat?

- Későn kerülünk ma haza.

Nem mertek még indulni. A leány is leült a fa tövében. S aggodalmas arccal hallgattak.

S néztek egymás arcára, percekig.

- Milyen szép a szemed, - szólalt meg egyszer a fiu.

De ezt olyan hangon mondta, mintha azt mondta volna: Cserfa alatt ülünk. Vagy azt mondta volna: Holnap szombat lesz.

Semmi célja nem volt a szavának. Semmi gondolat nem állott a szava mögött. Csak ahogy a leány hallgatva bámult a szemébe, el volt nyilva a szeme. S nagy világoskék szeme volt a leánynak, ártatlan és bánatos. És a napnyugvás felé volt fordulva.

A fiu szavára mégis elmosolyodott. Örült a szónak. Asszonyok sokszor mondták már, hogy szép a szeme, de fiu még soha.

És szeretettel nézett a fiura.

- Neked is szép a szemed, - mondotta. - Én sokszor néztem a szemedet, mikor még iskolások voltunk. Emlékszel-e rá: egyszer haragudtunk is.

- Én nem. Te haragudtál.

- Nem, én szívemből nem...

- Hát csak úgy?

- Csak.

- De talán már mehetnénk. A süvegemet is meg kell keresnem.

Fölkeltek és a saját nyomaikon indultak vissza.

Itt-ott vadnyomok is voltak láthatók.

A fiu egy helyen megállt.

- Nézd már Évi: szarvasnyom!

- Én láttam a szarvast is, - felelte a leány.

- Igazán?

- A minap láttam. Ahogy a fát szedtem, bokorzörgést hallok. Arra nézek, hát egy öreg szarvas... Az erdő királya... Volt akkora mint... Szép két ágas-bogas szarva volt. Akkora mint a két karom, de még nagyobb is.

- Őzet már én is láttam.

- Aztán ahogy fölegyenesedtem, hát megijedt. Hátra vetette a szarvát, és riccs-reccs eliramodott a fák közt.

- Szerettem volna látni, - mondotta a fiu.

A fejére tette a kezét s a fák homályába nézett.

- Csitt...

Suhogás támadt az erdőn. Egyre növekvőn közeledett, mint mikor éjjel nyári zápor fut át a falun.

- Ihol a szél, - mondotta a fiu.

Abban a pillanatban megmozdult a fejük fölött is a fák koronája. Sűrű havazásként hullott a zuzmara a fejükre.

- Ugy-e, mondtam! - kiáltotta a fiu a fejét megrázva.

A leány is az arcára vonta a melegkendőt. Fázósan összeborzadt.

A lábnyomok útja egyre nehezebben volt megtalálható. Az esti sötétség is homályosabbá vált. A szél ropogva rázta a fákat, s fagyosan suhant a nyakuk közé. A havat is fujta ide-oda, mintha láthatatlan szellemek söpörnék az erdőt.

Már csak gondolomra mentek. Nem beszéltek többé. Mind a ketten behúzták a nyakukat. Egy-egy erős szélrohamnál megálltak. A szél oldalt kapdosta Évának a kötényét, mintha le akarná szakítani. Minduntalan havat csapott az arcukba.

- Istenem! - sírta magában a leány, - hogyan jutok haza?

- Ne maradozz el! - kiáltotta a fiu.

S a kis gyűrött piros zsebkendőjét elővonta. Próbálta, hogy bekötheti-e vele a fejét? De kicsi volt a kendő, hát csak visszadugta a zsebébe.

A sötétség gyorsan terjedezett. Már gondot okozott az is, hogy a fákat kikerüljék. Az ó-erdőből csak ki bírtak irányozódni, de a cseplesz sűrűjében minduntalan fákba ütköztek. A szemüket behunyva kellett menniök. Az ágak lépten-nyomon az arcukba csapódtak. Imre maga elé tartotta a kezét; Éva szüntelenül húzkodta a kendőt az arcára. A szoknyája is recsegve hasadozott. A lábuk botladozott.

És a szél már harsogva tördelte az erdőt.

Imre valami hirtelen-lejtőbe lódult bele.

Megdöbbenve állt meg. Amikor futottak, nem értek akkora lejtőt.

- Eltévedtünk!

A leány reszketett.

- Emerre kell tartanunk, - rebegte, - hidd el, Imre, hogy erre. A szél terelt el bennünket az irányból.

S mentek arra, amerre a leány gondolta. De ott is ismeretlennek rémlett a tájék. Erdőben a fák oly egyformák, kivált, ha sötét is van.

De csak mentek fáradhatatlanul. Egy-egy szélrohamnál hátat fordítottak a szélnek, aztán ujra tovább láboltak a hóban.

Talán egy órát is mentek már. Arra nem is gondoltak többé, hogy a sapkát meg a fájokat megtalálják.

Csak haza bírjanak jutni!

Imre még mélyebb lejtőbe lódult. Az éppen jó volt, mert szélroham érte őket. A mélyben elsuhogott a fejök felett.

- Pihenjünk, Imre, - mondotta a leány, - már nem bírom.

- Várj, talán valami száraz helyet találunk, - felelte a fiu.

S kikepesztettek a tulsó emelkedőre. Lassabban mentek tovább.

Vékony fák helyett öregek közé jutottak. Fekete óriásokként álltak a fák a szürke esti homályban, s mintha a karjukkal integettek volna...

- Megint az ó-erdőben vagyunk, - szólt megdöbbenve a fiu.

Egy nagy fa mellé állott. A szél megtört ott a fa derekán. A leány leült és szepegett.

- Sohse ríjj, - vigasztalta a fiu. - Addig megyünk, míg ki nem találunk.

- Sohse találunk ki!

- Aj, dehogynem. A szél majd csak eláll. Aztán éjfél felé feljön a hold is.

- Megvernek otthon...

- Engem meg a süvegemért vernek meg. Dehát majd megmondjuk, hogy... Viszünk haza egy-egy nagy faágat. A szél tört eleget. Még az is meglehet, hogy a sapkámat megtaláljuk, meg a terhünket is...

Pihentek kevéssé, aztán újra elindultak a szürke sötétségben. Kifelé iparkodtak az ó-erdőből. De merre van "kifelé"?

Már nem fáztak annyira. Sőt meleget éreztek kezükben, lábukban. Imrének a füle olyan meleg volt, mintha forrázták volna.

De a szél csak nem akart csillapodni.

Egy erős fuvat csaknem elbuktatta őket. Alig bírtak elvánszorogni egy öreg fáig, amelynek erős alsó ágai óriás fekete kígyókként nyultak bele a homályba.

- Nem lehet tovább!

A fiu megkereste a fa enyhe oldalát. Hó is alig volt ott. Leült.

- Ülj ide, - szólott, - itt nem ér a szél.

A leány melléje kuporodott.

- Most már mindegy, - mondotta vigasztalón a fiu, - meg kell várnunk a holdat. Bolondság is volna tovább botorkálnunk.

Szorosan összebujtak. A leány megoldta hátul a kendőjét s rátakarta a fiu fejére is.

- Hogy ne fázz, - mondotta.

S a kendő végét átvette a fiu mellén.

- Ugy-e, jó így?

- Jó, - felelte hálásan a fiu. - Irtómód fázott már a fejem.

Összeguborodtak a vékony pamutkendő alatt. A fejöket összetartották, hogy ne fázzanak.

- Csak volna gyufám, - mondotta a fiu, - tüzet raknék itt a faoldalában.

- A szoknyám is lehasadt, - felelte aggodalmasan a leány.

A fiu egy marok havat vett fel a két lába közül. Elgémberedett kezével alig bírta összemarkolni, s a szájába tenni.

- Kutyául szomjas vagyok.

- Én is, - mondta szomorúan a leány.

S ették a havat.

- No nem lesz ez mindig így, - szólalt meg idő multán a fiu, - én ugyan nem töltök több telet itthon.

- Hát?

- Fölmegyek Pestre.

- Csak nem?

- De. A varga inasa beszélte, hogy Pesten milyen könnyű az élet. Az ő bátyja semmi mesterséget nem tanult, mégis gyöngyen él.

- Hogyhogy?

- Hát ujságot árul az utcán. Ahány ujságot elad, annyi fillér az övé. Száz ujságot is elad egy nap, de néha kétszázat is.

- Igaz az?

- Megesküdött szentucscséval, hogy igaz. Én, ha felmegyek, még több ujságot is eladok. Mer aszongya a Jani, hogy akinek jó torka van, meg jó lába, annak szolgál a szerencse. Nekem hát van! Az lesz az élet, Éva! Minden nap zsemlyét eszek! Majd meglátod, ha karácsonyonkint hazajövök... Rám se ösmersz.

Szélroham búgott el fölöttük. Egymáshoz szorultan hallgattak. A fiu behúzta a nyakát.

Aztán a leány szólalt meg:

- Hozz nekem valamit.

- Hozok, amit akarsz.

- Egy kékbársony pántlikát szeretnék, keskenyet, amilyen a jegyző úr lányának van. Azt mondják, nem drága...

- Mindegy, ha drága is. Megveszem én neked. Aztán ha kiszolgáltam a katonaságot, mondok neked valamit Éva: elviszlek magammal. El én. Elveszlek feleségül.

- Oh, hazudsz!

- De Isten uccse, nem hazudok.

- Osztán elviszel Pestre?

- El. Te is árulsz ujságot. Ketten keresünk. Kávét fogunk enni minden reggel.

- De te... hát te... iszen te engem sohse szerettél...

- Nem? Hát nem emlékszel?... Igaz, hogy régen volt... Mikor iskolába jártunk...

A leány még szorosabban simult a fiuhoz. A sötétségben szinte fénylett a szeme. Arcát a fiu arcához szorította. A nyakát félkarral átölelte.

- Te, Imre... - gügyögte boldogan.

A szél elcsillapodott, csak sóhajtásként járt még a fák között. A két gyermek fázása elmult. Valami kellemes zsibbadtság állta el a testüket.

- Te, Imre, - mondta lágy hangon a leány, - osztán hogyan fogunk esküdni?

- Hogyan? Úgy, mint az urak. Énnekem olyan szép fekete ruhám lesz... Uras. Olyan mint a grófé. Azt mondja a Jani, hogy van ott egy piac, ahol olcsón lehet venni mindent. Zsibárusoktól. De csakolyan az, mint a vadonatúj.

- És nekem is veszel?

- Hogyne.

- Fehér ruhát?

- A legfehérebbet.

- És hosszú fátyolt?

- Amilyet választasz. Pénzem lesz annyi, hogy... Elviszem a bádogskátulyámat, amibe kendermagot tartok. Teli lesz az pénzzel.

- Istenem... Te, láttad-e, mikor a postamester lánya esküdött? Selyemruha volt rajta, még a cipője is selyem volt. De azt nem kívánom tőled... Mert az drága.

- Drága? Akinek pénze van, annak semmise drága. Veszek én neked, Éva, selyemcipőt is, meg selyemkeztyűt is. Úgy jársz, mint a legfajinabb úriasszonyok. Aztán tartunk otthon mindenféle madarat. A rigómat is elviszem, meg a csízemet. Cinegét is fogok egypárt addig. Lesz egy szép úri szobánk, csupa köllemetesség. Padlós szoba ám, nem olyan földes, mint falun van. Oszt esténkint összeülünk a kályha mellett. Danolunk. Ott szénnel fűtenek, azt mondja a Jani.

- Istenem, de szépeket beszélsz...

Megcsókolta a fiu arcát kétszer. A fiu egy perc múlva visszacsókolta. S kisideig hallgattak.

- De nem ellenzik-e majd? - szólalt meg azután a leány.

- Mért? - felelte álmosan a fiu. - Ki ellenezné?

- Anyád.

A fiu vállat vont:

- Anyám? Mért ellenezné? Te jó leány vagy.

- De szegény vagyok.

- Ha a feleségem leszel, nem leszel szegény. Lesz meleg kályhánk. Sütünk rajta almát.

- Az ablakra csipkekárpitot veszünk.

- A falra képet akasztunk. Mátyás királyt, Szent Imrét, meg egy csataképet. Láttál te már csataképet? Én már láttam egyet, mikor búcsún voltam keresztapáméknál.

És ásított.

Ismét hallgattak.

A leány bágyadtan rebegte:

- Ne végy selyemruhát... mégis drága. Pedig milyen szép! Csak egyszer szeretnék fehér selyembe lenni, csak egyszer... Nekem még bőrcipőm se volt soha.

És ismét hallgattak.

- Haj de álmos vagyok, - szólt a fiu, a szemepilláját emelgetve. - Keljünk fel tán, és... Azt mondják nem jó elaludni...

- Én is hallottam, - felelte bágyadtan a leány.

- Megfagy az ember.

De azért ülve maradtak. Időnkint egyik is, másik is rebegett valamit. De már csak a maga gondolatát mondta mindegyik.

- A királyhoz is bemegyek, - rebegte a fiu. - Látni fogom a koronát... a fején...

Egy percnyi csend...

- Az oltár csupa égő gyertya... - gügyögi a leány.

Percekig tartó csend.

- A korona igazi aranyból van... - mondja a fiu.

És akkor megmozdítatta a kezét, mintha köteléket érezne rajta. Bágyadtan rebegte:

- Te... Éva... el ne aludj...

- Nem. Hallod... Muzsikálnak... Valahol messze... Csupa vékony hegedü...

A fiu lecsüggesztette álomtól nehezült fejét.

- A király koronája milyen fényes... - motyogta behunyt szemmel.

A leánynak már alig mozgott az ajka.

- Hallod, milyen szépen... szépen... muzsikálnak...

S feje a fiunak a vállára hajlott...



A kelő napfény úgy találta őket, egymáshoz simultan, fejöket összehajtottan.

A havas erdő mélyéből lassan legelészve lépegetett arra egy szarvas.

Sokágú koronáján apró gyémántokként csillogott a napfényben a hó-por. Az orrával el-eltolta a havat a téli aszott fűről, lehullott moháról, és legelgetett.

Amint a két gyermek közelébe ért, fölemelte méltóságos fejét.

Mozdulatlanul ültek azok. A szeme mind a kettőnek be volt hunyva. Lábukat, vállukat beszórta a lengedező szellő selyemként fénylő fehér zuzmarával.

A szarvas rájok bámult.

Aztán nyugodtan legelt tovább.