Erdély fia

Erdély fia
szerző: Nagy Endre

Nyugat 1916. 19. szám

Drámai költemény
Első rész

       Galíciai harctér ütközet után. Fátlan dombvidék, amelyen még a tavalyi talló hervadozik. Késő ősz van. A sötét talaj fölött gyöngyházszínűen világít a koraesti égbolt. A földön fegyverek, rongyok, hátizsákok, pokrócok elszórva, itt-ott egy-egy halott fekszik groteszk pozitúrában. A fedezéksor úgy húzódik el, mint egy óriás sebforradás. Előtte a szétlőtt drótakadály, til-tul lézengő cövekekkel, összevissza kunkorodó dróttal. A harctéren sötét árnyalakok bolyonganak: bakák, akik a halottak holmiját mustrálgatják. Egyik egy köpönyeget próbál, a másik egy csizmát, a harmadik egy dohányzacskót tapogat. Mintha valami zsibvásáron volnának.

Tizedes: A csavargó mindenit a becstelen anyátoknak! Mit maradoztok el a csapattól? Inkább egy zsák balhát összetartani, mint benneteket!

Egyik baka: Kár volna itt hagyni ezt a sok holmit. Itt van e! Ennek a muszkának milyen fajin csizmája van, az én bakancsom meg csupa rongy!

Tizedes: Hát nem halljátok, hogy sorakozót fújnak?

Másik baka: Elérjük mi a csapatot, sose féljen, tizedes uram! Ha jobb csizmánk lesz, jobban kilépünk majd.

Tizedes: Nono! Hát csak találjatok nekem is egy jóképű muszkacsizmát. De szaporán, annyit mondok, mert nagyon megtalálok haragudni.

Harmadik baka: Nini! Ennél meg ez a skatulya volt! Ejha! Tele van még most is mindenféle jóval!

Tizedes: Mutasd! (Megnézi.) "Kovács Péter őrvezetőnek szeretettel." Ezt bizony hazulról kapta... a felesége küldte neki... Még bele sem kóstolhatott... minden úgy maradt benne... (Eszik belőle.)

(Sorakozót fújnak.)

Tizedes: No egy-kettőre felszerelni, bitang csavargó népség! Aló, nem közibétek lövök! Elég már ebből a zsibvásárból!

Egyik baka: Aztán hova megyünk, tizedes uram?

Tizedes: Mi közöd tőle, te poros fülű? A legénységnek semmi beleszólása sincsen a felsőbbség szándékába! A muszka meglépett, hát most megyünk utána!

Harmadik baka: Ez a zacskó tele van muszka dohánnyal!

Tizedes: Előre, te hullafosztogató! (A dohányzacskót elszedi tőle és zsebrevágja.) Lóduljatok! Én bizony nem tartom a hátamat értetek, ha a hadnagy úr számon kéri a cúgját!

Másik baka: Ki fogja ezeket mind eltemetni?

Tizedes: Az már nem a te gondod! Majd jön az arbájter-abtájlunk, az majd eltemeti, ahogy dukál. Ha majd te elesel, akkor beszélj! (A bakák csöndesen röhögnek. Lomha mozdulattal magukra rántják a hátizsákot, egyéb fölszerelést és cammogva, a jó bakák jellegzetes mindig-egyforma tempójával elmennek. A sorakozót egyre messzebbről fújják, a kürtök hosszasan felelgetnek egymásnak.

Néptelen, csendes a harctér. Az égbolt elborul, majdnem áthatolhatatlan a sötétség. És mintha a sötétség egyszer megelevenednék, varjak szörnyű csapata jelenik meg a levegőben vijjogva. Egy darabig veszettül kóvályognak ide-oda, aztán a földre szállnak és elégülten elhallgatnak. A felhők lassanként ritkulni kezdenek, az ég megint gyöngyház-színűen kezd derengeni. A látóhatár egy pontján néhány nyomorult szalmaviskó kigyullad.)

Kovács Péter (a földön fekve sebesülten aléltságából megmozdul. Próbál felkönyökölni, de nem megy. Szisszenve visszaereszkedik fekvőhelyére. Gyöngült a hangja, de azért nyugodtan, tisztán beszél. A magyar honvéd sose nyöszörög): Vajon mennyi vére van az embernek, hogy már mikortól csurog és még mindig van bennem! (Mintha népdalt énekelve.) Vérem, vérem piros vérem, meleg vérem, csurgó vérem! Amott már megint kigyulladt egy falu! Kár érte, jó kis házak voltak benne, zsúptetővel, formás ablakokkal, jó boglyas kemencével. Errefelé majdnem olyan házak vannak, mint minálunk. Csak minálunk még sokkal szebbek vannak... A nemjóját annak a muszkának, de igen hasba talált! Csak a kulacsom megvolna, hogy innám belőle egy jó nagyot! (A balkezével körültapogatja a földet.) Nene! Itt is van valaki! Bajtárs, hé bajtárs! Nem mehénk, ha muszka... Hé csues! Te is megsebesültél? Megkukultál? Felelj hát! Ne félj tőlem, már nem haragszom. Nagy a mező, elférünk rajta békességgel... Ez bizony meghalt. Megártott neki a golyó, nem bírta ki a természete... Láttad-é! Miért jöttél ide? Maradtál volna a hazádban, most is ott lehetnél a feleségednél. Meg én is otthon maradhattam volna, - kiki a maga feleségénél... Hát kellett ez neked, csues? És kellett ez neked, Kovács Péter őrvezető! Hiszen ha a népeknek volna eszük és tudnák, mit cselekszenek! De nem tudják bizony, csak megrontják egymást mindenféle fortéllyal! Jaj de szomjas vagyok! Ha itt volna valami jófajta háromszéki savanyúkút, neki feküdnék és mind kihörpinteném! (Nevetgél.) De hiába innám ki, lyuk van a hasamon, mind kifolyna megint. Már csak ott a túlvilágon van a suszter, aki erre foltot tud varrni! (Az ég egy darabkáján eltisztulnak a felhők és szép nagy csillag ragyog ki. Az esthajnal-csillag.) Ott van ni a csillag! De szép csillag! Zöld szeme vagyon, még Háromszéken sem igen akad sokkal szebb csillag! (Felkönyököl nagy kínlódással, nézi a csillagot és megilletődésében lassan, bátortalanul egy kis nótát dudorászik, amin észrevenni, hogy most rögtönözte.) "Csillag, csillag, te zöld szemű csillag... Piros vérben fetrengve bámullak... Könnyes szemmel nézek a csillagra... Ő is, én is holtak leszünk holnap virradatra!" A köpönyegem is megvizesedett egészen, nem akar meleget tartani. Jó volna elballagni innét, ha bírnék. De nem bírok sehogyansem, a kirelajszomát, igen haszontalan ember lett belőlem! Ámbátor itt is ki lehet nyújtózkodni fájinul, urasan. A dunyhát fülemre rántom... jó pihés dunyha, a feleségem maga kezével fosztotta a talluját... Úgy, úgy! Csak gyömöszöld alám köröskörül, hogy ne érje testemet az a hideg ájer... Aztán ülj te is mellém, tartsd ide azt a savanyúvizet. De mit akarsz azzal a csöppnyi pohárral? Add ide mindjárt az egész korsót. Hahaha! Szégyellem, de egy korsó egy kortyintás! (Képzeletben nagyot hörpint.) Hát csak ne resteld megmerni újra! Meg megint újra! Meg megint újra!

(Eközben a csillag mind nagyobb lesz, mintha eszeveszett gyorsan közelednék a földhöz. Tágas udvart kap, amilyennel a hold szokott járni. Aztán lassanként átlátszóvá válik ez a világosság és egy kis székely ház szobája látszik benne. Kovács Péterné, Eszter mécsvilág mellett ül az asztalnál és levelet ír.)

Eszter: "Édes szerelmes galambocskám, kegyes jó uram!"

Kovács Péter: Hallom, hallom! Mondd csak!

Eszter (tovább ír): "Dicsértessék az Úr Jézus Krisztus mindörökké, ámen! Továbbá tudatom, hogy mi mindannyian jó egészségben vagyunk, amit kegyelmedtől is igen kíváncsiak vagyunk hallani."

Kovács Péter: Köszönöm szíves kérdésed, én is jól megvagyok... Csak mondd tovább!... Mondjad csak tovább!

Eszter: "Továbbá tudatom, hogy Petike nagyon szépen gyarapodik, egész nap tesz-vesz a ház körül meg kint a mezőn kegyelmed helyett is és úgy megfogja a vasvilla nyelét, hogy kegyelmed is büszke volna rá, ha látná, jaj bár csak már látná szerelmes galambom! Már csak elképzelje kegyelmed, hogy ma is mit mondott az a fiú! Azt mondta, hogy már ő elég erős és elmegy ő is katonának kegyelmed után..."

Kovács Péter: Még mire nem gondol az a kölyök! Ide ugyan ne jöjjön! Ráér még ő arra! Elég, hogy én itt vagyok!

Eszter: "...A malacokat mind eladtam, mert igen nagyon megadják most az árát. De két malacot lekunyeráltam napamasszonytól, hogy tartsuk meg hízóba, mert van törökbúzám és moslék is akad bőven és ha majd haza jön kegyelmed, legyen mire jöjjön haza. Lesz fajin disznótor meg mind amit csak kegyelmed kedvel..."

Kovács Péter: Nagyon jól van! Okos beszéd egy asszonytól! Mondd csak tovább! Hallgatom!

Eszter: "...Azt is meg kell mondjam, hogy napamasszonnyal igen jó békességben megvagyunk. Ha nem mostohája volna kegyelmednek, hanem édes szülőanyja, akkor se lehetne jobb szívvel hozzánk..."

Napamasszony (szúrós szemű, mérges hangú boszorka. Benyit nagy széllel-dúrral és nyomban pörölni kezd.): Már megint mit kapirgálsz és hiába égeted a sok drága olajat. Talán bizony loptam!

Kovács Péter (rosszkedvűen dörmög): Hagyja békén azt a jó asszonyt! Ne pöröljön!

Eszter: Ne haragudjék édes szülém, Péternek írok levelet, hiszen tudja!

Napamasszony: Vasárnap írtál neki, aztán most megint írsz? Neked is mindig a férfiakon jár az eszed, ahelyett, hogy a munkán volna! Morzsoltál már törökbúzát? Nem! Rostáltál már kétszérest? Nem! Körültapasztottad a házat? Nem! Hanem csak ülsz itt a fajin meleg szobában és égeted a lámpát, mint egy grófné!

Kovács Péter: Hagyja békén azt a jó asszonyt, annyit mondok!

Eszter: Hiszen csak megírom a levelemet, és mindent megcsinálok én édes szülém! De úgy tele van a szívem, de úgy tele van, ha leírom papírra, mindjárt megkönnyebbülök.

Napamasszony: A lámpaolajat nem adják ingyen! Te meg fúrt égeted!

Eszter: Nappal kell dolgozzam, amíg látok. Mikor írjak ha nem este?

Petike (tíz éves fiú, vállán vasvillával bejön. A vasvillát a sarokba állítja, ő meg komolyan az asztalhoz ballag, mintha komoly felnőtt ember volna.) Jó estét adjon az isten!

Kovács Péter (lelkendezve): Az én fiam! Az én Petikém! Hogy megnőtt azóta! Jaj csak megölelhetném, jaj csak megcsókolhatnám!

Eszter: Szívecském, lelkecském, megjöttél?

Petike: Meg. Egy táblán már szétteregettem a trágyát, holnap egész megleszek.

Napamasszony: Ülj le no! Hozom a vacsorát!

Eszter: Ide ülj fiacskám a nagy székbe. Édes apád itt szokott ülni. Jó tejfeles pityókaleves lesz vacsorára.

Kovács Péter: Jó tejfelesen! Úgy szeretem!

Napamasszony (kurtán-furcsán az asztalra tolja a levest): Nesze egyél! Aztán ágyba mindjárt utána, mert a lámpaolajat nem adja ingyért a zsidó! (El.)

Eszter (kötényébe törli a kanalat): Egyél szívecském. Én főztem.

Kovács Péter (örvendezve felkönyököl): Igen jóízűen eszik! Jó etyepetyéje vagyon a kölyöknek! (Nagyokat nyel.) Magam is igen kedvelem a tejfeles pityókalevest. Ahogy az asszony főzi!

Petike (evés után az abroszba törli a száját): Édes anyám!

Eszter: No mi az, édes szívecském?

Petike: Édes anyám mutassa ide azt a fotográfiát! Hadd nézem kicsit.

Eszter: Mutatom, szívecském, már hogyne mutatnám! Együtt nézegessük, együtt csókolgassuk! (A kebléből kiveszi a képet.)

Kovács Péter (elégülten): Az én fotográfiám! Az inge alatt hordja, igen megbecsüli!

Petike (felkönyökölve nézi a képet): Édes apám! Édes egyetlenegy apám! Nézze csak édesanyám, milyen szomorú nézése volt!

Eszter: Nem szomorú, már hogy is volna szomorú! Csak mindig ilyen szokott lenni. Ilyen ember a te édesapád!

Petike: De hiszen édesanyám, észrevettem én már azt, hogy ez a kép se mindig egyforma! Néha olyan jókedvűen néz, hogy csak úgy rám hunyorog. Néha meg olyan szomorú, de olyan szomorú, hogy a szívem facsarodik tőle! Nézze csak édesanyám, vajon mitől olyan szomorú ma édesapám?

Eszter (küzd a sírásával): Nem szomorú, ha mondom, hogy nem szomorú!

Kovács Péter (könnyezve): Persze hogy nem vagyok szomorú, édes fiam! Tudatom szívesen, semmi bajom sincsen, se nem fázom, se nem éhezem, jó egészségben megvagyok... A kirelejszomát! A kirelejszomát!

Petike: Édesanyám!

Eszter: No mi az, édes szívem?

Petike: Mondanék valamit. A tarisznyámat megrakom kenyérrel és száraz kolbásszal, útnak indulok, elmegyek Muszkaországba, igenis benyitok a muszkacárhoz és megmondom neki, hogy hagyja már abba a háborút, hadd jöjjön haza már kinek-kinek édes apja. És ha nem hallgat a szavamra, én úgy fültövön kólintom, hogy arról koldul!

Eszter: Óh kis bolondom, te, te! (Megöleli.)

Kovács Péter (boldogan röhög): Höhöhö! Még, hogy fejbe kólintja, azt mondja! Az én fiam! Apja fia! Le nem tagadhatja!

Petike: Vagy azt mondanám, édesanyám, kerekedjünk fel mindketten és keressük meg. Addig mind menjünk, mág meg nem találjuk!

Eszter: Mennék én, de szíves örömest mennék, ha lehetne. De nem lehet ám, messze van odáig, meg nem is engednének hozzá!

Petike: De kár! Hát már ne is lássam az apámat!

Eszter: Majd megjön egyszer, bízzunk a jóistenben, hogy majd egyszer hazahozza. Addig meg csak nézegessük a képét és beszélgessünk róla. Mintha csak vele volnánk akkor!

Napamasszony (dühösen beront a szobába): Nem megmondtam, lefeküdjetek! Nem megmondtam, oltsátok el a lámpát!

Kovács Péter: Vén boszorka, hagyja már azt a lámpát! Most kezd épp a legérdekesebb lenni! Csak hadd égjen az a lámpa! Hadd lássam tovább.

Eszter: Ugyan szülém, legyen már egy kis belátással! Ez a szegény gyerek egész nap kint dolgozik a mezőn, csak este lehet együtt az édesanyjával kicsit. Aztán nem csinálunk semmi rosszat, az édesapjáról beszélgetek a gyerekkel.

Petike: Ezt csak szabad, vagy ezt se?

Napamasszony: Beszélgethettek a sötétben is, azért nem kell a lámpát égessétek! Az olajat nem adják ingyért! Nem loptam én a pénzt!

Eszter (erélyesen): Hát én se loptam, tudja! Aztán meg nem mind a magáé itt, jussa van itt mindenhez az uramnak is, meg nekem is, meg ennek az ártatlan gyereknek is! Nem pusztítjuk ingyért a kenyerét! Megdolgozunk érte! És nem is a maga kenyerét esszük, hanem a magunkét! És ha maga sajnál egy kis lámpaolajat tőlünk, nohát én nem sajnálom! A magaméból ég, ha ég!

Kovács Péter: Helyesen beszél! Igen helyesen beszél! Hej, csak egyszer haza menjek, majd rendet csinálok én ott!

Napamasszony (rikácsolva): Még nyelvelni mersz velem? Rögvest oltsd el azt a lámpát, annyit mondok!

Eszter: Már én nem! Csak azért sem!

Napamasszony: Nem-e? Nohát megmutatom, te cudar, te... te... itt van! (Hirtelen a lámpához ugrik és eloltja.)

(Egyszerre elsötétül az égbolt, eltűnik a látomány, mint amikor a kinematográf szalagja erőszakosan elszakad.)

Kovács Péter (lázasan vergődik a földön, fel akar állni, de csak megint visszahanyatlik): Hé! Öreg boszorka! Gyújtsd fel újból azt a lámpát, hadd nézzem tovább! Hej, csak egyszer még hazakerüljek, de elagyabugyállak! De sötét van! De milyen nagyon sötét van! Vén boszorka! A lámpát! Gyújtsd fel újból azt a lámpát! Hadd lássam... hadd lássam!

(Lassanként elcsöndesedik elnyúlva a földön. A hold kibújik a felhők közül. Két katona fekete árnyalakja tűnik fel. Hosszúnyelű ásó van a vállukon. A sírásók. Lerakják a hordágyat Kovács Péter mellett és pipára gyújtanak. Világító zöld füst felhőzik a pipájukból. Aztán lehajlanak és fölrakják Kovács Pétert a hordágyra.)

Kovács Péter: Szép kendtektől, hogy eljöttek értem. Kendtek szanitécok?

Egyik sírásó: Az ám. Mi vagyunk a halál szanitécei!

Kovács Péter: Nono! Aztán kocsit hoztak kendtek?

Másik sírásó: De bizony! Elhoztuk Szent Mihály lovát. Meglásd, csöppet se ráz. (Röhög.)

Kovács Péter: Hát aztán vigyenek kendtek a segélyhelyre, hadd pihenjek kicsit.

Egyik sírásó: Elviszünk ám egy helyre, ahol pihenhetsz örökké!

(Felkapják a hordágyat és elindulnak vele lassan, huhogó röhögéssel. A varjak megint fölrebbennek és mintha csak ők takarnák el a holdvilágot, megint sötét lesz az égbolt. Egész fekete a harctér, csak az eldobált rongyok világítanak, mint a kísértetek. A varjak vijjogása, amint messzebb-messzebb szállnak, egyre halkul, egyre vékonyodik, végül távoli orgonaszóba olvad.

Az orgonaszóval együtt tűnik a sötétség is. Mikor újra világos lesz, ott vagyunk a Halál birodalmában. Óriás boltozatos terem, fekete falakkal, amelyeken világító, zöldgálic-színű cirádák vannak. Ezek a cirádák hasonlítanak azokhoz a cifrázatokhoz, amiket penészes pincék falára szokott a talajvíz kirajzolni. Az egész termet ezek a cirádák világítják meg foszforeszkáló fényükkel.)

A halál főkönyvelője (fekete szalonkabátban, fekete nyakkendővel ott ül a fekete íróasztal mellett és a főkönyvben írva számolgat): Fünve und zibne ziond cvölf und fire, zind cvájundcváncig, und... Mi ez itt? Ha ez nulla, akkor húszezer halott, ha nem nulla, hanem csak malac, akkor kétezer halott... Ilyen rossz írás! Ezt az embert nem lehet tovább alkalmazni, legjobb lesz visszafektetni. Hányszor mondtam már neki, hogy ne írja számokkal, írja ki rendesen betűkkel... Kétezer halott, vagy húszezer halott - az neki mindegy! Tegyük fel, hogy nem nulla, hanem csak malac. (Tovább számol.)... und cváje zind firundcvancig, und achte, zind cvájundrájszig, blájbt dráje, und fünve...

A halál (beesett szemű, beesett arcú, roppantul, lehetetlenül elegáns úr, széles prémgalléros bő bundában, elefántcsontnyelű bottal): No mi újság?

Főkönyvelő (nagy reverenciával fölugrik és mélyen meghajlik): Semmi különös, főnök úr, csak a mai raportot csinálom éppen.

A halál: No, milyen napunk volt? Milyen volt a mai bevétel?

Főkönyvelő (elégülten dörzsöli a kezét). Azt hiszem, a főnök úr is meg lesz elégedve a mai nappal. Üzletileg egyike a legjobb napoknak... Huszonhatezerhétszáznegyvenkét halottat hoztak be. Itt a kimutatás.

A halál: Huszonhatezerhétszáznegyvenkét halott! Teringette! Még kétszázötvennyolc halott kellett volna csak és kerek huszonhétezer lett volna! Milyen kár! Ámbár így is elég csinos... Naja! Ma nagy orosz offenzíva volt a Kárpátokban, biztos voltam a sikerben. (Belenéz a könyvekbe.) Mutassa csak, hadd nézzem. (Dühösen.) Hányszor mondtam már, hogy a polgári halottakat írja külön rubrikába! Mit keveri itt nekem össze! Micsoda slendriánság ez!

Főkönyvelő: Bocsánat főnök úr, de az én szerény nézetem szerint halott - halott. Az én demokrata felfogásom ugyanis...

A halál: Bolond beszéd! Fütyülök a maga demokrata fölfogására! Egy érelmeszesedéses, egy paralitikus, egy aggkori végelgyengüléses, aki összeesik, mint egy üres hólyag, vagy egy fiatal test, amelyből kicsi sebnyíláson kiömlik a friss vér, - ez magának mindegy? Hát hol hallotta maga azt, hogy a győzelmes hadsereg a zsákmánykimutatásba beveszi az üres konzerv-dobozokat, amiket a meghódított állásokban talált? Hol hallotta már ezt? Erre feleljen!

Főkönyvelő: Bevallom, főnök úr, én a könyvelési részéhez értek, de egyébként...

A halál: Egyébként maga egy nagy szamár! Nincs érzéke a nagyobbszabású dolgokhoz! Nekem csak az a haszon, amit erőszakkal el bírok venni az élettől, amit maga is önkényt eldob, az nékem is éppolyan rongy-szemét, mint neki. Csak még jobban megtrágyázza a földet és az Élet csak még jobban meghízik tőle... Egy szép járvány, vagy egy jó ropogós háború. - Ezt nevezem én üzletnek! Kalász, amit még érés előtt beletipornak a földbe, rügy, amely kifakadás előtt lefagy és ember, akinek szívét java lüktetésében állítja meg a fegyver, - ez az! Ez az! Kedvesebb egy széttaposott mag, mint egy rohadó, kicsépelt szalmakazal. Ezt maga sose fogja tudni megérteni! Lássuk csak, rendben van-e a raktár. (Félrehúzza a kárpitot, mögötte az elesett hősök nyugvóhelye látszik, polcok végtelen sora, emeletes priccsek, mint a kaszárnyákban, rajtuk a hősök jóízűen alszanak. Felül iromba betűkkel kipingálva, "Itt nyugszik" és minden fekvőhely fölött kis deszkalap egy-egy névvel.) Óh be szép, óh be gyönyörű! Lassanként tele lesz vele a föld, majd meglássuk, mit fog tudni csinálni az ott, odafenn, az Élet! (Diadalmasan nevet.) Ami nyugtalan, ami lázadozó, ami ficánkol, mind ide kerül lassanként. Tüzek, vágyak, rügyek, pattanások, - mind ide kerül, az én raktáramba... Gyönyörű hombár!

Főkönyvelő: Na és aztán, főnök úr?

A halál: Ostoba! Ostoba beszéd ez az aztán! Nálam nincs "aztán", nincs "holnap", - nálam csak egy van, "örökké". El fog csendesedni ez a beteg földgolyó, ami odafenn nyugtalankodott, mind lekerül ide és milliónyi év elraktározott kincsei között én leszek az egyetlen úr, versenytárs nélkül... Mi ez? Ki lármázik odakinn?

(Kívülről nagy veszekedés, dulakodás zaja hallatszik. Egy idő múlva Kovács Péter lihegve, mint az üldözött vad, beront a terembe. A sapka a fején, puskája a kezében.)

Kovács Péter: Nem fekszem belé a Herkópáternek se! Már ki hallott ilyet, így bánni egy őrvezetővel!

A halál: Mi baj, fiam, mi baj? Mit lármázol?

Kovács Péter: Még be akarnak gyömöszölni valami ládába, mint az ócska rongyot! A süly essen a nyüveseibe! Alig bírtam lerázni őket magamról! De még kaphatnak!

A halál: Nono, csak ne olyan hetykén, ne olyan hangosan, itt nem lehet szájaskodni, lázadozni, itt szépen engedelmeskedni muszáj!

Kovács Péter: Engedelmeskedni? Magának? Én már nem! Honvéd vagyok! Pedig székely és pedig őrvezető! Maga meg csak civil!

Főkönyvelő (ijedten): Pszt! Hogy mondhat ilyet!

Kovács Péter: Maga se beszéljen! Maga is csak civil!

A halál (félelmetesen): Fiam! Én a Halál vagyok!

Kovács Péter (kis szünet múlva vállat von): Maga az? No hát én akkor se ijedek meg. Honvéd vagyok, pedig székely! Nem hagyom, hogy ládába gyömöszöljenek! Nem vagyok én ócska rongy!

A halál: Nem láda az, hanem koporsó! Bele kell feküdnöd, ahogy jóravaló halotthoz illő.

Kovács Péter: Halott ám az öregapja, de nem én! Most kerül rám a sor, két hetes szabadság dukál nekem! A feleségemet ölelhetem, a kis fiamat csókolhatom, szétnézhetek a gazdaságomban... már hogy volnék én halott ilyenkor, - a szabadságom előtt! Nem hagyom, hogy kinullázzanak a jussomból!

A halál (vállat von): Bolond dolog! Mindig akadnak izgágák, akik sehogysem tudnak belenyugodni... (A főkönyvelőhöz.) Jöjjön, nézzük meg a mai gyarapodást. (Kovács Péterhez.) Hát fiam, ha akarsz, maradj itt. Majd rájössz magadtól, hogy mégis csak a legokosabb, ha befekszel szépen a többi közé.

Kovács Péter: Feküdjék az Antikrisztus! Nem vagyok én se alhatnék, se fáradt! Nézze meg az ember!

Főkönyvelő (kikiált az előszobába): Mari néni, rakosgasson itt el és szellőztesse ki a szobát... Parancsoljon, főnök úr... (El.)

Napamasszony (seprűvel bejön és irombán söpörgetni kezd, amint ahogy kaszálni szokás).

Kovács Péter: Nini! Maga az, anyámasszony? Hát hogy kerül kend ide? Meghalt kend?

Napamasszony: Én már nem! Csak féllábammal vagyok itt, kontraktusom van, bejáró vagyok ide. Éjszaka dolgozgatok egy keveset, aztán hajnalban haza lovagolok.

Kovács Péter: Mindig gondoltam, hogy kend... Node mindegy! Kend mégis csak az anyám, ha nem is az édes szülőanyám, én meg mégis csak a kend fia vagyok, ha nem is a kend édes fia... Lássa, ha egy kicsit jó szívvel volna hozzám, most igen nagyon megsegíthetne!

Napamasszony: Talán bizony puhábbra vessem az ágyad? Talán bizony gyaluforgácsot tegyek a fejed alá, hihihi!

Kovács Péter (a puskáját szorongatja): Ejnye azt a... (Meggondolja magát és lenyeli a méltatlankodását.) Hiszen nem akarok én itt lefeküdni, de sőt éppen azt nem akarok. Hanem kend elvihetne magával. Majd meghálálnám.

Napamasszony: Hogyisne! Hitvány gebe ez a seprű, magamat is alig-alig bír el, aztán még te is rákapaszkodnál? Hogyisne!

Kovács Péter (rosszkedvűen): Nem lovagolok én seprűnyélen, honvéd vagyok én! De kend megmutathatná nekem az utat innét kifelé. Aztán mikor a kaput nyitják, én majd kisurrannék kend után. A többit meg csak bízza kend rám.

Napamasszony: Van eszembe! Kontraktusom van nekem! Amiért itt dolgozom éjszaka, azért hagynak fenn odahaza nappalra. Aztán most bajba keveredjem miattad? Van eszembe! Aki idekerül, itt maradjon és fogja be a száját!

Kovács Péter: Ejnye azt a... Nem is szívelt akkor kend engem sose!

Napamasszony: Nem is! Nem is! Gyűlöltelek téged is, meg az apádat is! Meg az egész famíliádat!

Kovács Péter: Az apámat is? Hát akkor miért ment kend hozzá?

Napamasszony: A módjáért, te! Nem is azért a kajla bajszáért! Hej de rátarti gazda volt! De ízlett neki a szerecsikás pályenkám! Hihihi! Bezzeg, ekkora kis földdel beérte aztán. A többit mind odafenn hagyta, - nekem! Hihihi!

Kovács Péter (sötéten): Kend tette el láb alól az apámat?

Napamasszony (csípőre tett kézzel): Meg a szeretőim! Volt mind a tíz ujjamra.

Kovács Péter: Beste ringyó! Ha nem hitvány fehérnép volnál, megforgatnám ezt a bajonettet becstelen testedben!

Napamasszony: Próbáld csak meg! Idelent nem fog az acél! Idelent puhább az az írós vajnál is!

Kovács Péter: A két kezemmel fojtom beléd a szuszt!

Napamasszony: Próbáld meg! Idelent nincs a karodnak ereje! Gyengébb az a szellő suhintásánál is! Egy élő fűszál se rebben meg tőle! (Újból söprögetni kezd). Félre a seprűm elől, szemét!

Kovács Péter (puskájára támaszkodva merően áll).

Napamasszony: Lelkem, fiacskám, terítsd a fejedre a köpenyed, vagy bújj be egy jó meleg koporsóba, mert szellőztetni fogok és nem való már neked a friss ájer! (Megnyom egy gombot, a terem hirtelen elsötétedik, fönn a boltozaton szétválik a kárpit és bevilágít a csillagos, holdvilágos éjszaka). Brrr! De hideg van! (Eltűnik).

Kovács Péter (még mindig mozdulatlanul áll puskájára támaszkodva): Ott a Göncölszekér! Éppolyan, mint Háromszéken. Itt is konyult a rúdja, azóta se preparálták ki. Ott meg a holdvilág. Gebedjek meg, ha nem az. Aztán még rám fognák, hogy nem élek, hogy meghaltam volt! Ilyen bolond beszédet hallott már valaki? Eh! Bolond a világ, mindig az volt, az is marad mindig! Ó jaj, mit látok?

(A világosság szegélyén megjelenik Eszter gyönyörű téli bekecsben. Kézen vezeti Petikét. Az asszony letérdepel, egy durván faragott sírkeresztet illeszt a nyílás alsó szélére és összekuporogva marad ott.)

Eszter: Szívecském, Petikém, tedd rá a koszorút édesapád sírjára! Őszi rózsa, az ő virága.

Petike (megcsókolja a koszorút és a keresztre teszi): Mindig itt virítsál, soha el ne hervadjál!

Kovács Péter (lelkendezve): Eszter! Petike! Én vagyok!

Eszter: Hiszen tudom, hogy kelmed az! Jaj, bár csak ne kelmed volna!

Kovács Péter: Ne sírj hát, inkább örvendezz, hogy ilyen szépen egymásra találtunk. Mutasd az arcodat el ne takard előlem, hadd lássam, hiszen olyan régen vágyakozom már utána! Istenem, de megszépültél! Mindig kedvemre való voltál, Eszter, de sose ilyen nagyon!

Eszter: Jaj, szerelmes jó uram, dehogy is szépültem én meg! Inkább a szememet elsírtam, arcomat elhervasztottam maga miatt!

Kovács Péter: De hiszen, így tetszel te nekem, ilyen halványan, ilyen szomorúan! Hiszen tudod, őszi rózsa az én virágom... A teremtését, csak kimehetnék hozzád! De nincs rá mód sehogysem. Ravaszul megépítették nagyon.

Az asszony: Bizony, ahol kend van, onnan nem lehet visszajönni. Csak a tisztelendő úr mondja néha, hogy lehet, de ő se nagyon hiszi!

Kovács Péter: Te, mondanék valamit! Ereszkedj le, én felfoglak két karommal.

Eszter: Mennék én, egyetlen galambom, mennék én szívesen kend után, de hogy hagyjam idefenn magára ezt az ártatlan gyereket? Elpusztulna szegény árva!

Kovács Péter: No persze Petikét előre lebocsátod hozzám. Magam is így gondoltam. Hadd jöjjön ő is. Ide a szívemre.

Eszter (szenvedélyesen megöleli a gyermeket): Ezt is? Nem! nem! A világ minden kincséért se!

Petike: Édesanyám eresszen! Hív az apám!

Eszter: Nem, nem! Idő előtti volna, hogy odakerüljön! Nem merek...

Kovács Péter (kedélyesen nevet): Nem mersz! Minden asszony egyforma, nincs bennük bátorság! Látszik, hogy sose voltál katona... Hát beszélgetni így is beszélgethetünk egymással, messziről. Ez is jobb a semminél... Tudod, mondtál az előbb valamit, ami fúrt birizgál bennem, hogy azt mondod, folyton sírsz, emészted magad... Aztán miért? Bánt valaki? Csak mondd meg bátran! Annak én látom el a baját!

Eszter: Tudhatná, csak kegyelmedért sírok én!

Kovács Péter (elbámul): Én miattam? Aztán miért? Hiszen csak a múlt vasárnap írtam neked egy levelezőlapot, hogy semmi bajom sincs, jó helyen vagyok, semmi veszedelem sincsen. Talán nem kaptad meg?

Eszter: Megkaptam, megkaptam. De olyan ez, mint amikor az egyik szélen még süt a nap, de a másik szélen már zuhog a jégeső. Hiszen láthatja kelmed is mostan!

Kovács Péter: Semmit se látok! Talán bizony rossz híremet vitte valaki? Mindig akadnak pletykás emberek. Aha! Legutoljára Balás Samu sebesült meg, bizonyosan annak járt el a szája! Mondom, hogy semmi bajom sincsen, csak a hasamon van egy lyuk, de már kezdem megszokni azt is. Már nem is fáj! Igaz az! Petikém, édes kis fiam, hoztam ám neked valamit a háborúból!

Petike: Jaj, mit hozott édesapám?

Kovács Péter: Hoztam neked egy muszka slapnert. Mihelyst kikerülök innét, odaadom, ivópohárnak elteheted. Éppen mellettem vágódott le, ha egy kicsit errébb jön, még megüt (diadalmasan nevet.) De nem jön arrébb! Engem nem tud a muszka slapner eltalálni! Hát Eszter, mesélj csak, mi újság odahaza!

Eszter: Köszönöm szívesen, csak úgy-úgy megvagyunk... Csüri Kata kútba ugrott a múlt héten.

Kovács Péter (pipára gyújt): Kútba ugrott? Aztán miért tette?

Eszter: Úgy mondják a faluban, mert a vőlegénye elesett.

Kovács Péter: Hm, hm! Bizony, az a baja már megvan a háborúnak, hogy sokan meghalnak benne... Hát a két ökrünk? Megvan még?

Eszter: Megvan! Már hogyne volna meg!

Petike (szelesen): Az ám! Cimbalmozni lehetne a bordájukon!

Eszter: Mit beszélsz! Jaj, ez a gyerek! Higgye el kegyelmed, nincs azoknak semmi baja se!

Kovács Péter: Nono! Tudom én, amit tudok. Kevés a takarmány, megcsappantak egy kicsit. Majd tavasszal zöldön élhetnek, felgyarapodhatnak. Tudom én azt Eszter, rajtad nem múlik.

Eszter: Hiszen hiányzik kegyelmed, jaj, de hogy hiányzik! Hanem azért amit a két kezem elbír, azt csak megteszem.

Kovács Péter: Tudom én azt, Eszter, tudom én azt! Hát a góré, amit magam fontam, nem esett össze?

Eszter: De nem! Meglátszik, hogy kegyelmed csinálta!

Petike: Az ám! Elfújta a szél a tetejét!

Eszter: Hallgass, gyerek! Higgye el kegyelmed, nem a szél fújta el.

Kovács Péter: Hm, hm. Hiszen jól van no! Ha elfújta, hát elfújta! Az se olyan nagy baj! Majd csak hazakerülök, aztán visszateszem! Most legalább jobban odaerősítem, itt a háborúban megtanultuk a módját. Te, itt olyan házakat építünk magunknak földből, fagallyakból, hogy a főszolgabíró úr is ellakhatnék bennük! (Leoldja a hátizsákját és ráül.) Ülj le, Eszter, ne kuporogj. Aztán beszélgessünk el szépen, mint valaha. De régen nem beszélgettünk már!

Eszter (leül, Petikét ölbe veszi): Bizony régen!

Kovács Péter (a pipáját szívja): Úgy, úgy!

Eszter: Hiába, ha ez a jó isten akarata!

Kovács Péter: Persze! Ez ellen nincs apelláta! (Szünet.) A szántással hogy vagyunk?

Eszter: Valahogy csak megvagyunk azzal is.

Petike: Csak egy kis csücske hogy föl van szántva!

Eszter: Ne beszélj, gyerek! Tavaszra hagytam, mert mindenki mondja, hosszú nyár lesz.

Kovács Péter: Hm, hm! Jól van no! Hiszen a tavaszi is jól fizet, csak nem szabad elkésni véle... Te, Eszter! Itt Galíciában olyan mese földek vannak, hogy másutt trágyázni lehetne vele! Fekete, zsíros, mint a szekérkenőcs. (Diadalmasan.) De kár nekik, semmit se tudnak kihozni belőle! Szántásnál akkora barázdákat hagynak, hogy egy-egy tag kitelne belőle. Aztán mégse nyomják az eke szarvát, csak úgy végigvakargatják vele a földet, mintha az is tetves volna! (Nevet.)

Eszter: Jaj, ne mondja! (Szintén jóízűen nevet.)

Kovács Péter: Mondtam is épp István komámnak: - Hallja kend, haza kéne vigyük ezt a fajin földet Háromszékre! - Azt mondja erre István komám: - De hiszen, inkább fog ez a föld elvinni minket, mint mi ezt a földet! (Nevet.)

Eszter (eltakarja arcát): Jaj, de eltalálta!

Kovács Péter (megütközve): Hát csak azért ne sírj! Nincs ezen semmi sírnivaló se... Mondd csak, még mindig a régi jegyzőnk van?

Eszter: Persze, hogy a régi. Most is csak olyan kaperape. Zseb van annak még a szíve táján is!

Kovács Péter: Hiszen csak hazakerüljünk, minden másképpen lesz! Minket nem vezethet többet az orrunknál, igen kitanultunk a háborúban! Igen megváltoztunk! Láttad! Hányszor ígértem neked is, hogy nem iszok többet, azután mégis csak mind ittam! Igaz?

Eszter: Ivott, ivott kegyelmed, de nem olyan sokat. Aztán másnapra mindig kialudta kegyelmed!

Kovács Péter: Hallgass csak te is! Hányszor megütöttelek még téged is olyankor! Nahát ez nem lesz többet! Csak hazakerüljek, én bizony nem iszok többet! Nem én. Csak leülök szépen otthon, pipázgatok és nézlek... nézlek benneteket, meg az egész házam tájékát! Nem is kell nekem több.

Eszter: De szép volna, ha így volna!

Kovács Péter: Így lesz! Én mondom! (Pipázik.)

Napamasszony (bejön): Na, elég már a szellőzésből!

Kovács Péter: Már megint itt van? Hagyja kend, hadd beszélgessünk, talán ezt is irigyeli kend?

Napamasszony: Én már megyek haza lefeküdni. Már nagyon ficánkol odakint a seprűnyelem, már neki is mehetnékje van! Én bizony egy percet se virrasztok a kedvedért!

Kovács Péter: Hallja kend, ne nyúljon hozzá, mert...

Napamasszony: Talán még meg is fenyegetsz, te hitvány! (Hirtelen megnyomja a gombot és a kárpit egyszerre összehúzódik.)

Kovács Péter: Eszter, Eszter! El ne tűnjél! Hiszen még annyi mondanivalóm van! Hiszen még alig mondtam valamit! Nyüves boszorka! Kitaposom a lelkedet! (Nekiszalad.)

Napamasszony: Én vagyok a nyüves? Hi-hi-hi! (Hirtelen eltűnik.)

Kovács Péter (tétován megáll): Hol vagy, beste lelke! Eszter, Petikém, merre tüntetek el? De egyedül vagyok! De nagyon egyedül vagyok! Istenem, még félni kezdek itt egyedül, mint a pulya! (Fölrántja a hátizsákját, kezébe veszi a puskát.) Honvéd vagyok én, pedig székely honvéd! Talán a gyalogsági ásóval kivájhatnám a falat. (Körülnéz, meglátja a polcokat és olvasgatni kezdi a fölírásokat.) ("Lukács Benjámin, közhonvéd" "István János, közhonvéd." Fóris... Barabás, Bokor... itt az egész falum! Itt az egész székely nemzetség! István komám, ébredjék kend! Ne aludjék folyton!

István (fölül a fekvőhelyén): No, mit akar kend? Mit zavar kend az álmomban?

Kovács Péter: Hát csak azt, hogy ébredjék már kend! Virrad már!

István: Nekem ugyan virradhat! Nekem az már nem szól! (Vissza akar feküdni.)

Kovács Péter: Talán csak nem akar kend világ végéig itt aludni.

István: Éppen hogy azt akarok pedig! (Elalszik.)

Kovács Péter: No, mindig is lomha ember volt kend! Azért nem is kapott kend sarzsit! (A másik fekvőhelyhez megy.) Fóris komám!

Fóris: Micsoda dolog ez? Már itt se hagynak békével?

Kovács Péter (mérgesen): Mi ütött kendtekbe, hogy egyszerre olyan álmosak legyenek?... Barabás!... Lukács!... Bokor!... Gergely!... Ébredjenek kendtek! Aztán legyen kendteknek esze! Ha többen vagyunk, többre megyünk! Kivághatjuk magunkat innét!

Lukács: Én már itt maradok! Jussom van tovább aludjam! Megszolgáltam érte!

Mind (fölülnek): Aludni akarunk! (Visszafekszenek.)

Kovács Péter: Talán a bűbáj rontotta meg kendteket? Ez hát a híres székely nemzetség? Az ember még restelli, hogy székelynek született! No várjatok! Őrvezető vagyok, látni szeretném, ki nem engedelmeskedik, ha én parancsolok! (A terem közepére szalad, háttal áll a honvédeknek és balkarját föltartja.) Sorakozó! (Hátranéz.) Meg se mozdulnak! Ejnye azt a... Még egyszer megmondom, parancs, parancs! (Újból föltartja a karját.) Sorakozó!

A halál (hátulról a vállára teszi a kezét.)

Kovács Péter (visszafordul): Már megint a civil! Mit akar?

A halál: Még mindig nem nyugodtál meg? Hm, hm! Makacs beteg vagy! (Megfogja a pulzusát, figyelmesen.)

Kovács Péter (kirántja a karját): Ne tapogasson! Nem vagyok én beteg!

A halál: De bizony beteg vagy! Nagyon lüktet benned az élet!

Kovács Péter (elbámul): Az élet? Hát persze hogy az élet!

A halál: Az élet! Az egyetlen betegség! Láthatod, mennyit nyavalyog tőle az ember! Itt meg - nézd - csupa nyugalom van, semmi baj sincsen... Feküdj le, ha mondom! Feküdj le szépen!

Kovács Péter: Nem fekszek! Szabadság dukál nekem két hét! Látni akarom a feleségemet, kis fiamat! Látni akarom őket!

A halál: Várj türelemmel, majd lehozom őket is! Itt mindenki összetalálkozik!

Kovács Péter: Ide ugyan ne hozza! Inkább én megyek fel hozzájuk!

A halál: Értsd meg hát! Innen föl nem mehetsz többé, ha már ide kerültél! Feküdj le, ha mondom! Ez a legokosabb!

Kovács Péter: Én pedig a herkópáternek se fekszek le! Ne is próbáljon lefektetni, annyit mondok! Szétrúgom az ágyat, szétszedem az egész házat, a földbevetett maggal fűnek-fának kicsírázok, de addig meg nem nyugszok, amíg ki nem kerülök ismét!

A halál: Ham, ham! Ritkán akad ilyen szívós lélek, aki nem akar a halála után sem megnyugodni! De ha ki is mennél, itt szabály, hogy annak, ami voltál, ki nem mehetsz többé. Válassz valami más formát magadnak. Hallottál már a lélekvándorlásról?

Kovács Péter: Kell az ördögnek! Talán bizony macskába, vagy kutyába szálljak!

A halál (vállat von): Az lehetsz, ami akarsz. Te választasz.

Kovács Péter (elbámul): Talán bizony még cár is lehetnék?

A halál: Nekem ugyan mindegy! Az is lehetsz, ha akarsz. Itt az se olyan nagy úr!

Kovács Péter: Hallja! Aztán nem csap be az úr?

A halál: Fiam... a Halál vagyok, sose csalok!

Kovács Péter: Hát hadd lássam. Vezessen ki innét!

A halál: Menjünk fiam!

Kovács Péter (szabályosan megcsinálja puskával a "vállrá"-t és kihúzza magát katonásan): Előre civil!


II. rész.

A hatalmas cár.

       Arannyal túlon túl cifrázott trónterem, szinte vakít naiv pompája. Hátul oszlopos korridorja van, amely széles térre nyílik. Maga a térség mélyebben van, mint a terem, úgyhogy ha járna is rajta valaki, azt úgyse látnák innét. A térséget a palota udvari homlokzata határolja körül. Ez a homlokzat is roskadásig meg van rakja valószínűen dísszel, aranyos kupolákkal. A korridoron prémkucsmás katona jár le-fel vállán puskával.

Kovács Péter a trónusban ül. Az arca a régi, a szakálla, haja gondozatlan, de fején aranykorona, vállán hermelin-palást, azaz hogy inkább juhászbunda, mint palást. Főhadsegéde: a Halál ott áll a trónus előtt. Szép generális-egyenruha van rajta. Balkezével a földgolyón mutogat valamit. Ez a földgolyó olyan, amilyet az iskolában szokás használni.

A halál: Látja felséges uram, itt van még ez a darabka...

Kovács Péter: De hideg van itt Muszkaországban! Még bizony megfagy az ember! (Összébb húzza a bundáját.)

A halál: Ez a személyzet! Ez a személyzet! Hogy ez sose fűt be rendesen! No majd néhány szolgának leüttetjük a fejét.

Kovács Péter: Nono! Azt már nem! Hiszen nem mondom, huszonötöt rá lehet csapatni az ebadtára, de a fejit leüttetni, már azt nem!

A halál (vállat von): Pedig sokkal jobb. Ha a fejét leütik, nem mozdul többet, - készen van. De persze, ha felséges uram úgy parancsolja...

Kovács Péter: Úgy parancsolom, aztán úgy legyen! Én vagyok az úr, kegyelmed csak a hadsegédem. Hát én parancsolok! Én személyesen!

A halál (összeveri a bokáját): Tehát itt van még ez a kis darabka, ez még hiányzik. A többi már mind a felségedé.

Kovács Péter (mosolyog): Hm! Jó darab föld! Pedig a valóságban még nagyobb! Aztán ez mind az enyém?

A halál (a kardja markolatára üt): Próbálja valaki elvitatni felségedtől! De ez a kis darabka még hiányzik.

Kovács Péter: Már miért hiányoznék?

A halál: Mert a másé. El kell vennünk, hogy a miénk legyen.

Kovács Péter: Bolond beszéd! Ugye, hogy ott is emberek laknak? Hát ezek hova mennek, ha földjüket elvesszük?

A halál: Ha van eszük, sehova. Ott maradnak.

Kovács Péter: No ugye! Akár elvesszük, akár nem, ők ott maradnak. Hát ne vegyük el és maradjon ki-ki ott, ahol van! Jut is, marad is, - annyit mondok.

A halál: De felséged nem tűrheti, hogy az a föld másé legyen!

Kovács Péter: Nem tűrhetem? Vajon ki parancsol nekem?

A halál: Felséged olyan hatalmas, hogy nem tűrheti.

Kovács Péter: És ha mégis tűröm?

A halál: Akkor felséged már nem lesz olyan hatalmas!

Kovács Péter (haragosan föláll): Én? Én? Ejnye, de kedvem kerekedett, hogy vagy egy fejjel megrövidíttesselek!

A halál (gúnyosan): Próbálja meg felség! És ugyan kivel csináltatná, ha szabad kérdeznem?

Kovács Péter: Van elég katonám! Vagy tíz... húsz millió!

A halál: Hahaha! Mindjárt megláthatjuk! (Az őrhöz.) Hé, gyere csak ide! Ismered ezt az urat?

Az őr (tisztelegve): Jelentem alázatosan, ez az én felséges uram, a mindenható atyuska.

Kovács Péter: No látja kegyelmed, látja!

A halál: Jól van, jól... No most... (Vezényel.) Szuronyt fel! Gyakorlatok a puskával, kész! Irány a felséges úr melle, indulj!

Az őr (előreszegezett szuronnyal nekimegy Kovács Péternek).

A halál: Állj! (Kovács Péterhez.) Nos!

Kovács Péter: Nene! Gebedjek meg, ha nem István komám!

Az őr (fejét rázza): Az én nevem Iván Ivánovics.

Kovács Péter: Megállj csak... hadd nézzelek jól meg! Node ilyet! Megesküdtem volna! (Kiveszi a dohányzacskóját.) Hanem akárki vagy, csak tömd meg a pipádat. Itt van!

Az őr (megtömi a pipáját).

Kovács Péter: No nézzék csak! Még a pipáját is éppen úgy tömi, István komám is a középső ujjával szokta nyomkodni! Úgy látszik, az emberek mindenütt hasonlítanak egymáshoz. Ivánnak hívnak?

Az őr: Iván Ivanovics vagyok, jelentem alázatosan.

Kovács Péter: Hm! Székfalvára nem emlékszel?

Az őr: Emlékszem Pletenyicére... Onnan valósi vagyok.

Kovács Péter: Hm! Nem heverésztél sose a Sebes-Ér partján?

Az őr: Heverésztem a Lutinka partján. Az folyik nálunk.

Kovács Péter: Olyan kanyargós kis patak...

Az őr (fejbólintva): Mindig zajong a vize...

Kovács Péter (buzgón bólogat rá): Az! Ahol vápába szalad, tele van kákával, náddal...

Az őr: Meg tele van rucatojással...

Kovács Péter: Az, az! Sebes-Érnek hívják!

Az őr (fejét rázza): Lutinkának hívják.

Kovács Péter: Hm! Úgy látszik, a vizek is mindenütt hasonlítanak egymáshoz! Hát ha Ivánnak hívnak, úgy is jó! Mondd csak Iván, szeretsz katona lenni?

Az őr: Hát... szeretek... ha muszáj.

Kovács Péter: Aztán hazamenni szeretnél?

Az őr: Azt szeretnék... ha lehetne!

Kovács Péter (elégülten nevetgél): Aztán mit csinálnál otthon?

Az őr: Jaj, uram, se többet, se kevesebbet, mint annakelőtte! A ház körül, az istállóban, a mezőn mindig akad munka, eltelne a napom egész bizonyosan!

Kovács Péter: Aztán ha otthon volnál éppen és idegen törne a házadra, ugyan mit csinálnál akkor?

Az őr: Leütném a derekát, ami épp a kezemügyébe akad!

Kovács Péter (helyesel): Ugye! És ha te törnél más házára?

Az őr: Már hogy törnék én másnak a java ellen!

Kovács Péter: Jó, jó! De hátha mégis törnél?

Az őr: Semmiképpen se törnék! Elég nekem az is, amim van! Csak az el ne árvulna! Nem kell nekem más jószága!

Kovács Péter: Nohát Ist... azaz Iván, ha már úgy hívnak - nagy szót mondok! Haza mehetsz vetni-aratni!

Az őr (zavartan néz a Halálra).

A halál: Hátra arc! Indulj vissza a helyedre! Buta parasztja! Hát nem látod, hogy a felséges úr tréfálni kegyeskedik? Felköttetlek, te gazember, ha mégegyszer elhagyod a helyed!

Kovács Péter: Kegyelmed meg mit avatkozik bele az én dolgomba! Én vagyok vajon a cár, vagy kegyelmed?

A halál: Én vagyok felséges uramnak leghűségesebb sáfárja, aki hűségesen vigyáz rá, hogy egyetlen szál katonával se csökkenjen felséged dicsőséges hatalma.

Kovács Péter: Ne törődjék azzal kegyelmed! Majd vigyázok én magam a hatalmamra!

A halál: A hatalom dolga, hogy vigyázzon felségedre!

Hoppmester (bejön és nagy arany botjával háromszor kopog a pallón): Ő felsége az anyacárnő!

Napamasszony (roppantul díszes ruhában, tornyos frizurával, nagy legyezővel, bejön. Hátul a sleppjét a frajja viszi. De a frajjnak nem látni az arcát, amikor mögötte tipeg).

Kovács Péter: No! Már mégis előkerült kend? Mit akar?

Napamasszony (ceremóniásan): Csak udvarlásomat óhajtom eszközölni felségednél. Meg azért is jövök, hogy sok szerencsét kívánjak a nagy offenzívához.

Kovács Péter: Mihez? Micsoda nagy offenzíváról beszél kend?

Napamasszony: Jé, hát nem is tudja? Ahhoz a nagy offenzívához, amit felséged kegyeskedett elrendelni. Azt hittem, a főhadsegéd úr már felségednek is elmondotta.

A halál: Éppen útban voltam, hogy elmondjam, de a felséges úr...

Kovács Péter: Nekem ugyan semmit se mondott, de ne is mondjon, tudni sem akarok róla! Nem vagyok kíváncsi a fortélyára!

A halál (nagyon gyorsan, hadarva beszél, mint egy ügynök, aki rábeszél): Éppen arról a darabkáról van szó, amit már az imént bátorkodtam említeni... Csak itt... ezt a vonalat kell áttörnünk és mienk a darabka. Pontosan kiszámítottam mindent, a dolog csalhatatlan. Mindössze csak ötszázezer embert kell rászánni.

Kovács Péter (elszörnyedve): Ötszázezer ember!

Napamasszony: Hallja? Csak ötszázezret! Ilyen olcsón sose jut hozzá!

A halál (tovább hadar): Szerénytelenség nélkül merem állítani, hogy a tervet alaposan kidolgoztam. Mindent pontosan meglatolgattam. Igaz, hogy az a vonal nagyon erős, majdnem bevehetetlen, de minden zárnak van nyitja és én ezt megtaláltam. Huszonötszörös sorokban állíttatom az embereket egymásmögé, puskát se adatok a kezükbe, nehogy a hátulsó sorok kárt tehessenek az elsőkben... Aztán hátulról nekikergettetem őket. Ha nem akarnak, beléjük lövetek, majd mennek akkor!

Napamasszony (örömében tapsol): Jaj de gyönyörű!

Kovács Péter: Mind ott vész. Mind egy szálig!

A halál (diadalmasan): Ez az! Ez épp a fortélya. Ha ez elhull, jön utána új huszonötszörös sor! Ha ez elhull, jön megint új...

Napamasszony: Jaj de gyönyörű!

A halál: Ez a tömeg végül mégis csak elsöpör mindent. Egész biztosra megyek. Nálam csalódás kizárva. És ez a módszer, amelyet rólam fog elnevezni a hadtörténelem, csak látszólag kerül olyan sokba. De én kiszámítottam, hogy legfeljebb ha ötszázezer ember elesik. És tekintve az elérendő eredményt, ez a szám...

Napamasszony: Csekélység!

A halál: Nevetséges!

Napamasszony: Semmi!

Kovács Péter: Csend! Semmi se lesz belőle, én mondom! Ötszázezer ember! Ötszázezer ember! Mind magamfajtája, aztán csak úgy elterüljön mint a barom! Piros vére kicsorduljon! Az én lelkem nem szárad! Nem tűröm! Én mondtam!

A halál: Felséged hatalma eddig mind növekvőben volt, de ezután...

Napamasszony: Hogy ilyen szégyent kell megérnem! Jaj, jaj, kisül a szemem, ha végigmegyek a király-soron!

A halál: Felségednek a tekintélye forog kockán, ha meg nem teszi.

Napamasszony: Ujjal mutatnak rá a többi királyok! Szemem kisül!

Kovács Péter: Ne karattyoljon kend se! Ha mutatnak, hát mutassanak! És hogy kendnek a szeme kisülne? Ne beszéljünk róla! Nem féltem én a bőrt, amíg a kend arcán van!

A halál: Hja, így aztán meginog felséged trónja!

Kovács Péter: Majd jobban rátehénkedem, ne féltse kelmed!

Napamasszony: Jaj, jaj! Beszennyezi a koronáját! Foltot ejt a koronáján! Azon a gyönyörű szép gyémántos koronáján! Jaj, jaj!

Kovács Péter: A koronám? No hát úgyis nyomta már a halántékomat! (Földre dobja.) Itt van!

Napamasszony (szünet múlva a frajjához): Fiam, emeld fel a koronét, törölgesd meg szépen, add vissza!

Eszter (nagyon finom úrilány. Fölemeli a koronát és megáll a trónus előtt szerényen lehajtott fejjel): Itt van a fejére való!

Kovács Péter: Csak hadd maradjon, ahová dobtam! (Fölemeli a tekintetét.) Én édes Eszterem! Egyetlenem!

Eszter: Az én nevem Ratina!

Napamasszony: Ratina grófnő! Az én frajjom!

Kovács Péter: Ratina, vagy akármi a csuda! Ratina! Csak a szemedbe nézek és akármilyen nevet megtanulok érted! Hol vetted a szemedet, mondd?

Eszter: Visszaloptam felséged szívéből.

Kovács Péter: Dehogy loptad! Most is ott van, vagy talán csak a mása! (Föláll a trónusból.) Ide ülj! Itt a helyed!

Eszter: Felséges jó uram maradjon csak ott... zsámolyán ha helyet adna, megülök ott jobban!

Kovács Péter: Így ni! Hát legalább a fejedet hajtsad az ölembe... rád hajolok csókos szájjal, mindig így nézzünk szembe! Mondd, hol szedted a hajadat?

Eszter: Barna esttől csentem!

Kovács Péter: Hát a szádat hol szerezted?

Eszter (kacéran): Piros bogyót ettem!

Kovács Péter: Hadd eszek most én belőle!

Eszter (szerelmesen hátra hajlik.): Terítve az asztal!

Kovács Péter: Jaj de sokat vesződtem, de ez megvigasztal! (Megcsókolja.) Láttad! Gyémánt koronám a fejemet nyomta, prémes palást mind hiába csak fáztam alatta! Hánykolódtam jobbra-balra, nem találtam nyugtom... édes kedves galambocskám hiányoztál folyton!

Eszter: Nekem is úgy hiányzott kend, sorvadtam a vártán, bimbó nőtt a rózsabimbón, párta nőtt a pártán. A szívemről szakajtották, helye vérzett mindég, csakhogy megint rátaláltam, sose mék el innét! (Összeölelkeznek.) Jaj, meglátják!

Kovács Péter: Nem látják meg! És ne törődj mással! (Összehúzza a trónus függönyeit.)

Napamasszony (suttogva a halálhoz): Tudtam, hogy a horgára akad! Mind ilyen! Mind ilyen! Csak a nősténye meglegyen, egyéb se kell neki! (Két karját kitárja.) Keblemre! Ettől a kettőtől ugyan nyugton lehetünk! Megvakultak, megsüketültek egymástól! Ide a keblemre!

A halál (megöleli): Szépséges szerelmem!

Napamasszony: Nézd csak, hogy ölelkeznek! Azt hiszik, szeretik egymást a bolondok! Aztán alig múlik el pár esztendő és úgy elválnak egymástól, mint jégcsap a hótól tavaszi olvadáskor! Igazán csak mi szeretjük egymást!

A halál: Igazán és mindörökké!

Napamasszony: És mind nagyobb szerelemmel! Minél jobban rohasztanak az évek, annál inkább velem tartasz, annál inkább összeillünk! Hihihi! (Megtapogatja.) Óh te csupacsont! Óh te bütyökember!

A halál (szerelmesen): Zimankós éjszakám!

Napamasszony (olvadékonyan): Rikácsoló vércsém!

Kovács Péter: Harmatos hajnalom!

Eszter: Jóságos galambom!

Napamasszony: Szép vagy, mint a csontdarab, amit az útszélen az ebek már otthagytak!

A halál: Szép vagy mint a döglött ganajtúró bogár!

Napamasszony: Mély a szemed, mint a kút, amibe esett szűz ölte belé magát!

A halál: Szép fonnyadt a kebled, mint az üres tömlő, ami mellett gebedve pusztul el a karaván! És az arcod milyen szép löttyedt!

Napamasszony: Eszem azt a szépen beszélő szádat!

A halál: Farod, combod, mint gazdátlan házon a málladozó malter!

Napamasszony: Jaj de szép! Jaj de szép! Még bizony beléd szédülök!

A halál: Szédülj csak! Szédülj csak! Leviszlek a palotámba, penésszel etetlek, nyirokkal itatlak, pondrók lesznek a komornáid!

Napamasszony: Jaj ne mondd, elszédülök végképp! (Ráhanyatlik.)

Kovács Péter: Szikla vagyok, rózsa nyílott a tövemben!

Eszter: Patak vagyok, végig folyok sziklás medremen! Bárcsak mindig így maradna!

Kovács Péter: Bárcsak vége ne szakadna!

A halál: Szeretlek csak hozzám hű maradj!

Napamasszony: Akad-e más ilyen csontos gavallérom? Egymáshoz illünk, mint katáng a sövényhez.

A halál: Mint bagoly az éjszakához! Szeretlek, mert vén vagy! Szeretlek, mert veszendőbe indulsz!

Napamasszony: Szeretlek, mert már csak te tudsz szeretni engem! Csak teneked élek! Néked oszlok-foszlok!

A halál: Csak terád várok!

Napamasszony (pajkosan megfenyegeti): Ugyan menj! Meg arra az ötszázezerre!

A halál: Jó lesz násznépnek, ne járjuk egyedül a lakodalmas táncot! (A trónusra mutat.) De az ott nem igen akarja! Nincsen vele mit kezdeni! Fene makacs!

Napamasszony: Eh! Nyámnyila pipogya fráter! Nyavalyás!

A halál: Egész beteg, szíve van.

Napamasszony: Oh az undok!

A halál: Szív! Csúnya hitvány hólyag... de utálom! (A trónusra mutat.) Utunkban áll... el kell tennünk láb alól.

Napamasszony (mohón): Egy kis szerecsika...

A halál: Eh, paraszti eszköz, szégyen volna, ha ráfanyalodnánk! Van ennél biztosabb, ravaszabb, mulatságosabb. A maga népe fogja széttaposni, mint a férget, amelynél csöppet sem páncélosabb... Kémeimtől megtudtam, hogy az itthon maradt özvegyek, árvák lázadoznak és ma délután ezt a palotát fogják megostromolni nyomorukkal.

Napamasszony: Még panaszkodni merészelnek? A gézengúzok! A rongy szemét!

A halál: Ne szidd őket, most nagyszerű hivatás vár rájuk. Hasznosak, mint az éjszakai zúzmara a virágzó fáknak... Ők ma délután a palota ellen fognak gyülekezni lázadó haraggal...

Napamasszony: Nagyszerű! Az őrség szétlövi őket!

A halál: Az őrség nem fogja szétlőni őket. Gondoskodtam róla, hogy az őrséget egy összeesküvő ezred legénységéből vegyék. Ezek mind a levegőbe fognak lőni, a népség pedig akadálytalanul betör ide és... és a többit tudod már édes szerelmem.

Napamasszony: Őt itt fogják találni! Szét fogják tépni! És én ülök a helyére, én dirigálok! Csodaember vagy! Isten vagy!

A halál: Isten? Nem nagyon hízelegsz! Annál egy kicsit több vagyok, örökké tartok. Ami van, az mind mulandó, csak egy a végtelen: a Nincsen!

Napamasszony (a trónusra mutat): Hej, csak oda üljek egyszer! Lesz aztán hegyen-völgyön offenzíva! Annyi embert kapsz tőlem, amennyit akarsz!

(Kívülről egyre növekvő zúgás hallatszik.)

A halál: Hallgasd csak, milyen szépen üvöltenek! Egy géppuska végezne valamennyivel... Most vonuljunk vissza édesem. (El.)

Napamasszony (bekiált a trónus függönyei közé): Ratina!

Eszter (fölriad): Itt vagyok! (Leszalad a lépcsőkön.)

Kovács Péter: Hát már megint válnunk kell? Sose maradhatunk már együtt örökké? Pedig elférnénk itt igen jól ketten is! Ne menj el szerelmem! Ne menj el galambom!

Napamasszony: Hogyisne! Hát a sleppemet ki cipelje? Tudom, szívesen összebújnátok, de aki trónusba kerül, érje be vele, hogy egyedül marad. Ez az ő dicsősége... hihihi! Menjünk Ratina!

Kovács Péter (súgva): Galambom, este a ház mögött várlak... van ám még sok mondanivalóm!

Eszter: Várni fogom... ott leszek! (El napamasszonnyal.)

Kovács Péter (szerelmesen néz utána hosszan, amikor már elment. Aztán fölriasztja a külső zsivaj): Hát ez vajon micsoda sivalkodás? Százezer ember üvölt megveszekedetten egyszerre! Mi ez? Processzió? Nini! Meg még mit is kiabálnak! "Halál a cárra!" "Vesszen a cár!" Ez én vagyok! Hát mit is akarnak vajon tőlem? Pedig ha jól tudom, asszony-népnek sose vétettem, ennyivel meg dolgom se volt sohasem életemben! Hé! (Benéz az oldalterembe.) Ejnye de elszeleltek! Hé! István! Azaz hogy Iván! Ajha! Ez is meglépett! Az egész világ ellógott innét! Node itt vagyok én! Hátha millió vászoncseléd nekem jönne, vajon megijednék? De még embertől sem igen nagyon!


(A lázongó tömeg beront. Csupa rongyos asszony, gyerek, néhány koldus-formájú öregember. Kovács Péter a terem közepén állva nyugodtan várja őket. Egy pillanatig úgy látszik, hogy ez a piszkos áradat egészen föl fogja borítani.)


Egy asszony: Halál a cárra!

Másik asszony: Darabokra kell tépni! El kell taposni!

Kovács Péter (harsányan): Nono! Nem eszik a levest olyan forrón, mint ahogy főzik! Mit akarnak tőlem kendtek?

(A tömeg önkénytelenül megáll.)

Eszter (sápadtan, rongyokba burkolva, Petikét kézen vezetve áttör a tömegen vadul): Mit álltok meg gyávák! Halál a gyilkosra! A hóhérra! Megijedtetek tőle? hiszen egyedül van!

Kovács Péter: Feleségem! Eszter! Fiam! Petikém! (Petikét megöleli.)

Egy öreg ember: Nini! Az atyuska egy rongyos gyereket csókolgat! Tulajdon fiának nevezi! Mindig mondtam, atyuska jó!

Eszter (irtózva hátra ugrik Kovács Péter elől): Hazudsz! Nem vagyok a feleséged! Ez nem a te fiad! Nem vagy az uram!

Kovács Péter: Jaj! Inkább szuronnyal döftél volna meg, az nem fájt volna olyan nagyon! - Hogy én nem vagyok a te urad!

Eszter: Az uramon nem prémes palást van, hanem sáros daróc! Az én uram nem aranyos palotában lakik, hanem magavájta gödörben tesped! Az én uram most ezer halállal küzd, ami mind az ő életére tör, pedig ártatlan jámbor ember volt mindig, mint a harapás kenyér! Vérző Krisztus, - ez az én uram!

Kovács Péter (alázatosan leül a trón lépcsőjére és két tenyerébe rejti az arcát): Így van! Jaj de éppen így van!

Eszter (rikácsolva): Hova tetted az uramat, hova tetted ennek a gyereknek az édes apját, mondd! És ezekét hová tetted, mondd! Hej! Két éle van a te hóhér-pallosodnak! Özvegyet és árvát egy csapással hasítasz vele! Tapossátok el a kígyót! Zúzzátok szét a fejét! Halál rá!

Mindnyájan: Halál rá!

Kovács Péter: Most már nekem is mindegy... Magam hajtom a fejemet lábatok alá... Tapossátok el. Várom megadással.

Eszter: Hej! Mikor a galambból vércse válik, nagy sora van annak! Kis házamba ami boldogság belefért, beértem én azzal, sose tekintgettem át a szomszédba se! Nappal dolgoztunk, éjjel aludtunk, vasárnap templomba jártunk, gyerekemet, uramat mindig tisztába öltöztettem, adónkat mindig megfizettük. Ha szántottunk, te nem tartod az ekeszarvát, ha sötétben vagyunk, te világot nem gyújtál, ha sovány az estebédünk, te ugyan meg nem zsírozod! És mégis kidöntötted házunk oszlopát, romba temettél bennünket!

Kovács Péter (nyögve): Így van! Éppen hogy így van!

Eszter: Hogy neveljem fel a gyermekemet, mondd? Gyenge az én asszony kezem, csak simogatni, kényeztetni tudja! És ha felnevelem, - kinek neveljem? Talán bizony a te vágóhidadnak? Hogy tartsam meg az egyenes úton? Mivel biztatgassam? Mivel hitegessem? Mondjam neki, légy jó, majd az apád sorára jutsz? Mehetsz elpusztulni idegen országba, millió-magaddal, atyuska szavára? Tápláljam a testét, betegségtől óvjam, csakhogy neked megmaradjon annál biztosabban?

Kovács Péter: Így van! Éppen, hogy így van!

Eszter: De most már elég volt, jön a számonkérés! Persze te azt hiszed, hogy a tűrés fáján úgyse nőhet méreg! De ezt a fát már eltüzeltük, most te kerülsz sorra! Tíz körmömmel kérdezem, a fogammal kérdem: hova tetted az uramat? Add vissza az édes apját árva gyermekemnek. (A többihez fordul.) Hát miért hallgattok? Miért nem mozdultok?

Egy asszony: Olyan szomorú!

Egy öreg ember: Olyan magunkfajta!

Másik asszony: Én másnak képzeltem!

Kovács Péter (sután föltápászkodik és tétován körülnéz): Hogy is mondjam... mit is mondjak? Neked is, meg mind-valamennyinek meg szeretnék felelni, de azt sem tudom, hol kezdjek bele... Ki vagyok, mi vagyok, azt sem tudom nagyon. Falevél vagyok, ugyanaz a szél sodor, aki titeket megtépdesett... hallom a jajotokat, a szívemmel hallom, de gyenge vagyok, a viharnak nem vethetek gátat. Én csak azt tudom, hogy nincs itt mint én olyan boldogtalan egy se! Minden fázást én fázom, minden éhezést én éhezem, ahol seb nyílik én vérzek belé, minden özvegy az én özvegyem, minden árva az én árvám és valamennyi között az árvák árvája vagyok én... Kis fiam, mi szakított el tőlem? Feleségem, miért húzódsz hátra? Jaj! Szakadozik a szívem, mint az olvadó jég! Szégyellem a pulya-sírást, de igen elgyengültem! (Sírva fakad.)

Egy öreg ember: Nézzétek! Atyuska sír! (Közelebb megy hozzá.)

Egy asszony: Könnyesen sír akár mi más emberfia!

Kovács Péter: Milyen nagyon szerettem, milyen nagyon szenvedtem! Kinek mondjam el? Ki hiszi el nekem? (Keservesen zokog.)

Másik asszony: Szegény! Gyémántból van a koronája, de csak sós vízből van a könnye, akár nekünk!

Kovács Péter: Úgy, úgy! Csak sírjunk együtt, egyet siratunk mind valamennyien. Nőjenek tengerré a könnyeink, ez az a fürdő, akiben mind egyformák vagyunk. Sirassuk meg a zöld vetéseket, meszelt házakat, napos lócákat, játékos gyerekeket, fiatalok ficánkolását, öregek mélázását, mind a mi kis életünket! (A földre fekszik, két karjára teszi a fejét, úgy zokog elrejtett arccal. A többiek közelebb hajolnak hozzá, körül veszik.)

Egy öreg ember: Szegény atyuska!

Petike: Édes anyám de sajnálom ezt a szegény embert!

Eszter: Itt a csipkés zsebkendőm, menj oda, töröld le a könnyét! Szegény édes apád könnye helyett!

Kovács Péter: Az én istenem áldjon meg!

Napamasszony (Besompolyog óvatosan a halállal és az ajtóból bekukucskál.): Nini már végeztek is vele! Ott fekszik már! Jó kinyújtóztatták, hihihi!

Mindnyájan: Szegény atyuska! Szegény cár!

Kovács Péter: Szegény népem! Szegény vérem!

Napamasszony: A ménykőt! Hiszen ezek együtt sírnak!

A halál: Az ám! Összeszűrik a levet! Nyomorult gyáva nép! Akármennyit szenved, mindig marad benne irgalom! Hát majd én elhúzom a nótájukat! (Előrelép és rájuk kiált.) Piszkos csürhe, hogy mertetek ide betolakodni, ebbe a palotába!

Kovács Péter: Hallgasson kegyelmed! Hozzám jöttek, velem vannak, az én fajtám!

A halál: Ezek? Felséged nem tudhatja, de ezek a gaz lázadók! Felséged életére törtek, arra esküdtek össze, kémeim jelentették.

Kovács Péter: Az életemre törtek? Csak a bánatukat hozták el, azzal ölnek!

A halál: Veszedelmes népség, kötelességem eltávolítani innét. (Int hátra és az őrség megjelenik.) Szuronyt fel! Söpörjétek ki ezt a szemetet! Előre!

Kovács Péter: Megálljatok! Én parancsolom! Megálljatok!

A halál (revolvert ránt, kardját magasra emeli): Utánam! Előre! A felséges cárért! Atyuska szent nevében!

(A népség rémülten zajongva, sivalkodva kimenekül az udvarra, a Halál és az őrség utána.)

A halál (odakinn vezényel): Célozz! Tűz!

(Kívülről sortűz hallatszik, aztán Eszter sikoltása.)

Eszter (kívülről): Petikém! Megölték! A gyilkosok!

(Kívülről zűrzavaros zsibaj hallatszik.)

Kovács Péter: Óh jaj! Megölték a fiamat! (Kirohan, aztán ölében behozza Petikét. Az asszony mellette támolyog. Leteríti fehér palástját, arra fekteti a gyermeket.) A gyalázatosok!

Eszter (ráborul a gyermekre): Istenem! Az én fiacskám!

Kovács Péter: Meg az enyém! Várj csak, majd én megnézem, én jobban értek hozzá. Mi bajod, hol fáj, fiacskám?

Petike: Megütötték a karomat, de nagyon megütötték.

Eszter: Jézus, Mária! Csurog a vére!

Kovács Péter: Ne vinnyogj, asszony, nem kell azért megijedni! Az a kis vér nem a világ, van miből folyjon, olyan kölyök ez! Add csak ide a csipkekendőd... amivel az én könnyeimet törölgette az imént. Azzal kötözöm be. Az én könnyeim elállítják a vérét. (Bekötözi.)

Petike: Fáj ám! Nagyon fáj!

Eszter: Maradj nyugton, egyetlen fiacskám! Jót akarnak veled!

Kovács Péter: Neked adom ezt a fényes gyémántos koronát! Nézd!

Petike: Inkább azokat a szép pitykéket akarnám! Azokkal aztán el lehetne gombozgatni otthon!

Eszter: Oh bolondom, kis bolondom! Te!

Kovács Péter: Neked adom, mindet neked adom! (Mosolyogva titokban megböki az asszonyt. Hunyorgat hozzá vidáman.) Hogy eljátszik vele! Már nem is fájlalja!

Eszter: Hiszen olyan gyerek ez! Nincsen ennek párja!

Kovács Péter: Azt meghiszem! (Fontoskodva.) Jó kötésű gyerek... Nem azért mondom, de van benne akarat meg lélek, meg mi egymás!

Eszter (melléje ül): Ebben? Mint egy nagy emberben. De még annál is több! Néha úgy elcsodálkozok, de úgy elcsodálkozok, hogy miket mond ez a gyerek. De miket! Milyeneket!

Kovács Péter (közelebb húzódik): Hm! Aztán milyeneket?

Eszter: Így-úgy! Ekkor-akkor! De olyanokat! De olyanokat!

Kovács Péter: Hm! Hát mégis! Milyeneket?

Eszter: Nem tudná azt a jegyző úr sem összeírni. Meg a tisztelendő úr sem tudná kieszelni... A minap is azt mondja, édes anyám, azt mondja, elmegyek én, azt mondja világgá és azt mondja felkeresem a...

Napamasszony (bejön a főorvossal): Tessék csak nézni, főorvos úr, felséges fiam milyen beteg! Elment az esze szegénynek!

A halál (mint udvari főorvos): Majd bátorkodom megvizsgálni. Az eset valóban súlyosnak látszik!

Napamasszony: Jaj, de milyen súlyos! Jaj, de milyen! Félek, ki se lábal többet belőle!

Kovács Péter: Mit karattyol kend? Hogy én beteg vagyok? Beteg ám kendnek a mája meg a veséje!

Napamasszony: Jaj, jaj! Hallja főorvos úr, hallja? Aztán koronás ember létére nem átallja összeüljön egy ilyen cafattal!

Kovács Péter (védően átöleli az asszonyt): Ez cafat? Vigyázzon kend arra a romlott nyelvére, mert tövestül kitépem!

A halál: Hm! Az eset aggasztó, hogy ne mondjam, progresszív... A felséges úr szemfehérje olyan egészen fehéres... Gyanús! A haja olyan szálas! Gyanús! A szájában lyuk van és az orra kifelé dudorodik... Nagyon gyanús! Ez, amint az orvostudomány latinul mondja, az "Ákombákom-tónaludátusz" egy nagyon súlyos esete! A felséges úrnak feltétlenül hosszabb időre vissza kell vonulnia. A felséges úrnak a magányra van szüksége, ahol semmivel sem szabad foglalkoznia, semmibe sem szabad beleavatkoznia.

Napamasszony: Hallotta feleséged? Hallotta?

Kovács Péter: Tudom, szeretnék! De nem vonulok vissza, na!

A halál: Felség, ez muszáj! Államérdek!

Kovács Péter: Muszáj? Muszáj? Ha én nem akarok?

A halál: Nekünk kötelességünk, hogy felséged drága egészségére vigyázzunk, még felséged akarata ellenére is!

Napamasszony: Bizony! Meg kell óvjuk azt a drága, drága egészségét! (Int és a másik szobából két óriás kaukázusi lakáj lép be vigyorogva.) Szegény felséges urunk nagyon beteg... Vigyétek el, de csak csínján bánjatok vele! Mint a hímes tojással!

(A két lakáj gyürkőzve közeledik.)

Kovács Péter (fölugrik és vadul körülnéz): Hé! Nem így ütik ám a cigányt, hanem két kézzel! Tudtam én valamit, talán el nem felejtettem egészen! (Eszterhez.) Ti csak maradjatok nyugton, édes cselédeim! Itt vagyok! Veletek vagyok! (Ivánhoz ugrik és kikapja kezéből a puskát.) Hát gyertek csak! Ha jól emlékszem, valahogy így kellett... A boldogabb végén fogni, aztán megpenderíteni magasan, ajnye be jó fogás esik rajta! No gyertek hát, ha erős a koponyátok! Monaszterziska! Tízen vagyunk egy ellen! Ott vagyok magam is! Rohatin! Podbuz! Ravaruszka! Aj de megtaláltam régi kedvem! Csakhogy mégis a kezemben van ez a jó furulya! Miért szaladtok hát? Miért inaltok? Nem visztek már? Oblastye! Osztri! Tucholka! Siemikovce! No! Van-e még itt valaki? Hadd húzom el a nótáját, nagyon benne vagyok, ritka kedvem van!

(Amíg összevissza csapkodva hadakozik, lassanként mindenki kimenekül a teremből és minél kevesebben maradnak, annál sötétebb lesz. Végül már csak egy fekete függöny látszik mögötte. A függönyhöz szinte hozzátapadva áll a Halál, úgy, ahogy először megjelent volna, abban az alakjában.)

Kovács Péter (tovább hadakozik): Nahát csak hadd jöjjön mind sorjába! Ha elbújik, az ürgelukból is kipiszkálom! Végezni akarok velük! Úgyis elég volt már! Hadd mehessen ki-ki már haza! No még egyet! No még egyet! No még egyet! (Egyre lassabban, bágyadtabban hadonászik, végül erőtlenül lerogyik a földre.)

(Ebben a pillanatban egy fénysugár megvilágítja a Halál arcát.)

A halál: Kifáradtál, édes fiam?

Kovács Péter: Én aztán nem! Ha egy kicsit el is lankadtam, majd felállok újra! Ne féltsen engem!

A halál: Csak a virtus tart ébren. Álmos vagy, megtetted a magadét, aludj el szépen.

Kovács Péter: Nem alszom, megmondtam!

A halál: Pedig okosan tennéd, ha elaludnál. (Közelebb megy hozzá.) Nyáron tikkadtál, télen dermedtél, éheztél, virrasztottál, ezer veszedelemmel megküzdöttél, halálos sebből véred elcsurgattad... Bizony rád fér az édes jó pihenés!

Kovács Péter: Nem alszok, mondom. El kell menjek innét.

A halál: Milyen bolond vagy! Most aki kívül van, az is inkább idevágyik. Jobb itt, hidd el. Ugye jó volt valamikor élni? Gyereknek játszani, legénynek cicázni, embernek dolgozni, tavasszal kapálni, ősszel szüretelni, télen iszogatni... Hol van az már! Nincs több szüret a világon!

Kovács Péter (bágyadtan): El kell menjek! Nem maradhatok!

A halál: Még mindig kifelé vágysz, nem is tudod hova. Nézz oda, van kedved ilyen világba visszatérni? (A fekete függöny szétválik és a messze perspektívában egy kis falu látszik. A falu több részében egyszerre kigyullad, a háztetők üszke úgy röpdös, mint egy felriasztott varjú-csapat. Asszonyok, gyerekek őrülten futkároznak az utcákon. A kedves kis templom tornyát egy ágyúgolyó derékban találja és leomlik.) Nézz oda! Kigyulladt a világ! A tűzhelyek lángja kilopózott a háztetőkre, mint a tilosba tévedt jószág, amely a vetést falja fel... Hova lett a meleg padka szelíd népe? Asszony, gyerek földönfutó, országút a hazája, árokszél a fekvőhelye. Rozsdásodnak az ekék, szél orgonázik a cséplőgépeken, dudva uralkodik az ugaron... Szétzüllött a világ... a menekülőknek nyomában a szörnyű ellenség, fegyvere sincs, mégis öl, lába sincs, mégis utolér a nyomorúság... Bezzeg ez aztán másféle háború! Nem hallatszik ott a fegyverek tüzes csókjának csattanása, csak özvegyek és árvák tehetetlen jajgatása... Tűzben keménnyé edződhetett a szíved, de bizony ebben a könnyes csatában elolvadna! (Magában elégülten.) Na! Végül azért mindenki megadja magát! (Kiveszi a zsebkendőjét és Kovács Péter arcára borítja, aki mozdulatlanul fekszik a földön.)

III. rész.

A fűzfa alatt.

       Országút Háromszékben. Az út szélén telegráfpóznák, mérföldkő és egy furcsa formájú fűzfa. Aki jobban megnézi, rögtön látja, hogy ez a fűzfa voltaképpen maga Kovács Péter őrvezető, csakhogy fába átvarázsolva. A haja most kusza zöld lomb és a két karja göcsös faág. Az út mellett árok tele giz-gazzal. Az árkon túl termő domboldal, de most ez nem látszik, mert ködös hajnal van, a pára-fátyol eltakarja az egészet.

István (már jóval öregebb és csak fél karja maradt meg a háborúból. Az útszélen ül a mérföld-kövön, mellette gabonás zsák hever a földön. Félkézzel nagy ügyetlenül megtömi a pipáját, rágyújt, de persze ez a művelet jó hosszan eltart nála. Aztán föláll útra indulóban.) No! Vegyük a zsákot, aztán menjünk a malomba! (Próbálja, de nehezen bírja a zsákot a vállára venni.) Nem igen megy! Magától nem mászik a hátamra! Meg még úgyse, ha félkézzel biztatom! Két kézzel kellene segítsem! Hiába! Félkezű ember, félember! (Körülnéz.) Itt hever valaki, ez talán segíthetne, ha akarna... Hé, atyafi! Alszik kend? Hé! Egy szóra!

A halál (rongyos, lezüllött csavargó, afféle arme rajzender, ott aludt az útszéli árokban. Kapja a kaszáját és riadtan föltápászkodik): Mi-mi az! Mit akar? Hát már itt sem hagynak békén, - az árokban?

István: Márcsak meg ne haragudjék, atyámfia, de kacska ember vagyok, egyedül nem bírok ezzel a zsákkal! Ugyan segítsen kend egy kicsit!

A halál: Ha csak erről van szó! (Segít.) Ejha! Jó nehéz! Ugyan mi van benne, hogy olyan nehéz?

István: Egy kis élet. A malomba viszem.

A halál (irtózva hátra ugrik): Élet? És még én segítsem a hátára! Hát már idáig züllöttem? Miért nem mondta mindjárt, hogy élet van benne? Mégis csak disznóság!

István: Hallja kend! A magam termése ez, olyan tiszta búza, hogy a szentlélek galambja is feleszegethetné! Hát kend is hozzá nyúlhat a mocskos kezeivel! Nem ragad rá, ne féljen! Nem betegség ez, no nézze meg az ember!

A halál: Óh, hiszen ha betegség volna! Egyetlen megmaradt barátom!

István: Hm! Furcsa egy ember kend, tudja? Hát az igaz, hogy kendbe alighanem inkább jár a betegség, mint az élet!

A halál (nyöszörögve): Rosszul nézek ki, ugye? Siralmasan, mi?

István: Bizony-bizony, hitvány egy kicsit! Aztán mit keres kend erre, mert nem látszik idevalósinak.

A halál: Az országutat járom, munkát keresek.

István: No hiszen! Ilyen rozoga ember egy rossz kaszával! Kend mögött egy hároméves gyerek is beállhat marokszedőnek! Mi munkát bízhatnak ugyan kendre!

A halál: Úgy? Hej, ez a kasza! Valamikor csuda munkája volt ennek! Olyan rendet vágott ez valamikor, hogy sírt belé az egész világ! Olyan kasza volt ez!

István: No, régen lehetett az! Akkor talán még az én másik karom is megvolt!

A halál: Alighanem... Óh milyen hatalmas úr voltam én akkor! Gyárkémények földig hajoltak, ha elmentem előttük, vasúti sínek hétrétbe görnyedtek előttem és paloták kőfalai kettéváltak, ha be akartam sétálni. Az egész világon nekem égtek az áldozati tüzek és nem volt az emberiségnek az a kincse, amivel ezt a tüzet ne táplálták volna. Özvegyek és árvák könny-gyémántokat hintettek el az úton, amerre elhaladtam. Mintha mindig a csillagos égboltozaton jártam volna. Az volt csak a szép idő! A nagy háború! Oh milyen nagy úr voltam én akkor! De milyen nagy úr!

István: A fenét! Talán csak nem hadseregszállító kend?

A halál: Még annál is több. A halál vagyok!

István: A fenét! No akkor menjen kend csak arrébb! A félkaromat már úgyis kendnél hagytam. De most már vége a háborúnak, béke van, hát élni akarok! Nincs keresete itt.

A halál: Sose húzódjék tőlem, ártatlanabb vagyok én már az ölbéli kutyánál is! Nézze csak, mi lett belőlem! országutak csavargója, útszéli árok lakója! A falvakat is elkerülöm, a megszületett gyerek sem ijed már meg tőlem. Suhinthatok én már ezzel az ócska vacak kaszával, csak nevetnek rá az emberek! (Sír).

István: Nehezen sajnálom kendet! Most aztán merre?

A halál: Semerre. Lefekszem és tovább alszom. Ráérek a dolgomtól! (A kaszáját és az iszákját a fűzfa végére akasztja, ő maga pedig visszafekszik az árokba).

István: Nohát csak aludjék kend. Így nekünk is jobb. Én pedig megyek a malomba. (Elindul lassan).

A fűzfa (tompa hangon): István komám!

István (körülnéz): Majd azt hiszem, engem szólított valaki!

A fűzfa: István komám! Álljon meg egy szóra!

István: Gebedjek meg, ha nem engem szólítottak! (Körülnéz.) Aztán sehol senki! Az is alszik már ott az árokban!

A fűzfa: Én vagyok, István komám! Meg sem ismer kend?

István: Nene! Jézus-Mária-Szentlélek! Megszólalt a ficcfa! Beszélő almáról, szóló szőlőről már hallok, de ficcfát, aki megszólal, sose ilyet! Uram irgalmazz! (Keresztet vet).

A fűzfa: Én vagyok az, kegyelmednek régi bajtársa, Kovács Péter őrvezető. Régen volt, igaz, de azért még emlékezhetnék kend!

István: Kovács Péter! No de ilyet! Hát elfásult kend!

A fűzfa: El egy kicsit... Nem ismer rám?

István (a fejét vakarja): Hát... hát... igen megváltozott kend, amióta utoljára láttam. Akkor még ember volt kend. De még milyen!

A fűzfa: Haj, jaj... most meg ficcfa lett belőlem!

István: Aztán hogy került kend ide?

A fűzfa: Ott feküdtem volt én Galíciában, ott porladoztam békességgel, de aztán nagyon eluntam magam idegen földben. Vártam szelet, amelyik hazafelé fúj, ráültem és eljöttem ide. Itt aztán kinőttem szépen. Eleinte gyengécske voltam, de most már elég jól állok. Megvetettem a lábamat itt.

István: Ejnye, ejnye, ez bizony nagy csuda! Még elsírja magát az ember... De mondja csak, ha már idáig eljött kend, miért állt meg a mezőn, miért nem ment hazáig, ott a ház előtt, vagy az udvaron jobb helye lett volna. Aztán meg mégis csak otthon van az ember... mégha ficcfa is!

A fűzfa: Mentem volna, de nem mehettem... Dolgom van itt.

István: Dolga! Hát a ficcfának is lehet még dolga?

A fűzfa: Mindennek van dolga, aki élni akar még... Látja kend, itt van az én tagomnak a mezsgyéje, aztán hogy Petikém árva lett, szegény árva vagyonára mindenki rábandzsalít. Ez a szomszéd telek, ez Fórissnéé, azé a gonosz boszorkányé. Biztos, hogy elszántana a fiam földjéből, ha lehetne. Azért álltam ide a mezsgyére. Őrködök árva fiam vagyonára. Ez az én dolgom most! Már egyszer, amikor még egész gyengécske voltam, kivágott a cudar boszorka, de mégis kinőttem. Most meg már jól megkapaszkodtam ebben a földben. Kivághat mégis, de a gyökeremet ki nem tépi többé innét!

István: Ilyen csuda, node ilyen csuda! Mikor még a svaromléniában láttam kendet, sose hittem volna, hogy valamikor még ficcfa lesz kendből! (Odatartja a dohányzacskóját.) Pipázik kend?

A fűzfa: Köszönöm szívesen, valamikor igen kedveltem, de most már leszoktam róla. Most már italra sincsen etyepetyém. Csak így hajnal-tájt teleszívom magam gyöngy-harmattal, - elég az nekem.

István: Ilyen csuda! Se nem iszik, se nem pipázik, gyöngyharmattal él! Nem győzöm bámulni kendet!

A fűzfa: Bizony, bizony! Furt változik a világ!

István: De nagyon!

(Legények-leányok víg nótázása hallatszik, amint jönnek a mezőre krumpli-kapálni. A köd egyre ritkul, fátyla lassanként húzódik fölfelé. Már látszik a domboldal. Egyik darab földön Peti kapál, a másikon Fórissné a leányával. Fórissné: napamasszony, leánya: Esztike. Petike, maga Kovács Péter, amilyen siheder korában lehetett).

István: Ahol a fia! Jól kinyújtózkodott! Nincs több ilyen derék legény a faluban!

A fűzfa: Nézem, nézem! Még amikor nem látom, akkor is nézem.

István: Beszélt már véle?

A fűzfa: Én aztán nem. Hogy is beszélhetnék? Ő ember, én meg csak amolyan szegény ficcfa!

István: Velem mégis beszél kend!

A fűzfa (tudákosan): Az mégis más dolog. Kend ott volt velem a nagy háborúban. Akik ott együtt küzdöttek, azok örökétig megértik egymást!

István: Hm! Más nem is igen érti azt meg... Nézze csak kend! Nagyon pislog ám a kend fia Fóriss Eszterre! Már az egész falu összeboronálta őket, nagyon összeillenének, de az a cudar anyja nem adja ám! A házától is eltiltotta!

A fűzfa: Az én fiamnak odaadhatná pedig!

István: De hiszen! Az a vén boszorka maga jár még legény után. Csúnya egy szerzet! No, isten áldja meg kendet. Majd gyakorta kijárok ide, aztán elbeszélgetünk. Öreg ember vagyok, mi ketten mégis csak megértjük egymást. Isten áldja meg! (Barátsággal megrázza a fűzfa egyik ágát.)

Peti (buzgón kapál a maga földjén.) Jó reggelt, Eszter! Hogy aludtál?

Fórissné (mérgesen): Jól aludt! Már hogyne aludt volna jól! Nincs annak gondja semmire, meg senkire!

Peti: Nem kendet kérdeztem.

Fórissné: Neked meg semmi közöd sincsen az én lányom álmához!

Eszter (kapál, közben pedig énekel, de egyenest Petihez intézi a hangját.):

Egész éjjel nem aludtam,
Mindég csak terád gondoltam...
Sejhaj, göndör a babám.
Szeret is az engem igazán!

Fórissné: Hallod! Ne kornyikálj, mert kitépem a varkocsodat!

Eszter: Édes anyám, danolni csak muszáj! A munka se megy nóta nélkül.

Peti (csak azért is danol.):

De bizony én sem aludtam,
Én is mind csak rád gondoltam!
Sejhaj, göndör a babám,
Szeret is az engem igazán!

Fórissné (megfenyegeti a kapájával): Megállj! Hiszen csak kerülj még egyszer az én portámra! (Eszterhez.) Te meg ha danolni akarsz, tisztességes nótát danolj, annyit mondok!

Eszter: Jól van no!

Erdő, erdő, jaj de magas erdő!
Közepébe csipkerózsa kettő.
De tüskés annak a szára,
Azért nem száll a madár rája,
Csárdás kis galambom,
Rossz híredet hallom!

Peti:

Mikor vélem szerelemben voltál,
A szoknyádra három fodrot varrtál.
De rég ráment annak is az ára
Serre, borra, pálinkára,
Csárdás kis galambom,
Rossz híredet hallom!

Fórissné: Hallod-é! Ne kapaszkodj a lányom nótájába! Ez a szekér fel nem vesz, hiába szaladsz utána!

Peti: Nem is, amíg kend a kerékkötője! De nem baj! Majd lemarad kend is egyszer!

Fórissné: Hamarább kaparlak én el téged, mint te engem! (Eszterre ráförmed.) Te is mit ténferegsz fúrt erre! Eridj a túlsó szélre, ott kapálj!

Peti: Ott is látni fogom! Küldheti kend a világ végére, ott is látni fogom!

(A leány jobbra, a legény balra eltűnik a földek szélén. Legények, leányok nótázása hallatszik az egész határban.)

A halál (föltápászkodik, megropogtatja a csontjait, aztán rosszkedvűen dörmög.): Nem lehet itt aludni! Napsugár úgy bizsergeti a földet, hogy még a kavics is kicsírázik tőle, a levegőben nóták párzanak, arany-legyecske döngicsél az orrom körül. Tudok arrébb egy völgyet. Kőtalaján moha sincsen, madár se jár arra, a madár is alig tud belenézni odvába... Odamegyek, ott tán kialszom magamat. (A fűzfához cammog, le akarja szedni kaszáját, cókmókját, de a fűzfa görcsösen megragadta, nem ereszti.) Ereszd el a kaszámat, hé!

A fűzfa: Biz én nem eresztem!

A halál: Még a fűzfa is belém akaszkodik!

A fűzfa: Régóta ismerjük már mi egymást, nagyon belém tiportál, te tettél el láb alól egyszer! Csakhogy most a kezembe kerültél, vén tekergő! Amíg helyre nem hozod, amit ellenem vétettél, vissza nem adom a kaszádat. Aztán meglátom, mire mész nélküle!

A halál: Mit akarsz tőlem? Mondd!

A fűzfa: Ott a fiam, egyetlenegy fiam, nézem, mintha magamat látnám. Aztán ott az a fiatal hajadon, mintha a magam szerelmét látnám. Majd fölfalják egymást szemmel, - másképp is megtennék, ha Fórissné szomszédasszony nem lábatlankodnék folyton köztük. Vidd el az útjukból azt a csúf csoroszlyát, hadd mulatozzanak kedvükre... meg az én kedvemre.

A halál: Jaj, nagy munkát adtál! Szívós lelke van annak, mint a békának. Még az én kaszám is kicsorbult a csontjain!

A fűzfa: Már a te dolgod, hogy csinálod! Kifogsz te mindenkin, - hiszen magad mondtad.

A halál: Megpróbálom csellel, csalafintasággal. Voltaképpen nem is kedvem ellen való munka. A fiatalok szerelmeskedjenek, szaporodjanak, - az mind az én aratásom lesz. (Csinosítja magát, haját lekeni, bajuszát kipödri, mandzsettáját kihúzgálja, a ruháját lenyalogatja, aztán Fórissné előtt kelleti magát.) Kisztihand, húgomasszony lelkem!

Fórissné: Ejha! Ezen aztán meglátszik, hogy finom városi ember, nem afféle falusi kapcabetyár.

A halál: Nem idevalósi vagyok, ez a mentségem, ha tán elvétettem, hogy asszonynak néztem. Csak a fejkendőjéről vélem, hogy már nem hajadon.

Fórissné: Oh, hogy is ne! Ne tréfáljon! Rég túl vagyok én már azon!

A halál: Hát ha túl van rajta, csak szebb lett tőle. Attól lett kívánatos, mint a marcipán... Nagyon kérem lenne segítségemre. Udvarhelyre igyekszek és azt mondják, dűlőút vág át arrafele. Ha megmutatná merre kell letérjek.

Fórissné: Ott, ahol hajlik az út. Vadkörtefa álldogál ott magányosan.

A halál: Kísérjen el odáig, húgomasszony! Én is jól járok, maga se bánja meg, meglátja!

Fórissné: Csintalan embernek látszik ám! Nem bízom én a városi urakban!

A halál (feléje hajlik, bizsergető hangon.): Ha kőből lennék, akkor is tüzet fognék melletted. Körülveregetni a tomporodat, megcsókolgatni a kebled bimbaját, - de nagy gusztusom volna rá... gyere no... mutasd meg az utat!

Fórissné: Nem hagyhatom itt a lányomat. Vigyázni kell arra, mint az olvasatlan pénzre.

A halál: Arra a kis időre itt hagyhatod.

Fórissné: Kis időre? Ezzel ugyan nem nagyon biztat!

A halál: Majd meglátod, te is kis időnek fogod találni, akármeddig tart... gyere már no! (Elcipeli magával.)

Peti (előbújik, Fórissné után néz, aztán jókedvűen odaszól a lányhoz): Eszter! Magunkra maradtunk! Elment az anyád! Szabad a vásár!

Eszter (szintén előbújik): Ha elment, mindjárt visszajön.

Peti: Addig még sok minden megeshet! (Körülnéz.) Ahol az a fűzfa! Gyere, pihenjünk meg alatta!

Eszter: Nem vagyon én fáradt.

Peti: Én se nagyon! Hanem azért csak gyere! (Átöleli, a fa alá húzza.) Te! mondok valamit, Eszter. Úgy szép a lány, ha ellenkezik, de ha szeretsz egy kicsit, akkor ne ellenkezzél olyan nagyon! (Megcsókolja.)

Eszter: Jaj, hagyjon már! Olyan meleg van!

A fűzfa (ágait himbálja, szellőt támaszt, hűsen legyezve susog.)

Peti: No látod, milyen hűvös szellő fújdogál! Az isten áldja meg ezt a fűzfát! Galambom! Egyetlen gyöngyvirágom! Ha csak egyszer is utánam mondanád! Mondd hát, nem olyan nehéz! Galam-bom!

Eszter: Galambom!

Peti! Jaj de szépen hangzik! Eszem azt a kis piros muzsikádat!

(Összeölelkeznek, úgy maradnak, csak néha szólnak egy szót, de értelme annak sincsen.)

Fórissné (nem látni, csak messziről hallani a hangját): Eszter! Hé, Eszter! Hát megléptél? No várj, kitekerem a nyakadat!

Eszter: Jaj! Meg fog látni az anyám! Hová bújjunk hirtelenjében?

Peti: Hogy a mennykő pusztítsa el ezt a fűzfát! Még ha valami mogyoró-cserje volna, jól el lehetne bújni benne! Lapuljunk le a földre. Talán nem lát meg.

A fűzfa (fölsóhajt): Uram-Teremtőm, tégy velem csodát!

(Az Isten valóban csodát tesz, a fűzfa átalakul szomorú fűzzé. Ágai a földig ereszkednek alá és a rögtönzött lombsátorban védetten, rejtetten piheg a két ifjú szerelmes szíve.)