Erdély csodáiból

Erdély csodáiból szerző: Gárdonyi Géza

       A Margitszigeten raktak egy vízesést faragatlan sziklából, hogy olyannak lássék, mintha természetes volna. Olyannak is látszik. A torjai híres kénbarlangot még az egyik Mikó gróf szépen kifalaztatta a minap faragott kockakövekkel, csináltatott bele kifogástalan bolthajtást és csinos ajtót faragtatott bele, amit hét kockakőnek a koszorúja díszít. Szóval megreperálta Erdély egyik csodáját, mert az neki csúnya volt.
- Hallja, - mondom a barlang felügyelőjének, - miért tették tönkre ezt a híres, szép barlangot?
- Micsoda? - mondja felpulykásodva.
- Miért csináltak pincét a barlangból? Kővel kirakott pincét láttam én már különbeket is, csak nem gondolják talán, hogy ezért a malteros kőművesmunkáért jön ide az ember Magyarországból.
Látta, hogy haragszom, és talán azt gondolta, hogy aki az ő grófjára haragudni mer, az is valami címeres ember lehet, azért hát magyarázni kezdett, hogyha a barlang más is, de a levegője ugyanaz maradt.
Persze ezt a levegőt nem lehet látni. Csak annyit lehet látni, hogy a gyujtó, vagy a magasban meggyujtott papiros az ember derekánál már elalszik. A barlang gyilkos levegője tehát magasabb egy méternél. Ez mégis magába szállítja az embert. Soha itt tótágast nem állt és nem fog állani senki. Hanem az mégis mese ám, hogy egy lélekzetvétel ebből a levegőből megöli az embert. Egy fiatal házaspár nézte ugyanakkor a barlangot. A velök való beszélgetésben elfeledtem egy pillanatra, hogy derékig a halál területén vagyok: lehajoltam az imént kialudt fáklyáért, hogy azt újra meggyujtsam. És belélekzettem a rettenetes levegőt.
Hát ebből tapasztaltam, hogy itt sem halhat meg az ember fájdalom nélkül. A kénes-szénsavas levegő olyat csavart az orromon, hogy ösztönszerűleg visszakaptam a fejemet s a könnyeim ömlöttek.
Hogy aztán igen kikeltem a barlang tönkretevése ellen, a vezető kinyitotta a barlang hátulsó falán levő kis ajtót és be engedett tekinteni oda, ahonnan a szénsavat egy tölcséren át a völgyben levő gyárba vezetik.
No hát ez a látvány már valami. A barlang fala itt megmaradt a maga természetességében, mert ennyire be már nincs a világnak az a kőművese, amelyik falazni tudott volna. Itt az a sziklatorok, a kének lerakódásaitól, mintha fehér és sárga bársonnyal volna bevonva. Ez a pokol bejárata. Ráillik feliratul:
Hagyjátok kívül a reményt.
Ezen a kis ajtón csak búvárruhában lehetne átmenni.
Milyen gyönyörűen borzalmas látvány lehetett ez az egész barlang, mikor még úgy volt, ahogyan a természet megalkotta!
Különben ez az egész hegy bűzlik a kéntől. Se bogár, se más eleven állat nem látható rajta. A barlang belsejében egy sündisznónagyságú holt békát láttam, azt a kőművesek dobták be, hogy lássák, hogyan hal meg. Felvúvódott szegény. És ezenkívül láttam egy kis holt egeret, az egyik szikla tövében. Azt már nem emberek vetették oda. Azt a véletlen vezette a halálba.
A növényzetet azonban nem fojtja meg ez hegyet s mindenfelé piroslik az áfonya édes a levegő. Apró cserjék borítják sűrűn az egész gyümölcse.
A hegyoldalban néhány száz lépésnyire a barlangtól csinos emeletes épület emelkedik. Ez a fürdővendégek tanyája. Jobbára köszvényes és szemfájós emberek ezek, akik a barlang népies jelzőjéről azt mondják, hogy az jobban ráillik a hotelük konyhájára.
Szinte jólesik, mikor erről a kedvetlen helyről a Szent Anna-tóhoz vezető ösvényre léphetek. Az út mindenütt árnyékos. A levegő szinte nedves az üde zöld sűrűség leheletétől. A hegyek itt augusztusban is tele vannak pirosló eperrel és málnával. De az erdőkben nincs élet. Sehol egy madárhang. Csend mindenfelé.
Kétórai gyaloglás után elértem a hegytetőt, amelynek mély ölében a Szent Anna-tó mozdulatlan kék vize kéklik.
Ez már nem a mi közönséges világunk. Aki nem is tud a tó tündéreiről, meg rémeiről, elfogódott szívvel áll itt meg a hallgató sötét fenyőóriások között. Az álmok országában vagyunk. A tó vizén íme fehér borzongás fut végig.
Mi fog fölmerülni a hullámok közül? A vízileány, vagy a mohos szakálú víziszörnyeteg?
A parton egy barnavakolatú házikó áll. Az ember azt hinné, valami kripta, mert körülötte hamuszürke nagy fakeresztek emelkednek. Kétszer akkora fakeresztek, mint az ember. Mintha azokat az óriásokat temették volna ide, akik hajdanta ezen a vidéken éltek és a kősziklákból raktak várakat, de ma már a nyomuk sem látható. A vezetőm nem tudja, micsoda keresztek ezek. Mindössze annyit tud, hogy Anna napján, mikor idesereglenek az ájtatos székelyek, telerakják ezeket a kereszteket koszorúkkal.
Leheveredünk a tó partján, a kápolna előtt és tüzet rakunk. Tűz nélkül nem emberi a heverés kánikulában sem. Valahol és valamikor olvastam, hogy a magyar pogányság maradványa ezek közé a hegyek közé vonta meg magát és itt a tó partján áldoztak fehér lovat a magyarok Istenének. Érdemes volna ezt megfesteni.
A hegytetőről láttam is Bálványos várát: egy vastag, kerek tornyot, fehérlő omladékok között.
Hat óra. A nap már túl jár a hegyen. A tavat árnyék borítja. A vízbe hajló sások, mintha már aludnának is. Egy ujjnyinál hosszabb óriás türkiszkék szitakötők játszanak a víz felett, babszemnagyságú apró békák jelennek meg a fű között.
- Gyerünk, - mondom felocsudva az álomlátó merengésből, - a hegyen még egyszer látjuk az alkonyatot.
- Deiszen istálom, - feleli a székely, - ha már egyszer az áldott nap nem süt a tóba, akkor már nem is találkozunk többet vele.
Ott hagyjuk a tüzet és fölsietünk a meredeken. Mindenütt a vén égbenyúló fenyők alatt megyünk. Egy helyen megdöbbenve állok meg.
Egy sokszázéves holt fenyő fehérlik az árnyékban. S amint ott fekszik eldőltében maga alá tört fák között, mintha mesebeli óriás csontváza volna: fehérlő bordák és görcsösen összehúzott szétfordult tagok.
Még egy pillantást vetek az elhagyott tóra, s innen a tusnádi oldalról látom, hogy a tulsó hegyoldalban barbár kezek dolgoztak.
Körülbelül ötven nagy fenyőfa csonka törzse látszik a déli hegyoldalban. Amint a vezetőm mondja: a lázárfalviak írtják ott az őserdőt, mert az övék, s nem telik bele egy év, a vadregényes Szent Anna-tó egy kopasz, sziklás hegyölben fog kiszáradni.
Hát nem tehet ez ellen az a sok erdélyi egyesület?
Elszorult szívvel indulok lefelé. A nap csakugyan leáldozott a tusnádfürdői völgyben is. Az égen még nem ragyog csillag, de a fenyők lábánál szentjánosbogarak fehér csillagok gyanánt fénylenek. A vezetőm körülrakja ezekkel a kalapja szélét és azokkal csinál szent sugarat a fejének. Szinte végigfut rajtam a hideg: olyan, mintha nepomuki szent János vezetne a fák között a hegyről lefelé.
Már fáradt is vagyok. Tizennegyedik órája ez, hogy járom a hegyeket. Egyszerre e csöndben millió meg millió s hang szólal meg a fenyves hegyoldalon, de oly erősen, amilyen erősen az s hangozhatik.
- No kutya teremtette? - mondja nepomuki szentem, - ázunk már!
Pedig még akkor egy szem esső sem esett.
Körülbelül öt perc mulva megfeketedett körülöttünk az egész világ és szakadt a nyakunkba az esső. Az volt a szerencsénk, hogy a villámok csaknem szakadatlanul lobogtak, és így meg-megvilágították a csigás út lejtőjét. Borzalmasan fenséges út volt ez. A százados fenyők fekete oszlopcsarnokában villámlások és dörgések között a sziklás hegyi úton lépkedni lefelé; nem látni mást egy-egy darab fölfehérlő útat és egy-egy darab felsötétlő vadont.
Az esti vihar csakhamar elállott, de másnap az Olt harsogva és tajtékozva szikláról sziklára ugrálva rohant a medrében a hegyek között.
Micsoda fenséges folyó és micsoda fenséges vidék! Csakugyan tündérek és óriások lakhatták valamikor s a mostani embert méltán nézték bogárnak, amely minden szépet elront és elpusztít.