Epithalamion

Epithalamion szerző: Ungvárnémeti Tóth László

Tekint. Szilassi Szilassy Jósef úrnak tekint.
Kis Rédei Rhédey Klára kis asszonnyal
öszve-kelésére.

               Boldogok a Szeretők, kiknek sziveikben az Ámor
               Szent tüze olly szabados színben s olly lánggal ütött ki,
               Melly nem csak nem alázza, hanem nemesíti az embert!
Klárika, és Jósef, két kedves gyermek (amannak
Rósa virít ajakán, elevenség, s gyenge szemérem
Játszik szép szemein, olly nagy s olly isteni bájjal,
Hogy nincs mása talám sehol a nagy Hunnia földén;
Ezt pedig a jó szív, a bátor lélek, az elme,
A Nem, s a jószág; mind a polgári szerencse,
Mind a természet javai olly nagyra emelték,
Hogy nincs nála külömb az egész Pannónia földén)
Meg látják egymást, s fel gyúl egymásra szerelmök:
"Klárika! nem tudom én, így szól elsőben az Ifjú,
Én te miattad igen sok bút, sok bánatot érzek,
Mert mihelyest nem vagy velem, ollyan, mintha hiános
Volna akármi öröm, mellyet vagy játszi barátim
Tréfáik, vagy az édes Atyám apolása okoznak,
És még is te - de nem mondom, mert meg haragunnál,
Ollyan igen keveset jársz hozzánk - egy kis időre."
A kis Klárcsa pedig: "Hiszed, úgy mond, úgy vagyok avval
Én is, mert én is mindég csak téged ohajtlak,
Még sem jösz hozzánk soha sem." "Mert nincsen ürűgyöm,
Mond Jósef hevesen, te neked pedig itt a húgom,
Õ is jó gyermek, ő is kívánja baráti
Szívedet, ő is örűl, mikor itt vagy, s ő is ohajtja:
Bár csak gyakrabban jönnél! bár csak vele volnál
Szűntelen! - és még is -" Nem szólhata többet az Ifjú.
               Boldogok a Szeretők, kiknek sziveikben az Ámor
               Szent tüze mind inkább meg erősödik! - Egykor egy Ünnep,
Egy szép Ünnep volt, mikor a két gyermekek épen
A Kertben mulaták magokat (külön egy szegeletben).
"Várj csak! mond Jósef, várj csak, ki tanúlom ezennel
Klárcsa, szeretsze te engemet" - így szólt, és le szakasztván
Egy pipacsot, meg üté tenyerével. Paff! - nagy erővel
Pattan el a levelecske. "Szeretsz!" A Szűz pedig: "Én is
Meg nézem, ha szeretsze" - midőn ezt mondja, le guggol,
Fűvet tép, ki veszen hat egyenlő szálat, od'adja
Jósefnek: "Fogd meg, markold meg Jósika" - így szól,
Õ pedig öszve köti mind a két végen: "Ereszd el"
S egy darab. - "Úgye szeretsz! Már nem kételkedem" úgy mond.
Ekkor meg látván egy súgár tölgyet az Ifjú!
Hozzá fut, ki veszi kését, s rá metszi szerelmök!
Egy K-át, egy nagy K-át metszett rá, mellynek az elsőbb
Oszlopa J-ét mutatott, Jósef, és Klárika egyben:
"Ollyan nagy legyen, ollyan erős legyen a mi szerelmünk,
Így szól, millyen ez a fiatal Tölgyecske, ha egykor
Ötvened-évi lejend." - Ezután haza mentek örömmel.
               Boldogok a szeretők, kiknek sziveikben az Ámor
               Szent tüze meg nem hűl, s ki nem alszik, bár mi sokáig
               S bár melly meszsze legyen szükség elhagyniok egymást!
Egykor Klárcsának (mivel ő neki nem vala honnja
A Váras, mellyben Jósef, s Jósefnek az Atyja
Laktanak) el kellett - haza kellett mennie - messze!
Nincs mód, nincs akadály, melly ellent állna az útnak,
Mennie kell! - szomorú Izenet! "Hát, monda az Ifjú,
Hát mi külön válunk? Jaj jaj! nem tűnik el a füst
Olly hamar, olly sebesen, mint tőlem az a gyönyörűség,
Mellyet az ég, s a csalfa remény festettek előmbe!
Ah Cyprisz! mi hamar méreggé változik édes
Nectárod, mellynek Kelyhét rám annyi örömmel,
S olly vígan köszönéd. Válunk? de nem, óh nem örökre?
Én legalább soha sem válom meg tőled örökre
Klárika!" - így szólott Jósef. A Szűz pedig: "Én sem,
Én sem válom meg - Nem! - Nem válom meg örökre
Jósika!" "Én fogadom, mond Jósef: nem leszen ollyan
Szép alak, azt fogadom, kire fel gerjedne szerelmem."
"Én pedig azt fogadom, mond a Szűz - nem leszen ifjú,
A kire szűz kebelem fel gyúlna, sem annyi szerencse,
S olly ragyogó csillám, mellyért hű szívedet adjam."
"Engedjék az egek, mond Jósef, hogy fogadásod
Szent legyen!" "Engedjék az egek, mond Klárcsa, hogy ollyan
Szent legyen a tied is!" - Ez volt leg utóbbi beszédök.
               Boldogok a Szeretők, kiknek sziveikben az Ámor
               Szent tüze olly tartós, hogy még a mennyei Hymen
               Szent fáklyáját is fel lobbanthatja szikrája!
Négy esztendeje múlt annak, hogy Klárcsa az Ifjat,
S hogy Jósef Klárcsát ekként bíztatta. Csodálták
Mindenek, a kiknek gondjok volt rájok, az illyen
Hosszú veszteglést. "Jaj már nincs semmi belőle."
Így szól a Község. Mások pedig: "Illyen az első,
A gyermek-szerelem, - kár abban bízni, akármi
Hév legyen is." De nem ezt vélé a Lyányka magában,
Mert neki képtelen az, hogy Kedvese el hagyhatná.
               Boldogok a Szeretők! kiket a nagy Hymen az első,
               A leg szebb, s a leg jelesebb ifjúi Viránynak
               Kellemi közt von ezen szent alkura, a hites élet
Oltárához; azon korban, míg ébrek az ifjak,
Míg nem bölcs okokért, hanem önnön kényökön adják
Szíveiket; míg Szívet, s nem Kezet adnak először!