Episztola
| Episztola szerző: Gyóni Géza |
Nemes problémát fejtegetsz, barátom,
Való s szín ömlik el írásodon.
S míg szemem átfut sorban az íráson,
Az olvasotton elgondolkodom.
Elmét a szívvel egybeforrva látom.
Megkap a hang és közelebbre von:
Mert ime készen tárul itt elébem,
Mi sejtelem volt szívem belsejében.
Miről - a gyermek - annyit álmodoztam,
Kifestve róla színes képeket -
(Rajtuk a kéznek reszketése ott van,
Bár szárnyat öltött már a képzelet)
A halovány kép tisztul egyre mostan.
A köd eloszlik. Köszönöm neked!
Hangodra lelkem hangja visszacsendül
És hull a fátyol lefele szememrül.
Eloszló ködből, mit szemem elébe
Az álmodások bábjátéka vont -
Kilépni látom, olajág kezébe,
A hű pásztort, kit nem riaszt a gond.
A lelke rajta, hogy ápolja, védje
A rája bízott mennyei vagyont,
Tévelygő, kóbor juhait a nyájnak -
Óh, mert az úton farkasok tanyáznak.
Keskeny az ösvény, kő kivérzi lábát,
Lesben az ellen, - csak előre megy.
A legsötétebb zordon éjszakán át
Szava dörögve zúg, de nem remeg,
Nem kincs neki, amit a bús világ ád.
A kincse ott van, ott a kis sereg.
Csak ezt terelje rá a keskeny útra!
- De por belepte, dudva, gaz befutja.
Gyomvert az útad, meggyötört Igazság.
A gyáva lelkű messze elkerül...
- De hát kinek a sárgomoly - magasság,
Csak hadd legyen továbbra is »felül«!
A cifra kunyhót csak hadd támogassák -
(Egy kis viharra még biz összedül!)
Ahol az álság vert tanyát magának,
A gondok arra nagy ritkán ha járnak.
Nem gond, nem! Tiszta lelki gyönyörűség,
Amit a pásztor érez szíviben -
Leszállni érzi az egek derüjét,
Ha nyája közt a gyepszélen pihen.
Szivében hála, szemében könyű ég:
Nyugodt békesség képe csak ilyen.
S az ég felette hogyha elsötétül,
Merít világot élő, nagy hitébül.
És útja végén, »egy akol, egy pásztor«
Óh, hányszor délibábként ott lebeg,
Melyért nem retten kintól és csapástól,
Ki lelki vágyból épít lelkeket;
S bár tüske tépi, ág kivérzi százszor,
(Óh, mint égetnek gyakran a sebek!)
Kinok tüzében izmosul a lélek -
A bátort nem remegtetik veszélyek!
Az út végén, ott... Lásd hogyan szaladgál
A fékevesztett szárnyas gondolat.
Alig vagyunk még csak a bejáratnál
És már amott az út végén szalad.
(Bizony, bizony, ha vissza nem ragadnál,
Még összeirnék egy pár oldalat.)
De hallom hangod, hogy: hó, messze mentél!
Hajnalpirt zengesz sápadt naplementnél!
Való igaz. De mint az alkonyatban
Ott rezg, rezeg a felkelő sugár,
Szemünk előtt az esti hangulatban
A hajnalcsillag ragyogása jár,
Azon csüng szivünk mindig boldogabban -
Elérni óh, tán soh'se fogja bár -
Mégis oly sivár, szürke vón az élet,
Ha már az eszményt ki sem értené meg.
Óh, éltető nap - tiszta égi eszmény,
Miből a lélek új erőt merít,
Te nélküled hiába is keresném
Az örök szépet, örök emberit -
Csak tévelyegnék érthetetlen eszmén,
Amelynek nincsen megfejtése itt -
Mert - naplementén is lám elsötétül -
Sötét az élet szent eszménye nélkül.
Csillag az eszmény rohanó felhőkön,
Ködös éltünkre sugárt permetez.
Hogy pásztor és nyáj egy akolba nőjön,
Eszmény, amelyért élni érdemes, -
S bár érhetetlen, mint a bérctető fönn -
Kitart feléje mindig a nemes;
Habár eszménye soh'se lesz - valóság -
A lelkes küzdés hoz utára rózsát.
Hótiszta eszményt ápoltál szivedben,
Az sugárzik irásodból felém. -
S mi sejtve élt csak, mélyen elrejtetten,
Az eszményt íme benne meglelém,
Óh, csak vezessen! Mindig lelkesebben
Megyek utána csüggedetlen én!
Nem bánt a sejtés, nem, hogy el nem érem -
Hittel dűlök ki majd az út felében!