Epistola I.
szerző: Juhász Gyula
Rousseauként a magány s természet ölébe heverve
Üdvözlégy Gábor, vén szepesi remete,
Mert gyönyörű nyelvünk antik mértékre legillőbb
Disztihonos versben írom e szép sorokat?!
Hogy vagy öreg, mint vagy, mi csinálsz, mily
míveket írsz ott
Bércek ormain és völgyek ölén egyedül?
Én, hazai remeket s idegen lánglelket imádó,
Nemzetem és a világ mestereit tanulom.
Életem olyan most, amilyen ez a puszta nagy alföld,
Egyhangú, néma, ó de azért gyönyörű!
Mint itt tündérként palotát rak a déli verőfény,
Lelkem vára aként épül a csönd közepett.
Hamlettel csak a port, a halált keresém szemeimmel,
S most a magány a szeretet ifjui kedvre derít.
Múltam kincsei mind: emlékek tűnt szerelemből
És a barátságból; lengenek ím körülem
Barna leány s szőke, rózsás köd fényiben úszók,
Sok derekas ifjú, kiknek a társa valék!
Kik nevük' egykor még hírnek anyakönyvibe írják,
S kikkel együtt én is álmodozom s hevülök.
Ámde Phaétonként tört szárnyon hullok a napba,
Ó, de a láng fogad ott, isteni, mennyei tűz!
S inkább fönn vesszek gyors röptű vágyak egében,
Mint a vakond idelent túrjam a sárt meg a port!
Félszegen és fecsegőn tűntem szemeidbe gyakorta,
Ám hidd el Gábor, jobb vagyok, mint a hirem!
Természet s lángész szemlélete érleli bennem
Azt a magot, melyből még aratand a hazám!
Te pedig, erdei tölgy vagy a bérc bús méla fenyője,
Nézz le reám végre, hegyről a völgybe tekints!
Vagy tán vén pennás szerelem nyila sajg a balodban,
Tán a Sztrahon Nelli szép szeme vont oda fel?
Jókai is öregen szerelem rózsáiba botlott,
S Goethe Hades küszöbén Eros ölébe hevert!